NAGY JÁTSZMÁK

Mikor 1982-ben áhítatosan végigjártuk a Canterbury katedrálist, elidőztem egy vörös márvány emléktábla előtt. Ez állt rajta: „Az 1838 és 1844 között teljesített affghanistani szolgálat során akár a kimerültségtől, akár az ellenséggel vívott harcokban a 13. Albert herceg könnyűgyalogsági ezredből elpusztult D. alezredes¹, K. címzetes őrnagy, F. és S. őrnagy, F., H. és S. százados, A. főtörzsőrmester, 12 őrmester, 11 káplár, 3 kürtös és 264 közlegény. Továbbá, nem sokkal ama országból történt hazatérésük után, T. őrnagy, S. százados és B. ezredorvos. Kiknek emlékére emez emléktáblát állíttatták életben maradt ezredbeli fegyvertársaik.”² Arra gondoltam, az angolok készíthetnének pár ezer képeslapot erről a márványtábláról, és intelemként szerteküldhetnék a Szovjetunióba meg a szocialista táborba. Bár ők korántsem büszkék történelmüknek az 1. afgán háború néven ismert eseményére. Erről tanúskodik P. Hopkirk A nagy játszma című monográfiája³ is.

A könyv kellőképpen alapos, hisz megadja a közép-ázsiai események brit, orosz és világtörténelmi hátterét, továbbá kellemesen olvasmányos, mivel a szereplők kalandjaira, illetve katonai akcióira koncentrál.
néha a hóhérbárd
Nagy-Britannia a Bécsi Kongresszus óta féltette Indiát a Lengyelország és Perzsia felé agresszívan terjeszkedő Oroszországtól. Évtizedekig jól képzett, muzulmán/buddhista zarándoknak, tatár/indiai lókereskedőnek, olasz/francia orvosdoktornak álcázott orosz, illetve angol tisztek térképezték a kánságokat és a sivatagokat; csak 1830 után jutott eszükbe, hogy a régi rablóhadjáratairól hírhedt afgán királyságot is föl kell deríteniük. A titkos ügynökök mellett utóbb munkába álltak a félig-meddig legális utazók, majd a hivatalosan akkreditált diplomaták, még utóbb a sajtótudósítók. A fehér foltok kitöltése, az összes pamíri hágó föltérképezése 1890 körül fejeződött be; a titkos ügynökökre néha a hóhérbárd, máskor az útszéli sír, később a háziőrizet és a kiutasítás, kedvező esetben a megfelelő brit, illetve orosz érdemkereszt várt.

Ez idő alatt mindkét birodalom – ha kudarcok árán is – eredményesen terjeszkedett. A Kelet-Indiai Társaság – 1859-től Nagy-Britannia⁴ – bekebelezte a mai Pakisztán területét, csatlósává tette Kasmírt, majd annektált több kis magashegyi királyságot. Oroszország csatlósává tette Perzsiát, és bekebelezte a mai Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán területét.

Egymás ellen egyetlen háborút viseltek, a Krímben (1853–1856). De hadseregüknek a nagy játszma térségén⁵ kívül is bokros teendői támadtak. Anglia Kína területén két ópiumháborút vívott (1839–1842 és 1856–1860), utóbbit Oroszországgal közösen. Azután a királynőnek le kellett verni a szipoj-fölkelést 1857–1859), a cárnak a lengyelt (1863–1864). A britek súlyos harcokat vívtak Mahdi ellen Szudánban (1882–1889), a búrok ellen Dél-Afrikában (1899–1902); ezekhez képest könnyebben kezelték a kínai boxerlázadást (1899-1901).

De térjünk vissza a vörös márvány emléktáblához!

Az 1830-as években William Burnes diplomata kitűnő kapcsolatokat alakít ki Doszt Mohammed afgán uralkodóval, így állandó brit képviseletet nyithat Kabulban.

A kaukázusi törzsek (angol ügynökök bátorításával) jelentős orosz erőket kötnek le.

1837-ben hatalmi harc tör ki Afganisztánban. Doszt Mohammed el szeretné foglalni a „független” pandzsábi királyságot, ehhez brit csapatokat kér, de elutasítják; így az oroszoknál tapogatózik, akik támogatást ígérnek neki.

