BIZTOS

Senki olyan lelkesen nem helyeselne Böllnek^[1], mint a dilettáns. A dilettáns föltett szándéka és legjobb tudomása szerint életet ad, életet őriz, küldetést teljesít be, sorskérdéseket bogoz, nemes mondanivalót közöl az emberiség épülésére. Mélységesen lenézi a rutint, megveti az üres mesterembereket – megveti a mesterségbeli tudást is, mint a 17. században némely francia nemesek, akik szégyelltek volna holmi vívómestertől fogásokat tanulni, s úgy álltak ki párbajozni, hisz a tehetség Isten adománya. A dilettáns minden művéért megszenved, fájdalommal szüli minden szellemi gyermekét; a kockázattól pedig nemhogy riadozna, hanem bátran keresi. Hiszen számos cinikussá keseredett szerkesztő megírta már neki válaszlevelében (ritkábban szemébe mondta kínos beszélgetés során), hogy írását nem áll módjában közölni. És fájdalmas tudással előre tudja, hogy a további szerkesztők sem írnak (mondanak) majd mást. Esetleg tapintatosnak vélt, megalázó módon még arra is biztatják, hogy olvasson sokat. A dilettáns nem olvas. Elvből. Félti az eredetiségét az idegen befolyástól. Böllt sem olvas tehát, hiába helyeselne neki.

nem lehet eléggé alábecsülni

Senki olyan hangosan nem röhögne Böllön, mint a sorozatgyártó. A sorozatgyártó szerint Böll a dilettáns: a valóságos („valós”) élet dilettánsa, akinek fogalma sincs a szakmáról. A sorozatgyártó számára a rutin nem üres, hanem mélységesen tartalmas: mesterségbeli tudást jelent. Hogyan kell egy jelenetet megcsinálni, hogyan kell a jeleneteket egymás után sorakoztatni, hogyan kell egy intrikust, egy szerelmest (két, három szerelmest), egy balekot (lúzert), egy bűnözőt megcsinálni, hogyan kell egyiket a másikkal összehozni, majd szétvinni. Leghangosabban a sorozatgyártó azon röhögne, amit Böll a kockázatról és a „riadozásról” mond. A valóságos életben a profi mindig biztosra megy. Biztos pénzre. Egy üzleti trükk, egy intrika, egy krach, egy félredugás, egy DNS-vizsgálat, egy házastársi veszekedés, egy adag kábítószer, egy kockázatos műtét (lám, a sorozatgyártó sem fél a kockázattól), egy gyermekrablás, egy gyilkossági kísérlet. Ha ennyi lement, jöhet megint elölről, más sorrendben: intrikák gyakran, váltott szereplőkkel, gyermekrablások ritkábban, azokat tovább megjegyzi a néző, akinek a hülyeségét nem lehet eléggé alábecsülni. Amúgy a sorozatgyártó éppoly kevéssé olvas Böllt (és hozzá hasonló „magas” kultúrát), mint a dilettáns, csak más okból.
Az írástan professzora föltehetőleg olvasott Böllt (vagy hozzá hasonló írót), és más minőségében talán nem is röhög rajta. Írástan-professzorként viszont az előző krédót vallja. Ha egyszer azért fizetik meg, hogy dilettánsokból sorozatgyártókat képezzen, nem érdekli az életet adó és megőrző művészet. (Kitérő: szegény hazánkban nagyon is kellene írást tanítani, milliónyi félanalfabétánk egy kölcsönszerződés első mondata végén feladja az olvasást, s a halálos ítéletét is aláírja. Mesterséget pedig lehet tanítani az egyetemen, esetleg.)

Aki a sorozatgyártó termékét befogadja, az – Böllt tovább értelmezve – intellektuálisan nem is él igazán. Él egy olyan életet, amit nem akar élni, amit nem szeret; és eteti az agyát az egymásra következő üzleti trükkökkel, intrikákkal, krachokkal, félredugásokkal, DNS-vizsgálatokkal, kockázatos műtétekkel, gyermekrablásokkal, gyilkossági kísérletekkel. (És a kölcsönszerződés végén a halálos ítéletét is aláírja.)

Az ép ízlésű befogadó, akinek a művészet a régit megőrizve új életet ad, az egész társaságban a leginkább normális – és normálisan boldog – emberfajta. Az élete olyan, amilyen (talán nem is szeretnivaló), de a szellemét nem mérgezi egészségre ártalmas termékekkel. Őrzi az éppen nem megvetendő lelki, szellemi egészségét.

kicsik és közepesek

Végül itt a művész. A boldogtalan, aki kapott a sorstól alkotó tehetséget, tudja a mesterségét, viszolyog a rutintól, nem riadozik a kockázattól – és soha nem megy, soha nem mehet biztosra. Azt pontosan tudja, hogy a szakmában – a legtisztább erkölcsök szerint működő szakmában – a nagy tehetségek mellett kicsik és közepesek is dolgoznak, s hogy a létrehozott művek között remek éppúgy van, mint közepes vagy rossz. Ő személy szerint honnan tudhatná, mennyi tehetséget kapott? Honnan tudhatná, hogy azzal a munkával (munkarésszel), amit ma megcsinált, valami rosszat alkotott-e vagy valami jót?

1. A jegyzet hozzászólás egy Heinrich Böll-idézethez. Az idézet: „…a művészet egyike ama kevés lehetőségnek, amely életet ad, és megőrzi az életet, azét, aki alkotja, és azét, aki befogadja. Amilyen kevéssé válhatik rutinná élet és halál, és mindaz, ami a kettő között fekszik, olyan kevéssé lehet azzá a művészet. Persze van, aki rutinnal éli az életét, de akkor nem is él igazán. Vannak művészek, mesterek, akik üres mesteremberekké lettek, de ezek… megszűntek művészek lenni. Azzal, hogy valami rosszat alkot az ember, nem szűnik meg művész lenni, de abban a pillanatban igen, amikor minden kockázattól riadozni kezd.”
   (Az írás kockázata)↑