MEZEI HALÁLTÁNC

Vörösmarty Mihály: Mint a földmivelő

Ha az epigramma eredetének konkrét funkciója szerint sírkőre vésett felirat, s ha az egyes ember halála metaforikusan a mindenkori halandóságot mint az emberiség egyetemes végzetét jelenti: a műfajban eredendően benne rejlik az apokalipszis sejtelme. Egyfelől. Mert másfelől az epigrammatikus kijelentés ritmikai és logikai rendezettsége azt is jelzi, hogy a benne foglalt tartalmak rendeltetésszerű helyükön, mondhatni természetes élőhelyükön vannak, azaz maga a mozgalmasan változatos élet kövül bele a végérvényesen megformált szövegbe. Ez a szemléleti kettősség — a megvalósulás és a megsemmisülés szövegontológiai azonossága — teszi a tisztán áttetsző versalakzatot titokzatosan tragikussá.
talányos világtér
Az epigramma titka nyílt titok; vonzza és elmeríti a tekintetet. Betekintésre kiválasztok egy nemes nyugalmú remekművet: hogy figyelemmel kísérjem azt a szemléletörvényt, amely a klasszikus-magyaros emblémában enigmatikusan megnyílik, s a tiszta rajzolat körülhatárolt síkját átnyitja a talányos világtérbe… Ahol az embersors elementáris tragikuma elem az elemek között; nem emberi látványosság, hanem csak az, aminek a csillagok látják: merő látvány.

Mint a földmivelő jól munkált földbe magot vet
S várja virúlását istene s munka után:
Úgy a sírokkal felszántott földbe halottait
Hordja koronként a végtelen emberiség.
És haloványon a dús, a szegény és a koronás fők
Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva vegyest.

Nyék 1853 (?)

Az ötvenes éveit taposó Vörösmarty — a nemzet költője, a főváros hajdani kultúrhérosza — egyszerű vidéki ember. Baracskán, majd Nyéken van szállása, dinnyét és dohányt termeszt. Verset keveset ír, 1853-ban (?) csak ezt az egyet. Előtte egy év hallgatás, azelőtt nyolc sírvers, s még azelőtt az Előszó; utána további négy sírvers, azután a Lear király fordítása, s még azután A vén cigány. Ez alkalommal: a megszólalás alkalomtalan. Mint amikor két vulkánkitörés közt megremeg, megcsuszamlik a föld, a lélek kéregmozgása nyomán kirajzolódik — ahogy Babits mondta — „egy különös, méla vízió”. Az emberiség sírverse. A látomás három látványelemből (a szöveg három disztichonban mért sorpárból) tevődik össze, amelyeket a hasonlat szóképi és retorikai szerkezete kapcsol egymáshoz, „különös” logikával. A hasonlított, amit a vers bemutat: a halál; a hasonló, amivel bemutatja: az élet. A láttatás sorrendjében a hasonló megelőzi a hasonlítottat, s helyzeti előnyével élve önállósítja is magát: önmagába kerekedő életképet állít elénk, mely nem más, mint a bukolikus idill kortalan ideálképe. S amilyen tiszta az életminőség, olyan tiszta minőségű a költészet is. A nyitó hexameter-sor homéroszi eposzba illik, a teljes disztichon pedig tibullusi mértékben horatiusi hangot szólaltat meg — magyarul. Hasonlóképpen: a megjelenített „földmivelő” éppúgy lehet a göröglatin antikvitás reprezentatív figurája, mint a romantikus fogantatású népnemzeti magyar klasszicizmusé; egyképpen eszményített alak, egyszerre egyéni és általános: a természetben és a természetből élő ember mint olyan, mármint a lehető legjobb esetben.