A hírre Lord Auckland indiai főkormányzó ultimátumot intéz hozzá: utasítsa ki az oroszokat, és mondjon le Pandzsábról, különben megfosztják trónjától. Burnes távozni kénytelen.
kedves csillárjait
1837-ben perzsa erők ostrom alá veszik Herátot. Őket orosz, a védőket angol szakértők segítik. Egy év után a város felszabadul: megalázó orosz kudarc. Palmerston külügyminiszter, Auckland és William Macnaghten indiai titokminiszter (Wellington herceg intelmei ellenére) elindítja az expedíciós hadsereget – 15 ezer katonát és 30 ezer segéderőt –, hogy letegyék a trónról Doszt Mohammedet, és sah Súdzsát ültessék a helyébe. Kínos viszontagságok s egy diadalmas várostrom után 1839 júliusában bevonulnak Kabulba. Doszt Mohammed eltűnik. Macnaghten bőkezűen pénzeli a törzsi vezetőket, de a kabuli bevonulás egy tanú szerint „inkább hasonlít temetési menetre”. Palmerston viszont „ragyogó afganisztáni sikerről” szónokol. A haderő jelentős része hazavonul. Kabulban vidám garnizon-élet kezdődik, a bazár boldog, a tevék a pezsgő és a szivar után a tiszt-feleségeket is meghozzák, Lady Macnaghtennek még a kedves csillárjait is.

1839 újabb kínos orosz kudarcot hoz: a Khíva ellen indult csapatok a sivatagi tél miatt fele útról, 20 százalékos veszteséggel visszafordulnak.

Egy évre rá brit diplomaták látványos sikert érnek el a khívai kánnál, aki félezer orosz rabszolgának szabad elvonulást engedélyez.

Doszt Mohammed feladja magát a brit hatóságoknak, s ugyanez év novemberétől indiai száműzetésben pergeti napjait.

Kabulban sah Súdzsa adókkal sanyargatja a népet; a brit csapatoknak nem akaródzik távozni, ráadásul isznak, afgán szeretőket tartanak. 1841-ben egyre hangosabbak a szakértők vészjelei. „A mullahok az ország egyik sarkától a másikig ellenünk prédikálnak” – írja egyikük. Macnaghten viszont várja, hogy fáradozásai jutalmául kinevezzék Bombay kormányzójává, tehát a harmonikus nyugalomról küld jelentéseket a főkormányzónak.

Novemberben haragosok gyülekeznek Burnes óvárosi kertes háza előtt. Elterjed, hogy a szomszéd ház a helyőrségi kincstár: már fegyveres tömeg kavarog az utcán. Burnes futárt küld a parancsnokságra, de a köszvényes, vén Elphinstone tábornok nem mer intézkedni, Macnaghten pedig – politikai botránytól tartva – nem akar. Egy alakulatot átküldenek az erődbe, ahol Súdzsa kijelenti, hogy majd az ő erői rendet csinálnak. Aztán felgyújtják az istállót, lőnek, az őrség visszalő, rájuk gyújtják a házat, és következik a mészárlás.

