SZÉCSI MARGIT VERSÉRŐL
2012 június
AHOL A TÖLTÉS TÜNDÖKÖL
Ahol a töltés tündököl kis, gyürüs fehérkéivel,
a nagy fényességben szemvakító virágaival,
kutyaszemü kamilláival ahol a töltés kanyarog,
a hőségben fehérizzású köveivel, síneivel,
ott kószaltam fiatalon, ledöntve a biciklimet.
Bejártam birodalmamat, derékig az ezüst gazokban,
zsályák lilultak, olajos talpfa alól kavicsot szedtem,
zoknimra zöld bogáncs tapadt, sok kis gömbölyű tüskésdisznó,
hajamba raktam, s elgondoltam, milyen eszkimó lehetek.
Aztán rájöttem, hogy: vagyok, kezem-lábom döbbenve néztem,
hogy mozdulnak, ha akarom, s hogy ők egyedül az enyémek.
Soká álltam a síneken, kőfehéren a boldogságtól,
boldogan és közönyösen. S a világ elfogadott engem.
Először a környezetet látjuk, a töltés sínpárját, olajos talpfáit, alattuk a zúzalék-köveket, kavicsokat; a mikrotáj növényzetét, a fehér virágokat, kamillákat meg lila zsályákat, zöld bogáncsot, ezüst gyomokat. (A vasúti töltések hihetetlenül el tudnak gyomosodni, szegénysorsú gyerekek hajdan napszámba jártak gyomot szedni.) És érezzük a hőséget, a tündöklő fényességet. Aztán megjelenik az elbeszélés hősnője: fiatalon kószál birodalmában – korára eléggé pontosan következtethetünk a ledöntött bicikliből: akkoriban nem négy-öt, hanem tizenegy-tizenkét évesen kaptak saját biciklit a gyerekek. (A hősnő nem szegénysorsú: zokniban-cipőben jár, nem mezítláb.) Kószál tehát a kiskamasz a töltésen, és játszik, mintha taknyos-pisis kölyök volna: olajos kavicsot szedeget, bogáncsot rak a hajába. Aztán bekövetkezik a csoda, az epifánia – a szó régi értelme szerinti döbbenetes megnyilvánulás – az elbeszélő önmagára ismer, szentségként jelenik meg önmaga előtt: vagyok!
Nagy szavak talán; de hát ez az élet csodája.
A vers csodája viszont az, hogy mindezt nagy szavak nélkül ábrázolja. De válogatottan szuggesztív szavakkal (kőfehéren a boldogságtól – micsoda telitalálat!) és pontosan, a rézmetszet éles körvonalaival.