PETŐFI SÁNDOR VERSÉRŐL
2011 február
A Tisza
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Késő éjjel értem a tanyára
Friss gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
A gyakran (és néha igen jól) elemzett három nyári tájvers közül egyedül A Tiszában nem hajol oda semmihez Petőfi, semmit nem néz meg (az olvasóval együtt) közelről. Pedig a kék virágú szamárkenyér hűs tövében megpihenő tarka gyíkok, az ér fövenyes alján lustálkodó piócák és futó bogarak megjelenítése zseniális.
Ha nem vizsgálódik közelről, alapos oka van rá. Míg Az alföld narrátor-énje felrepül gondolatban, hogy elé táruljon a táj, melyet a Kiskunság narrátor-énje lelke szemével néz – A Tisza Petőfi Sándora csak úgy megáll a folyónál.
Méghozzá a följegyzések szerint Nagyarral átellenben, az észak-nyugati parton; a még szabályozatlan Túr egyik ága (a Kis-Túr) ugyanis ott sietett a Tiszába, délkeletről.
Valljuk meg, a narrátor-én sokkal elegánsabban szerkesztődik így a költeménybe, mint az előbbi két esetben: a Kiskunságban hosszan magyarázkodik, de még Az alföldben is nyűglődik kissé, amíg eljut a filmet indító („nézek”, „felrepűlök”) igéig.
mihez hajoljon közel
Viszont valamit valamiért: narrátor-Petőfink így kénytelen vállalni a korlátlanul szabad helyett a valósághű szemlélődést (ábrázolást). Bölcs vállalás: hiszen mihez hajoljon közel? Előtte a folyó sima tükre, talpa alatt a sárga föveny-szőnyeg – milyen apró részletet nézzen meg rajta? Sokkal profibb megoldás hátul a mezőt, majd a magas erdőt mutatni, a túlparton pedig a tarka bokros mögött a nagyari tornyot, s a horizont lezárásául a mármarosi bérceket.
A nagy tájversek másik érdekessége a lezárás. A Kiskunságnak egyszer csak hopp! vége van. Míg Az alföld az indító „ott vagyok honn”-ra a végső otthon kissé konvencionális gondolatával zár.
A Tisza esetében az ünnepélyes csend, a látomásként fel- és eltűnő pór menyecske, az édes, mély mámorba szédült lélek hihetetlenül szuggesztív pillanatai után didaktikus és majdhogynem fölösleges betétként hat a rőzseláng melletti beszélgetés: érezni, csak azért hangzik el, hogy a víznemű izmok végső kontrasztja még operaibb, még fortissimóbb legyen.