A brit alakulat pedig a Súdzsa-katonák fejvesztett menekülését fedezi. A 4500 katona, 12 ezer kísérő, a nők és gyermekek szálláskörlete dombok közé ékelt belvizes síkon fekszik, Macnaghten a biztonságos erődöt a politikai külcsín érdekében átengedi Súdzsának. Felbukkan Mohammed Akbar kánnak (Doszt Mohammed fiának) 30 ezres serege, kitör az országos fölkelés A szálláskörlet külső őrállásai elesnek, fogy az élelem, egy kitörési kísérlet kudarcba fullad. Macnaghten tárgyalásokat kezd Mohammed Akbarral. Elvileg megegyeznek, de Macnaghten megpróbálja a kán ellen hangolni a rivális törzsfőket. Amaz csapdát állít neki, és megöleti. A bestiálisan megcsonkított tetemet a bazárnál teszik közszemlére. Elphinstone rettegve elutasítja tiszttársai terveit (törjenek át az erődbe), és tárgyalni kezd Mohammed Akbarral. 1842 január 1-én megegyeznek, ágyúkat és túszokat adnak a szabad elvonulásért. Január 6-án a 16 ezer ember útnak indul a dzsalalabádi helyőrség felé. A kán ígérte élelem és kíséret sehol, kisebb csapatok állandóan lövik-zaklatják a menetet, éjszaka sok vonuló halálra fagy. A támadásokra a katonák próbálnak visszavágni, de egy hágónál gyilkos tűz tizedeli őket. Mohammed Akbar időnként új túszokat kér, majd 9-én elvezeti a nőket és a gyermekeket. 12-re tán 200 katona és 2000 kísérő marad talpon. A kán újabb tárgyalást ajánl, ennek örvén Elphinstone-t is elfogatja és megöleti. Éjszaka elkövetkezik a végső támadás, pár tucatnyian drágán adják az életüket, néhányan lovon menekülnek, egyenként vágják le őket. A több sebből vérző William Brydon katonaorvos egyetlen élő tanúként 13-án ér Dzsalalabádba.⁶
puskalövés nélkül
Az új főkormányzó elindítja a büntető haderőt, április közepére fölmentik a dzsalalabádi és kandahári helyőrséget. Sah Súdzsát ekkortájt koncolják fel Mohammed Akbar hívei. A törzsfők hamarosan pártot ütnek a kán ellen. Így a brit hadtest szeptember 15-én puskalövés nélkül vonul be Kabulba. Kollektív büntetésül felrobbantják a híres bazárt, aztán nekivadultan kifosztják a várost. A vidéki agyagvárban őrzött túszok lefizetik az őrséget, átveszik a parancsnokságot. és felvont brit lobogóval várják a szabadítókat. A büntető haderő október 11 -én hazavonul. Doszt Mohammed pár hónap múlva brit kívánságra ismét Afganisztán uralkodója – további majd’ húsz évig.

A második afgán háború (1878 és 1880 között) hasonló logika szerint zajlik Az orosz katonai diplomácia nagy előnyre tesz szert Kabulban, a brit főkormányzó az afgán uralkodóhoz ultimátumot intéz, melyet az elutasít. A brit haderő néhány csata után bevonul, a régi uralkodó eltűnik⁷, a kijelölt átmenetivel megegyeznek. Közben az orosz fél kínos diplomáciai és katonai kudarcokat szenved. A gondatlanul megválasztott helyőrségi szálláshelyet mullahok által föltüzelt fegyveres csőcselék – a kincstár kifosztásának reményében – megtámadja, a védőket levágja. A büntető haderő példát statuál, majd kivonul; a józan ész diktálta új uralkodó⁸ húsz évig meglehetős nyugalomban irányítja az országot.

E háborúk (abszurd) logikájának premisszái tehát: a rivális birodalom vélelmezhető térnyerése, valamint jókor jött kudarcai; az érdekszféraként nyilvántartott terület vezetőjének gyanús engedetlensége; a konklúzió pedig: bemegyünk és rendet csinálunk.

Milyen volt a két birodalom „érdekszférájának” társadalma? A muzulmán vezető lehetett testvérgyilkos szadista, mint a buharai Emir; rabló útonálló, mint a hunzai Safdar Ali; kalandor katona, mint a kasgári Jakub bég. És lehetett tekintélyes, megbízható uralkodó, mint Doszt Mohammed. De a „profi” uralkodó is kegyetlen zsarnok volt, mert nem lehetett más; és a (hitetlen) orosz vagy brit birodalommal kötött megállapodást, szerződést pillanatnyi érdeke szerint tartotta vagy szegte meg, mert másnak nem látta értelmét.
zsigeri idegengyűlölet
E világ egyszerű népének fő jellemzője a zsigeri idegengyűlölet és az állandó fegyverviselés. A mullahok (vagy a pénzéhség) föltüzelte városi sokaságból pillanatok alatt vált gyilkos csőcselék; a jámbor falusiak 1842 telén étellel-itallal kínálták az éjszakai mészárlás lovas menekülőit, hogy közben rájuk hozzák az üldözőket. (Miután Mohammed Akbar közhírré tette: aki a briteket segíti, családostul felkoncoltatik.) Erre épült a birodalmi rendcsinálás jogalapja. Az 1813 és 1885 között megjelent, brit jogokat sovén módon hirdető több tucat könyv helyett hadd idézem Alexander Gorcsakov herceg, külügyminiszter memorandumát, melyet 1864-ben minden európai képviseletnek megküldött: „Oroszország közép-ázsiai helyzete azonos minden olyan civilizált államéval, amely félvad, szilárd társadalmi szervezet nélküli, nomád népességekkel kerül kontaktusba. Ez esetben mindig az történik, hogy a civilizáltabb állam – határainak és kereskedelmi kapcsolatainak biztonsága érdekében – kénytelen bizonyos fokú hatalmat gyakorolni azok fölött, akik féktelen és kiismerhetetlen természetük folytán csakis nemkívánatos szomszédok lehetnek.”