Esetében ki-ki ráismerhet az ideális kisgazdára, aki „jól munkált” (lehetőleg magántulajdonú) földjébe jó magot vet, s joggal várja, hogy vetése és birtoka egyaránt virulni fog, hiszen megdolgozott érte, vagyis megérdemli „istene” áldását. Jó neki. Személyében és sorsában morális és materiális várakozásaink maximumát, illetve a tevékeny és termékeny élet anyagszerűsített erkölcsi rendjének minimál szintre (a föld színére) redukált (optimális?) abszolútumát csodálhatjuk. Talán csak annyi fenntartással, hogy az erkölcs metafizikai centruma mintha némiképp relatív lenne. A bármikori szántóvető bármilyen istene? Mintha a földlakó gazda önnön képére és hasonlatosságára teremtene magának égi Gazdát, hogy az forgassa odafent az évszakokat, szorgalmasan és szakszerűen, mint ő idelent a földet. Így fordítva át az egymásutániság („istene s munka után”) lapályos okozatiságát és teleológiáját magassággá; így tükröztetve, a „virúlás” visszfényével, síkföldje fölé láthatatlan égboltot és rajta láthatatlanul sugárzó Napot. És így van ez jól. Vagy így is jól van. A természet nagy körforgásában (a magabiztos munkát reménykedő tétlenséggel váltogató nagy ritmusban, az őszre tavaszt hozó nagy ciklusban) az istenkép és az emberkép egymást tükrözi, s ezáltal szentelődik ünneppé minden, ami a hétköznapokban van. Ez van, ez minden. A disztichont akár külön versként is olvashatjuk mint miniatúrába foglalt teljességet; kis szövegváltoztatással, valahogy ilyenformán:

Jár a földmivelő, jól munkált földbe magot vet,
S várja virúlását, istene s munka után.

Ennyiben is összegezhető a földreszállt „emberüdv” mint az Előszó első („ünnepre fordúlt”) tizennyolc sorának utólagos summázata. Csakhogy az elképzelt eszmény funkciója utóbb már nem az, mint ami előbb volt. Itt elmarad a drámai fordulat: az akkor és a most, a volt és a nincs teátrális történelmi különbsége. Az epigramma történése képkapcsolat, s a kapcsolatforma, a hasonlat, értelemszerű egyidejűségében időtlenül azonosít. Valahol az értelmen túl, valami negatív létformában. Mert, ami lehetne, valójában nincsen: az első disztichon független kisgazdája a felfüggesztő kettőspont előtt magában nem létezik; létezése csak tükörben felrémlő árnykép, csak annyiban önmaga, amennyiben hasonlít valami máshoz. S még csak nem is ő az összehasonlítás alapja, hanem a tevékenysége, illetve annak módja. A hasonlatkezdő „mint” ugyanis „amint”, „ahogy” értelemben olvasandó.
a lelkéből kihaló költő
S vajon mi olvasható ki belőle: hogyan s miből lesz hasonlóság a végletesen ellentétes jelentésű fogalmak (a magvetés és a hullahordás) között? A szövegben: a közös közeget szóismétléssel nyomatékosító földhöz kötöttségből, valamint egy ismétlődő gesztusból, a felszántó, elhullató mozgásformából. Az ihlető élményben: talán egy paralizáló titkos felismerésből — hogy a földtúró Vörösmarty voltaképp a lelkéből kihaló költőt hantolja el; hogy a kényszerű mezei szorgalom az értéktermő irodalmi munka lehetőségének halála. A lírikus személyes tapasztalatába temeti (azaz a költői képben visszájára fordítja) a sötét sejtelmet; s nem lenne Vörösmarty, ha a személyesség szűk körét nem tágítaná most is egyetemessé.

