KIVÁLÁS

„… elvegyültem és kiváltam.” (József Attila)

---

Az elvegyülést majom-korunkból, ösztöneinkben hozzuk magunkkal, szabályait, módozatait pedig gyerekként, a magunk kárán sajátítjuk el. Eszmélésünk percétől tartozunk valahová. A családból kilépve gyerek-falkához (udvarbeliekhez, utcabeliekhez, óvodai csoporthoz, iskolai osztályhoz, ideológiai – úttörő, cserkész –, illetve sportegylet csapatához, előszámlálni nem tudom, hova-mindenhova) tartozunk, és akarunk tartozni, akár szívós erőfeszítéssel. Mert aki nem tartozik oda, az – a régi közmondás szerint – kimarad, mint kutyaszar a hóból.

Soha nem felejtem el, milyen gyötrelem volt, mikor Levente és Zsolti azzal fogadott az udvarban, hogy „Nem játszunk veled”. A magány, a különlét magasztos, eufemisztikus szó: a gyerek^[1], akinek elvegyülését külső tényező (a közös nyelv nemtudása, kirívó testi tulajdonság – vastag szemüveg, vörös haj, hogy szelíd példát hozzak – vagy a falka akarata) gátolja, az kirekesztett, elveszítette gyerekemberi méltóságát, kiűzetett a paradicsomból. S a kiűzetés puszta tudata nem elég: az izmait és tépőfogait próbálgató gyerekfalka külön is meggyötri a kirekesztettet, hol durva, hol kifinomult módokon.

Azt sem felejtem, milyen öröm volt, mikor L. bácsi^[2] az udvar közepén, miután félmeztelenre vetkőztünk, egymás után leültetett bennünket a hokedlira, és nullásgéppel lenyírta a hajunkat. Magyarul beszélek, katolikus templomba járok, kopasz vagyok, közénk tartozom, boldog vagyok.

ivarérett csimpánz-hímek

A kiválás első ideje a kamaszkor. A többé-kevésbé sikeresen elvegyült gyerekember ráébred, hogy ő nem akar akárki lenni. Persze ennek is van majom-kori, ösztönös alapja: az éppen hogy ivarérett csimpánz-hímek például ordítozással, bokrok kiszaggatásával, ágak tördelésével, olykor a legegyszerűbb módon, verekedéssel alakítják ki a maguk rangsorát. S az ember-kamasz sem sokkal különb náluk: bármelyikünk fölidézheti, ha nem szégyell emlékezni rá (ostoba volna, ha szégyellné), miféle idétlenségekkel próbált kiválni társai közül annak idején. Ezek részletes kifejtéséről itt lemondok.

A felnőttkor azután meghozza az elvegyülés-kiválás dialektikus szintézisét, a társadalomba betagolódott különlétet, s ezzel az érvényesülés, végső soron egy magasabb szabályrendszer szerinti kiválás parancsát. Ám ezt a korábbiaknál brutálisabban befolyásolják az adott társadalmi körülmények. (Bár újabban a kamaszkori kiválást, sőt, a gyerekkori elvegyülést is egyre inkább.)

Hogyan válhat ki a mai felnőtt ember? Három mód hirtelenjében: híressége, vagyona (vagyontárgyai) és teljesítménye révén.

A mai híresség: celeb. A kereskedelmi televíziók különféle – óriási nézettségű, legalábbis annak szánt – show-iban ragyog fel, és további show-kban villog utóbb (majd felbukkan a bulvár-lapokban, végül a közszolgálati tévében is). A celebet az agresszív szerepelni-vágyás teszi: ennek jegyében zabál, vetkőzik, bömböli közhelyeit a kamera előtt, ennek jegyében csinál magából majmot, disznót^[3] – nem részletezem.

kínosan emlékeztet

Ami a vagyontárgyakat illeti (vagyona aktiválni vágyók kisebb részének van): csak egy nem oly régi óriásplakátra emlékeztetnék. Meglehetősen csinos fiatal nő látható rajta, aki újságpapírba csomagolt valamit tart a füléhez. Szöveg: „Szégyelled a mobilodat?” Ugyanez magasabb társadalmi szinten: jó menetelű nemzetközi cégek szigorúan megszabták, hogy vezető beosztású (topmenedzser) dolgozóik milyen márkájú gépkocsival járhatnak munkába. Az efféle kiválás azonban kínosan emlékeztet az elvegyülésre, csak itt az elvegyülés inkább nyájban, mint falkában értendő. (Lásd a legújabb kori kamaszkiválást, melyre a cipő, a nadrág, a dzseki stb. márka-jele ad garanciát.)

Teljesítményével kiválhat a sportoló, a tudomány művelője, a művész. A pénz brutálisan nyomul itt is, de csak az válhat ki, aki ingyen is képes könyörtelenül űzni magát. S itt végre érvényessé válik Sinkó Ervin gyönyörűen ómódi gondolata: a teljesítmény – külön esetünkben a kifejezés – vívódás árán jön létre, a magát megmutatni vágyó ember küzdelme a magány ellen, s a másokkal való communióban nyeri el értelmét.

Törekedjünk rá, „bár puszta kopáron, mint tücsöké nyáron…”

Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című sorozatba, egy Sinkó Ervin-idézethez készült. Az idézet: „A kifejezés mint aktus küzdelem a magány, a különlét ellen, szembeszállás a némasággal, mely sorssá akar lenni. A kifejezésért való vívódásban, a kifejezés aktusában, magában a kifejezés fogalmában benne van az önmagán kívülre sóvárgó, a magát másokban megmutatni vágyó ember lázadóan megfeszített ereje, benne van a sejtelem vagy épp az öntudat, hogy a költő másokra van utalva. Nem azért, hogy egyéniségét elmosva alámerüljön s valami unio mysticában megszűnjön másokban, hanem épp ellenkezőleg azért, mert csak kívülállókkal, a másokkal való communióban találhatja meg a saját egyéni plaszticitását, veheti valóban birtokba sajátját.” (Sinkó Ervin: Csokonai)

1. Mivel csak személyes tapasztalatokról számolhatok be, írásom kénytelenségből „hím-soviniszta” lesz. ↑

2. 56-ban felvarratta zakójára a Száll-a-sí figurát – de ez egy másik történet. ↑

3. Nem, nem „bohócot”! a bohócé szent hivatás. ↑

kép | vecteezy.com