LÁSZLÓFFY ALADÁR VERSÉRŐL
2012 október
CSODA
Épp ide süt, ide mer sütni
a papírra a nap, a ceruzám
hegyére. Két ceruza: egy valóságos
s egy árnyék írja a kígyózó
vonalat. Két kéz: egy valóságos
s egy árnyék dolgozik, két fej
hajlik az asztal fölé, hol
végül egyetlen írás olvasható:
nem a fényé s nem az árnyéké,
nem a napé s nem a kézé,
ceruzáé. Mindenki szeme
láttára, füle hallatára egyszerű
csoda történt: a levelet az
írta mégis, kinek se napja,
se árnyéka, se keze nincs.
Ez a költői tréfa kitűnő példa arra, hogyan csinálódik – keletkezik, alkotódik – a vers.
A költő rácsodálkozik egy hétköznapi tényre: a nap a ceruzája hegyére süt. (Igaz, már itt lábujjhegyre emelkedik: mer sütni a nap – mondja.) Majd tótágast áll: egyenértékűen valóságosnak ábrázolja a napsütötte tárgyat és az árnyékát. Két ceruza ír, két kéz dolgozik, két fej töpreng. Azután megint talpon van – a papíron egyetlen írás olvasható –, de csípjük rajta a csalót: nem lustán visszahuppant, hanem a tótágassal megtört szaltó után esett talpra. ugyanis az írásnak, mely szerinte nem a kézé, nem a ceruzáé, elcsalta a szerzőjét. Pontosabban (a flikk-flakk utáni meghajlásul) rejtvénybe rejtette: a levelet az írta, kinek se napja (lásd Adynál: se párja, neve), se árnyéka (lásd Chamissa Schlemihl Péterét), se keze nincs – tehát nemhogy nem a költő, de nem is emberi lény.
Ha újra olvassuk a verset, rájövünk a csalafintaságra: a fény és az árnyék működése folytán ceruzából, kézből, fejből kettő van – csak a ceruza hegye egyetlen. Az írta a levelet.
A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából