Mesterházi Márton

JANUS PANNONIUS VERSÉRŐL 

2013 július

JANUS PANNONIUS VERSÉRŐL 

BARÁTNŐJÉHEZ

Jaj nekem! Oly későn leltünk egymásra, minek kell
ily hamar elválnunk, s nem lehetek veled én?
Haj! Pedig, életem, én, addig vágynálak ölelni,
míg a futó repkény fönt van a tölgy derekán;
s akkor szűnnélek csak meg csókolni, ha már a
kagyló kagylóját önmaga hagyja oda.
Vénusz láncai bár úgy kötnék a szeretőket,
mint ahogy a nőstény- s kankutya összeragad.

Tizennyolc-húszévesen írta Janus Pannonius, Ferrarában; nem kizárt, hogy valódi, „elhált” szerelmi viszony adta az ihletet, de könnyen lehet, hogy afféle helyzetdalt olvasunk: „kamasz diákközösségben élt – írja a műfordító Csorba Győző –, ahol közismert volt zseniális rögtönző képességéről, szellemességéről.” Tehát „kölcsön-élményt” is személyessé tudott formálni. Az utóbbit teszi valószínűvé, hogy egy korábbi disztichonban ugyanezen „amica” „szertelen étvágyán” gúnyolódik.

A vers a válás panaszának örök közhelyével indít. (Ez ügyben eredetibb az ifjú Feleki Kamill, aki a kuplerájban a hölgy mellől állítólag kikiabált a sürgetőknek: „Nem adom! Szeretem!”)

Közhely, de korabeli, a következő két kép is (akár a „mint égő vulkán, úgy ég a szád” az örökbecsű dalban); ismétlődik is nem sokkal később: „Repkény így nem ölel, kagyló így nem tapad egybe” – méltatja az Egy fehérmájúra című verse a prostituált technikáját.

Hanem a záró disztichon! Vénusz láncai és a párzásban összeragadó kan és szuka egy hasonlatban… Ezért én Petőfi szavával (Arany Jánoshoz, 1847. március 31.) megcsókolom a zseniálisan pimasz ifjút. Bár leköpni nyilván nem akarta érte senki – a diáktársaság harsány nevetéssel fogadhatta a poént.

A TESTET ÖLT című antológiából
kép | shutterstock.com