Mészáros János

AUDIENCIA

[MINDEN KIS NESZ]

AUDIENCIA

Kezdődhetne úgy a történetünk, hogy a polgármester kitekint dolgozószobája ablakából a város főterére, hiszen hova máshova nyílhatna az ablaka, mint a főtérre. Történhetne mindez egy kora őszi napon. Leírhatnánk, hogyan nyújtóznak a téren a délelőtti árnyékok, mi minden csillan meg a szeptemberi nap szelíd fényében. Mindezt persze kellő terjedelemben. Majd rátérhetnénk a hangokra, zajokra: madárdal, a város hangjai, önfeledt kacagás (vidámság, ünnepélyesség, dinamizmus). Ezeket addig részleteznénk, míg érthető nem lesz az ablakon kitekintés magasztos kivételessége is. A polgármestert ábrázolhatnánk semlegesen, amint emelkedett szívvel tekint körbe (birodalmán), de semmi több. Ugyanígy mutathatnánk jelentéktelennek, megnyerőnek, felfuvalkodottnak. Ehhez képest írnánk le ruházatát, amely egyszerre jellemezné a polgármestert és a korát. Vagy élhetnénk valami zavaros hasonlattal: például „mint hajdan Sziszüphosz király tekintett le az Akrokorinthosz bércéről”, amiről senki sem tudná, hogy érti-e, s mit értsen rajta.

a lehetőség

Ha már kellően sokat időztünk a polgármesternél, folytathatnánk úgy a történet, hogy valaki belép a szobába – meglehetősen nagy szobát kell elképzelni, inkább teremnek mondható. Ez a valaki lenne a mi hősünk, nem a polgármester. Hősünk óvatosan próbálna zajt kelteni, hogy felhívja magára a polgármester figyelmét. Vagy lehetne inkább király vagy cár… nem, a cár túlzás, hogyan jutna be valaki ilyen könnyen a cárhoz, egyáltalán hova néz a cár ablaka… maradjon polgármester. Hősünk neszezhetne, köhinthetne, megszólalhatna halkan vagy suttogva: Uram! Vagy egy más korban: Méltóságos úr! Jóuram! Vagy más helyen: Efendi! De az úr (méltóságos úr, efendi) átszellemültsége határtalan, vagy maga a határ, kőfal, áthatolhatatlan. És minden köhintés, szó, minden apró nesz otrombaságnak tűnik e megszentelt, patetikus pillanatban. Hősünk, megbabonázva a polgármester kedélyállapotától, melyet annak ellenére érzékelne, hogy az lényegében háttal áll neki, képtelen volna tovább a szobában (teremben) tartózkodni. Hangtalanul behúzná maga után az ajtót.

Elgondolkodhatnánk a lehetőségen, hogy hősünk Gábriel arkangyal, aki éppen meglátogatja Máriát. Mária kitekint az ablakon, vagy csak úgy a távolba tekint, ott, a kútnál. Az angyal neszezhetne, köhinthetne, megszólalhatna halkan, de hiába, sehogy nem tudná felhívni magára a figyelmet. Hagyjuk! Mi lenne így a megváltással… Meg mindazzal, amit leírtunk eddig.

jumpstory download20210506 081321

Ugorhatnánk az időben, nem részleteznénk, hogyan rohant le a városháza túlméretezett, visszhangos főlépcsőjén a korlát mellett osonva, mint akit tetten értek. Nem, azt írnánk, hogy ott találta magát a napsütésben kint, a városháza előtt. Feltételezhetnénk, hogy talán nem is emlékszik, mi történt azt követően, hogy behúzta maga után az ajtót. Hunyoroghatna a tűző naptól, hozzá kellene szoknia az erős fényhez.