A második disztichonban kitágul a perspektíva: a „földmivelő” kis parcellája végeláthatatlanul szétterül, betakarja a lakott föld teljes felületét. Globális temető. Ez is szántás, de barázdái kiásott sírok. (Valahol a kép mélyén árnyékosan kikontúrozódik egy fölfelé fordított, monumentálisan halott istenarc, ahogy árkaiban gyűlik, szaporodik a halál.) A halott megtér a halotthoz, odahordja az élet. Ha megmaradunk az agrárius képzetkörben, itt furcsán összeforog az évszakok és a mezőgazdasági munkák menete: a „hordás” nem azonos a vetéssel, hanem a betakarítást jelenti. Vagy mindegy? A takarás, az eltakarítás, a leduggatás: egyre megy? Egyre bizony — a határtalan határban, ahol a szemlélet maga mögött hagyja formáit, a teret és az időt. Hogy mikor mi történik, nem kérdés többé: „koronként” (azaz éppen nem „korszakonként”, „időnként”, hanem „minden időben”, „mindenkor”) egyre, ugyanaz. Ez az egyetlen élettevékenység, változatlan életformaként szüntelenül ezt folytatja az „emberiség”.

A második disztichon alanya (amelybe az elsőé árnyékosan áttűnik) bizonytalan körvonalú, kompozit alakzat: egyszerre sokaság és allegorikus, mítoszi lény. A „végtelen” földmunkás. Jelzője: félreismerhetetlen Vörösmarty-evidencia. (Alkotáslélektani ismeretadalék, hogy korrekció eredménye. A piszkozati fogalmazványban eredetileg „hervatag” állt itt, máris „haloványon”. De a halmozott hervadás lágy szentimentalizmusát kikorrigálta magától a látomás, mert ehelyütt nem elomlóan méla, elégikus hangulatot, hanem keményen kozmikus kiterjesztést igényelt.) A „végtelen” kiterjedést, mint utaltam rá, térben és időben már előkészítette a kép, s ez most fogalmilag is megjelenik. A fogalom jelentés-örvénye paradoxont rajzol ki, mivel a végtelenség a permanens végállapotban működik. Az Előszóban a „vész” hirtelen kataklizmaként „kitör”, itt indulat és indíték („ellenséges istenek” vagy egyáltalán bármiféle „harag”) nélkül közömbösen állandósul, mint valami ismeretlen kórokozójú dögvész. Pestisjárványban hullik így rakásra az ember; azzal a különbséggel, hogy ez a betegség — az általános halandóság — semmivel sem orvosolható. Mit tehet hát az „emberiség”? Gazdátlanul gazdálkodhat halottaival, iparkodhat eltüntetni magát mint önmaga tehetetlen istene. Hol van már az Előszó (akár csak múlt idejű) lelkesedése? Az ember, ha lélektelen „munkában él”, ha sírtól sírig szaladgál, „mint a hangya” — roppant kiterjedésben is milyen reménytelenül parányi! A végtelenség napszámosa: hordja, végbeviszi, végrehajtja végzetét. S mindeközben vajon vár-e még valamit? Mit várhat a föld munkása a földtől, amelyből vétetett, s amelybe visszatér?
unio mystica
Ha a vers itt bevégződne (mert véget érhetne itt is, a mondatzáró pontnál), a kimondatlan kérdésre talán válaszok is érkezhetnének az epigrammatikus kijelentést követő visszhangos csöndből. A hasonlat a tragikum titkát zárja magába, vagyis magától kinyílik, mivel többet sejtet, mint amennyit megfogalmaz. S amivel a fogalmi gondolkodás nem tud mit kezdeni, egy irracionális dimenzióban épp az a végpont a kezdet. Mondjuk, az a misztikus pont, ahol a halál összeér a termőfölddel; ahol létrejön az unio mystica, és teremtett részünk pusztulása által valami, ami bennünk a teremtést megelőzi, újraegyesül a vele egylényegű teremtővel. Az erő szellemi természetű, de szimbolikusan testet ölthet a természet átszellemített anyagában — például a földben…

Versének megírása idején Vörösmarty olvashatott erre irodalmi példát. A Lear király végén, miután szeretett leánya erőszakos halállal kiszenvedett, a haldokló, agg tragédiahős már mindent tudhat a hiábavaló szenvedésről:

Ó oda van
Örökre! Én tudom, ki holt meg és ki él. Ő
Holt mint a föld.