Hogy kik lehettek efféle féktelen és kiismerhetetlen természetű szomszédok?

Akár a bolgárok is. Az 1878-as Berlini Kongresszus brit és osztrák–magyar nyomásra korlátozta Bulgária függetlenségét, míg Ciprust Nagy-Britanniának, Bosznia-Hercegovinát az Osztrák–Magyar Monarchiának ítélte.

Vagy akár az írek. 1886-ban Lord Salisbury a javasolt ír önkormányzatról kijelentette: „Nyilván nem ruháznánk fel szabad önképviseleti intézményekkel például a hottentottákat sem.”

A nagy játszma 1907-ben az Angol–Orosz Konvencióval véget ért. Tibetet meghagyták Kínának, Afganisztánt angol befolyási övezetnek, Perzsiát pedig felosztották egy északi orosz, egy déli brit és egy középső semleges sávra.

Azóta egy évszázad vastagon eltelt. Közben lezajlott egy újabb nagy játszma (kb. 1950–1990) az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Világméretű érdekszférákkal, sokkal nagyobb nyilvánosság előtt, sokkal fejlettebb technikával, tehát még sokkal ocsmányabb módon: puccsokkal, ellenpuccsokkal, rég vagy nemrég lejárt fegyverzetek eladásával, helyi háborúk garmadájával, olykor iszonyú vérontással⁹. És az ismert eredménnyel.

A „civilizált államok” társasága így átrendeződött: nemhogy gyarmataikat, többnyire még befolyási övezeteiket is elvesztették. Amelyiknek maradt komolyabb ereje, az sem kívánja fitogtatni: nem hatna jól a nyilvánosság előtt.¹⁰ Ha netán még valamiféle közakarat igényelné is a rendcsinálást, aki bemehetne – az USA – százszor is meggondolja, bemenjen-e rendet csinálni. Van oka rá: az 1993-as keserves Szomáliái kudarc után 1994-ben nyomorúságosan végigasszisztálta a ruandai népirtást; 1995-ben nem torolta meg a srebrenicai mészárlást, de 1999-ben megbombázta a rossz szerbeket a jó albánok védelmében…

A félvad, féktelen és kiismerhetetlen természetű népességekkel szembeni civilizációs fölény gőgjét felváltotta a gyarmati/félgyarmati sorban sínylődő népek iránti szolidaritás, s az ebből fakadó felszabadítói eltökéltség – mármint a szólamokban. Ezeket aztán ki-ki a maga módján kicifrázta a szocializmus nagy ügye, a demokrácia nagy ügye, illetve a szolidarizálók lehető legügyesebb kizsebelése jegyében.