Beszúrhatnánk itt egy epizódot, afféle mininovellát, melyben egy ismerős, legyen régi iskolatárs, intene hősünk felé. De előbb megmutatnánk a teret, az emberek, mint régi filmekben a statiszták, szinte ritmusra, zenére lépve, céltudatosan, derűsen haladnak keresztül a színen: hivatalnokok, dámák, mesteremberek, koldus (csak egy), nevetgélő suhancok, iskolás lányok csoportja, plébános, katonák – ezek közül persze időtől és helytől függően ki kellene hagynunk párat, betenni helyettük másokat. A figyelmet egy idő után egyetlen személyre irányítanánk, felfigyelnénk rá, mert keresztezné a nyüzsgés fő irányát, majd integetne és (derűsen) hősünk nevét kiáltaná, ő az a bizonyos régi iskolatárs. Hősünk kényszeredett mosollyal köszöntené. Az iskolatárs e kényszeredettséget láthatóan nem érzékelné. Lehetne bőbeszédű, még csak nem is tolakodó, egyszerűen beszédesebb annál, mint hősünk számára e pillanatban elviselhető. Kitérhetnénk arra is, mennyire hangosan beszél. Ő pedig válaszolgatna takarékoskodva a szavakkal, de azért becsülettel, eközben lehetőségünk lenne megmutatni, hogy a polgármesternél történtek megviselték. Kellemetlenül hosszúra nyúlhatna a beszélgetés, érdektelensége ellenére megvilágíthatna fontos körülményeket, felidézve egy-egy részletet a közös múltból. Aztán valahogyan csak vége szakadna. Az iskolatársnak búcsúzóul lenne még egy mondata (ez lenne mininovellánk csattanója), ártatlan hétköznapi kedvesség, de hősünk számára olyan fájó másodlagos jelentéssel, mint egy váratlan késszúrás. Kimerülten lehunyná a szemét, így pihenne akár egy percig, mielőtt rászánná magát az indulásra.

elért-e füléhez

Hősünk tehát dolgavégezetlen indulna haza. Vagy sokkal inkább mehetne a szeretőjéhez. A szeretőjét hívhatnák Margitnak. Nem derülne ki, mit csinál Margit, amikor nem hősünket várja. Feltehetnénk a kérdést, hogyan lehetséges, hogy valaki egész nap (egész életében) csak vár, létezik-e egyáltalán akkor is, ha hősünk nincs vele, de adósok maradnánk a válasszal, mondván, ez történetünk szempontjából nem annyira lényeges. Hősünk most végre megpihenhetne Margit lakásában (konyhájában, szalonjában, kebelén), lassan lenyugodván megszólalhatna végül, beszélhetne előbb csak akadozva, keresve a szavakat, majd kis idő elteltével már dőlhetne belőle áradatként (záporesőként) a panasz. Fogadhatná ezt Margit odaadó némasággal, de faggathatná is, kérdezhetné például, hogy a polgármester egyáltalán hallhatott-e bármit, fizikailag elért-e füléhez a neszezés. Belegondolna – persze csak feltételeznénk, hogy ezek a gondolatatai –, és ahogy próbálná felidézni, talán már maga sem volna biztos benne, hogyan történt az egész. Beiktathatnánk itt egy hosszú csendet. Erre a hosszú csendre mindketten felfigyelnének. Nem jó csend…, de talán lehetne szép, és mindenképp feszült. Lehetne Margitnak komoly, nagy kék szeme… vagy játékos. Amiben most ott bujkálna a bánat. Hősünk még nézhetné egy darabig (egy percig, percekig, tovább azért nem) e komoly (vagy játékos) szemet, végül nem szólna semmit, ahogy Margit sem. Következhetne itt egy leírás, jelezve az idő múlását, a délutáni napsütésbe beférkőzhetne egy árnyék a szobát (konyhát, szalont) sötétbe borítva, a szép csendbe pedig beszűrődhetnének a külvilág tolakodó zajai. De ezekről itt most nem kellene hosszan írni. Búcsút vehetnének egymástól némán. És ő akkor tétován (vagy eltökélten) kilépne az ajtón. Sugallhatnánk, hogy utoljára, de nyitva is hagyhatnánk a kérdést.

jumpstory download20210506 081331

Végül intézhetnénk úgy, hogy a történet forduljon önmagába. Visszatérhetne hősünk kudarca színhelyére, próbálkozhatna újra (akár minden nap). De írhatnánk azt is, hogy elindul, elindul messzire, hogy hova, azt nem mondanánk meg, mert az már nem része a történetünknek. A mi történetünk véget érne azzal, hogy kilép Margit ajtaján.