És hiába: mintha apa létére ő lenne az öntudatlan anyaföld, szenvedélyes erőfeszítéssel mindjárt megpróbálja az elveszett Cordeliát újrateremteni. Igen, erről van szó: a feltámadásról. Erről beszél a Biblia, ami bizonyára Nyéken is ott volt Vörösmarty keze ügyében. Felüthette több helyen is. János evangéliumában (12,24.) Jézus maga mondja: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” Pál apostol pedig a korinthusbelieknek írott első levelének 15. részében, mely „A halottak feltámadásáról” értekezik, részletesen kifejti a mezei metafora metafizikai értelmét:

„[…] a mit te vetsz, nem elevenedik meg, hanemha megrothadánd.” (36.) „És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzát vagy más egyebet.” (37.) „Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban.” (42.) Vörösmarty ismerte a Szentírást, tudhatta, hogy a szent gondolat sugallatként feltámadhat egy önmagába temetett négysoros hasonlatból — s a végső dolgok végére járó konok képzelete mégsem érte be ennyivel: írt tovább.
kozmikus abszurdum
Hova tovább? Lefelé, még mélyebb húrokon. Mintha A vén cigány előérzete lenne, egy láthatatlan jégverés vonul át a versen a negyedik és az ötödik sor között, egy elakadt lélegzetnyi szünetben. Hogy itt tarolt, csak abból látszik, amit maga után hagy: nyomában végképp „odalett az emberek vetése”… odalett az emberiség… odalett a föld… A látomás beszántja a zöld mezőt és a fakó temetőkertet, és a színteret a kozmikus abszurdum kopár színpadává egyengeti. Ismerhetjük ezt is, a Lear királyból:

Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok
E roppant színpadára feljövünk.

S még ezt a katasztrófát is múlt időbe temethetjük, mert most már nincs sírás, nincs születés, feljönni sincs mire. A roppant színpad egyetlen tátongó süllyesztő; itt csak lelépni lehet. Dülöngél a lejtőn az utolsó tánc, a haláltánc — zenétlenül és dirigálatlanul. Ha emlékezetünkbe idézzük az ifjabb Hans Holbein híres metszeteit, arra kell ráriadnunk, hogy a Vörösmarty-képből valami hiányzik. Mindennél riasztóbb, hogy híre-hamva sincs annak, amitől félni lehetne: sehol sincs a kaszás Halál, a táncmester, az arató, az ítéletvégrehajtó. Ez az apokaliptikus gazdátlanság morálisan értelmezhetetlen.

Mit értünk min? Az apokalipszisen: leginkább a világ végét, az utolsó ítéletet. Pedig a görög szó eredeti jelentése: feltárulás, kinyilatkoztatás, jelenés. Miért várnánk hát igazságszolgáltatást a képben megjelenített végső igazságtól? Fogadjuk el inkább a felfoghatatlant: az igazság, hogy nincsen semmi, azaz csak a semmi van, mely önmaga mutánsait sokszorozza.
nyitott tömegsír
A harmadik disztichonban osztódással szaporodik az alany, miután magába tüntette a korábbi alanyt és tárgyat. Az ,,emberiség”-et és „halottait” nem lehet többé megkülönböztetni: összevegyülnek a hullatömegben, melyet hordani, temetni sem kell, mert a tetemek a maguk lábán „mennek alá” a gödörbe. A világ: nyitott tömegsír; peremén (ami nincs) lábon „haloványul”, hervad, enyészik a néhai élet.

Csönd van és halál. Nem kell ahhoz halotti beszéd, hogy lássuk, mik voltunk. Ilyen-olyan emberek. A haláltánc hagyománya szerint menetelnek a reprezentatív árnyak: alattvalók és uralkodók, különféle vagyoni helyzetű, kedélyalkatú, elmeállapotú kadáverek. Felosztásuk logikai rendje itt-ott következetlen, de ez mellékes, elég annyi, hogy főnevesített melléknevek követik egymást.