A muzulmán vezetők többségének portréján nem sokat kell változtatnom. Jeleseik az amerikai–szovjet nagy játszmában szocializálódtak. Testvérgyilkos és útonálló nyilván alig van köztük, rabló, kalandor inkább; adott szavukra kevéssé, kegyetlenségükre maximálisan lehet számítani. Gondoljunk Arafatra, aki angolul elmondott beszédeiben az ésszerű megegyezést szorgalmazta, az arab nyelvűekben a zsidóság kisöprését. Gondoljunk Kadhafira. Szaddam Husszeinre. Ám megjelent két új típus. Pahlavi sah személyében az elszánt amerikanizáló-modernizáló, Khomeini ajatollah személyében az elszánt fundamentalista-iszlamizáló. Rendszerükben közös a szokatlan kiszámíthatóság és az előbbiekhez képest is elképesztő, módszeres brutalitás.
kapitális baromság
Az iszlám (muzulmán) országok gazdaságát illetően bevallom tudatlanságomat; annyi bizonyos, hogy ipari vagy kutatás-fejlesztési teljesítményük nem kimagasló¹¹. Lakosságuk jelentős része félelemben, tudatlanságban és nyomorban él. Nyilván óriási a különbség – mondjuk – Algéria és Banglades között. Ami viszont az „egyszerű népet” illeti, a különbség sokkal kisebb. A bizalmatlanság, rossz esetben a gyűlölködés általánosan jellemző. A mullahok föltüzelte műveletlen sokaságból pillanatok alatt válik fanatikus csőcselék. Ha egy eszement amerikai pap bejelenti, hogy el akarja égetni a Koránt, világszerte tömegek vonulnak az utcára s a tévékamerák elé, az Egyesült Államok pusztulását követelve, hiába ítéli el a kapitális baromságot az amerikai elnök és megannyi egyházi vezető. Riasztó agresszivitásra hajlamos a fundamentalista muzulmán közösség, különösen a fiatalabb korosztály, immigránsként az új, gazdagabb nyugat-európai hazában is. Bármely vélt sérelem – ha egy környékükről származó rabló a rendőrökkel vívott tűzharcban meghal – elegendő, hogy törjenek-zúzzanak, gyújtogassanak. Az üvöltve tomboló magyar futball-csőcselék természetesen semmivel sem jobb náluk, ezt nehogy elfelejtsük, de van egy meggondolandó különbség. Az immigráns muzulmán szervezetek jelentős része a maga törvényei szerint akarja formálni a célország társadalmát, végső soron át akarja venni a hatalmat. Első hallásra talán vicces, hogy követelték a Micimackó betiltását a tisztátalan Malacka miatt (nota bene Malacka csakugyan irtózik a mosakodástól, lásd Kangával való kalandját). De ennek az akaratnak a fundamentalista-iszlamizáló irányzat ad energiát.

Tudom, hogy többféle iszlám létezik. Tudok a nagy orvosok, filozófusok, építészek, csillagászok, matematikusok, költők iszlámjáról. De bármely nagy egyházban irányzatok küzdenek egymással, és néha valamelyik győz. A militáns katolikus ecclesia a polgárosodás miatt vereséget szenvedett. A militáns iszlám ecclesia a polgárosodás hiánya miatt – minden jel szerint – győzelemre áll.

Afganisztánban már győzött: ha a harcmezőn nem is, a lelkek fölötti hatalmat megszerezte. Méghozzá a Khomeiniékhoz csak elképesztő brutalitásukban hasonlítható primitív tálibok erejével. A tálib tartományok ma már nem szőnyeget, hanem ópiumot (ópium-származékokat) exportálnak.Az ópiumszívás az iszlám kultúrának évszázadok óta elfogadott része. Nagyszerű regényében¹² Kader Abdolah pontosan leírja, hogyan szívnak tekintélyes férfiak ünnepi alkalommal, a ház e célra berendezett szobájában, friss teát iszogatva, ópiumpipából, kínai porcelántányérra kikészített, kis szeletekre vágott ópiumtekercseket. És leírja, hogyan veszti el méltóságát, hogyan válik bűnözők és titkosszolgálatok kiszolgáltatottjává, hogyan épül le egy ópiumfüggő. Akárha vidám európai borozgatókról, illetve alkoholfüggőkről olvasnánk.