Vagy zárójelbe tehetnénk az eddig történtek javát, s így a bús-sejtelmes befejezést is. Továbbra sem részleteznénk, hogyan rohant le a városháza túlméretezett, visszhangos főlépcsőjén a korlát mellett osonva, mint akit tetten értek. A főtér céltudatos nyüzsgésének zeneiségére sem vesztegetnénk a szót. Koncentrálhatnánk egyedül a találkozásra a régi iskolatárssal, akiről lehetne annyi tudásunk, hogy közvetlen, beszédes ember. Közeledhetne mosolyogva, hősünk megpróbálna rövid időre mosolyt erőltetni az arcára, kényszeredetten köszöntené. De az egykori iskolatárs elsietne mellette, mintha ott sem lenne, és üdvözölhetne valaki mást, hogy kit, a mi szempontunkból lényegtelen.

banális zajok

Magunk mögött hagyhatnánk most már a város főterét. Bolyonghatna hősünk minden látható cél nélkül egyre néptelenebb utcákon, olykor körbe-körbe, visszatérve egy-egy ismerős helyre. Mutathatnánk egy kis teret, ahol kőművesek ebédelnek ráérősen egy fa árnyékában. Továbbhaladna, és egy nem túl széles utcába befordulva megállhatna egy ház előtt. Figyelmen kívül kellene hagynunk, hogy szándékosan került-e ide vagy véletlenül (honnan tudhatnánk biztosan), viszont közölnénk, hogy a ház lakója hősünk szeretője, nevezhetnénk Margitnak, csak hogy könnyebben elképzelje, akinek ebben segít a név. Hősünk határozottan a bejárathoz lépne, becsöngetne vagy kopogna, attól függően, hogy az adott korban és helyen mi a szokás. Ha lenne csengő, meghúzhatná, ha csengőgomb, megnyomhatná hosszan vagy többször röviden, de akár lehetne egy megbeszélt jelük… szóval itt a lehetőségek határai megegyeznek képzeletünk határaival. Egyértelműen éreztetnünk kellene, hogy ezek megszokott mozdulatok. Előbb csengetne (ahogy szokott), egy kis idő után újra, hosszabban (ezzel éreztetnénk a türelmetlenségét). Éppen csak halkan, valószínűtlenül távolról szólna a csengő hangja. Megint eltelhetne kis idő, majd kopogna, aztán dörömbölne – de fontos jelezni, hogy közel sem eszeveszetten, inkább amolyan tompított kétségbeeséssel. Lenyomhatná párszor a kilincset, de hiába. Apró közjáték: felbukkanna valaki, egy ismeretlen, méregethetné gyanakvással hősünket, kérdőre is vonhatná, hogy uram – vagy fiatalember, jóember –, mit ártott önnek (kendnek) az az ajtó. Ami igazságtalan fontoskodás volna, hiszen láthattuk, nem ment túl egy határon. Hősünk némán kivárhatná, amíg odébbáll az idegen. Addig is körbefülelnénk: banális zajok, valamelyik szomszédos házból egy gép zümmögése szűrődne ki, hangfoszlányokat hallanánk egy nyitott ablakból, valaki lelkes, mégis meglehetősen monoton hangon magyaráz, nem érteni, mit, a szél meg-megsusogtatná a lombokat, egy forgalmasabb keresztutcából idehallatszana (megint csak a megidézett kortól függően) a kocsik zörgése vagy akár motorzúgás; szólhatna szórványosan madárdal is, amit minduntalan kiabálás szakítana meg (a távolban a pallér szidalmazná a kőműveseit). A hangok összessége inkább zavaró, nem áll össze belőlük harmónia. Megállapíthatatlan, hogy a ház tényleg csendes vagy a benti neszeket csak elnyomják a külvilág zajai, így az is, vannak-e bent, Margit, bárki más. Hősünk megpróbálhatna az utca túloldaláról benézni az emeleti ablakon. Az ablak csukva, az üvegén egy szemközti fa lombja tükröződne, a lombok között vakítóan csillanna meg a délutáni nap. Megdobhatná kaviccsal az ablaküveget. Másodikra sikerülne csak eltalálni, bántóan nagyot koppanna, de semmi egyéb. Visszatérhetne a bejárathoz, rátapaszthatná az ajtóra a fülét, hátha így hall valami neszt, ami mozgásra utal. Nem tudnánk, mit hallott (távolról egy óra ketyegését például), csak látnánk, hogy tanácstalanul álldogál a bejárat előtt. Írhatna valamit egy cédulára, becsúsztathatná az ajtó alatt. De minek… Ott várakozhatna rá felkantározva a lova… Nem, ehhez visszamenőleg annyi mindent át kellene gondolnunk, hogy a történetnek ezen a pontján hősünknek már nem lehet lova.

jumpstory download20210506 081401

Most már indulnia kell. Gyalog. Mutathatnánk, ahogy kis utcákon kanyarog, majd végig a folyóparti sétányon, nem a Néva vagy a Styx partján, csak egy közelebbről meg nem nevezett folyóparton. Mi pedig jelezhetnénk rutinszerűen a napszakot.

kép | jumpstory.com