Vagy ki tudja. A felsorolásban előbukkan egy valódi főnév is; lehet, hogy valamennyi melléknév ennek a többes számú alanynak a jelzője. Mennek, gurulnak alá a dús fők, a szegény fők, a koronás fők… víg fők, bús fők, balga fők, mogorva fők — „vegyest”. A fejveszett menetben csak a fejek tűnnek elő, lábatlanul görögnek a levágott fejek… Ez aztán apokalipszis, a szó mindkét értelmében: ennyi maradt (a felvilágosodás után) a gondolkodó világpolgári emberiségből. Tűnődjünk el azon, hogy az európai romantikát az „emberfejekkel labdázó” francia forradalom sokk-élménye ihlette? Vagy maradjunk meg „ért kalászt lengető”, nyugodalmas nemzeti képzetvilágunkban? Ezt is megtehetjük. Potyognak a kerek fejek, mint megannyi kicsépelt mag. A jelenésben így is „a végtelen emberiség” jeleníti meg magát: az emberfaj halálfő-vetemény.
nem létező antianyag
Ami erre rímel („Nincsen remény!”), azt a költő már hét évvel korábban kimondta Az emberekben. Most már csak mutatja. Sár hull a sárba, nem őrülten, csak értelem híján, válogatatlanul. Ha létezne legalább a halál magvetője, elborzadhatnánk, hogy micsoda téboly „vegyest” vetni a búzát, árpát, konkolyt. Dehát a dögmag nem csírázik: a semmiből úgysem fog semmi kikelni. Aki vet, amit elvet, s amibe beléveti: egy és ugyanaz a nem létező antianyag. Ezért nem érdemes még kérdezni sem, hogy az ember fáj-e a földnek. Ha igen, az is csak fantomfájdalom, ahogy amputálás után sajog az, ami nincs. A térből és időből kivágott világ helyén ott a nyílás, ebbe omlik alá a kioltott kozmikus tudat minden kiürült tartalma, vegyesen, mint az űrszemét.

Kaotikus összevisszaság: ez az abszurd univerzum világrendje. Ebben él a huszadik század költője, egyéb halállal „vegyest”. Mint Samuel Beckett a Godot színpadán. Amit ott, Pozzóval mondat, kommentár lehetne a Vörösmarty-vers csöndjéhez: „egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben […] Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét éjszaka következik.” Az bizony, bólinthatna rá a Csongor színpadáról „az Éj gyász asszonya”; de még milyen: „Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj”… És a tizenkilencedik századi magyar képzelet szülötte azt sem titkolja, amit a huszonegyedik század virtuális világháló-teremtménye szeretne nem elképzelni: hogy mi van a rettentő nyílás mélységes túloldalán. „Sötét és semmi”…

Mint minden kelet-közép-európai, megtapasztalhattam a semmiben-lét elviselhetetlen könnyűségét. Miért van hát, hogy Vörösmartyt (vagy Beckettet) olvasva mégis a szöveg súlyát érzékelem? Bizonyára azért, mert a semmi a megfogalmazásban valóságra válik, a nyelv anyaga megörökíti a megsemmisülést. Ez a költői alkotóerő tragikus mutatványa és teljesítménye: hogy akár egy epigrammában is képes halhatatlanná tenni a halált, s ily módon életet ad neki. Mint Lear király Cordeliának. A halandóság eleven élménye — csak esztétikai illúzió, csak érzékcsalódás volna? Nem hiszem. Bár tudni nem tudom, nem tudhatom. A tragédia titka örvényes, nyílt titok. Vonzza és elmeríti a tekintetet. Takarjuk el az arcunkat? Nem tehetjük, mert a látvány kategorikus imperatívusza élő tükörré tágítja a szemet.

Nézzétek, ó, nézzétek!

kép | Albrecht Dürer rajzai