Nyugat-európai kollégám mesélte, hogy a hatvanas években hazája kabuli követségén minden szombaton elszívtak egy adag ópiumot. Aztán hazautazván nem szívott többet. Sem a fogyasztás, sem az elhagyás nem okozott bajt. Kabul hangulatos, békés város volt akkortájt, 1971-ben Pakisztánban dörögtek a fegyverek. Nálunk, Európában sokáig csupán De Quincey Baudelaire, Csáth Géza írásaiban szerepelt az ópium, esetleg Conan Doyle borzongatott vele. Hogy lett ebből a fejlettebb ipari országokat gyötrő járvány? Mi a felelős érte? Bűnözők aknamunkája? Deviáns művészek propagandája? Jobb társaságok sznobizmusa? A kamaszkor nyájösztöne? A túlságos jólét unalma? A modern spleen? Fogalmam sincs. Egy biztos: minél keményebb rendőri vagy kifinomultabb pedagógiai-lélektani eszközökkel védekeznek az államok e járvány ellen, annál jövedelmezőbb az afgán ópium-üzletág.
pimasz módon demagóg
Mármost elvehetjük-e katonai és civilizatórikus beavatkozásunkkal a szegény afgán paraszt kenyerét? Nos, a szegény afgán parasztnak a mák igen soványka kenyeret ad a kezébe, akármilyen szorgalmasan termeszti. A haszon a hadurak és/vagy a tálib vezetők zsebében landol. Egyébként is rühellem az ilyen pimasz módon demagóg kérdéseket. Korlátozhatjuk-e a fegyveripart, amely családok százezreinek megélhetését biztosítja? Az embercsempészetet, mely százezreknek nyújt kiutat a nyomorból? Hagyjuk.

Azt azonban kénytelen vagyok megkérdezni, ha csak magamtól is: mit kezdjünk mármost ezzel az Afganisztánnal? Elvileg azonnal adódik az archaikus „Amy go home!”-változat. Aki nem ősszülött, tűnjön el afgán földről. Hát igen. A tálibok heteken belül győznének a harcmezőn is, és megcsinálnák a maguk államát. Melynek a szegény afgán paraszt nyilván alávetné magát, ha nem örömében, hát félelmében. Afganisztán attól fogva nemcsak ópiumot, hanem iszlamista fölkelést is exportálna. Mondjuk, az atomfegyverrel rendelkező Pakisztánba.

A b. változat nyilvánvalóan: maradni, végigcsinálni. Becsületes, felelősségteljes viselkedés, csak az alig járható hegyi terep, a más-más népeket és érdekeket képviselő törzsek s a civilizátorokkal szembeni gyűlölet miatt nem kecsegtet fényes kilátásokkal. Elemzők szerint a két változatot üdvösen egyesíthetné az újabb generációs, mérsékeltebb tálibokkal történő megegyezés.

A béketeremtők maradnának, amíg kell, azután szép nyugodtan hazamennének, mihelyt létrejönne a világ többi részét békében hagyó Afganisztán. Elvileg. Hisz az igazhitűek hitetlenekkel egyeznének meg. Ráadásul a mérsékelt tálibok, érzésem szerint, nagyon olyanok, mint a mérsékelt bolsevikok vagy a mérsékelt fasiszták: a javukra szolgáló engedményeket sorra elfogadják, aztán nyomulnak tovább a világhatalom felé.
fulladjanak bele a saját ópium-füstjükbe
A módszertanilag legtisztább megoldás Afganisztán lepecsételése, hermetikus elzárása volna: falják fel egymást, fulladjanak bele a saját ópium-füstjükbe, csak nekünk ne legyen közünk hozzájuk. Mondanom sem kell: mint minden tiszta megoldás, ez is kivitelezhetetlen.

Hány márvány emléktábla emlékeztet még hány hősi halottra, amíg kivergődünk ebből a kelepcéből? És vajon milyenek lehetnek az afgán emléktáblák?

1 A táblán természetesen a teljes név áll.

2 Az internet tanúsága szerint több tucatnyi hasonló emléktábla van Nagy-Britannia templomaiban, két teljes ezredé pedig Indiában.

3 Peter Hopkirk: The Great Game, On Secret Service in High Asia – London 1990/2006.

4 1874-től Viktória császárnő birodalma.

5 Tehát a Kaukázusban és a Balkánon is.

6 Néhány menekülő rejtekutakon átjut Indiába.

7 Ezúttal meghal, ágyban, párnák közt.

8 Ezúttal az orosz Szamarkandba száműzött Abdur Rahman.

9 Ha csak a biafrai háborúra (1967–1970) gondolunk. Vagy a Szovjetunió tízéves afgán expedíciójára (1979–1989).

10 Ezért nem említem az iraki háborút (2003–2010).

11 A vendégmunkásokkal végeztetett olaj- és földgáz-kitermelést nem tekintem ipari teljesítménynek.

12 A mecset ura – Nyitott könyvműhely, 2010.

felső kép |United Nations Photo, flickr.com