BERDA JÓZSEF VERSÉRŐL
2012 október
NAPSÜTÉSBEN
Ez kell a vérnek, szívnek, májnak
és tüdőnek! ily szabad pogányként,
anyaszült meztelenül feküdni ki
a cukor-érlelő napra! S addig
sütkérezni fönt a hegytetőn, míg
rézszínűre, csokoládébarnára sül
finom és finnyás bőröd! Ez, csak
ez kell most neked, te tunya! A nap,
a részeg nap hadd csókolja csak ernyedt
tested, villanyozza csak konok elméd minden
gondolatát, hogy a Fény legmeztelenebb gyermeke
lehess mindég, kiből a gyógyító világosság
melege áradhat csupán.
Palasovszkynál a virágos ruhás szerelmes cirógatása gyógyít kedélyt – Berda Józsefnél a nap csókja: testet. A költő vígan korholja tunya önmagát, tobzódik a testi, az érzéki képekben: vér, szív, máj, tüdő sütkérezik, finnyás bőr sül csokoládébarnára; nemcsak a tapintás, az ízlelés is habzsolja az elvontságától lecsupaszított, cukor-érlelő napot. Melynek csókja alá természetesen anyaszült meztelenül kell kifeküdni.
De csal ám az odüsszeuszi módon tarka eszű költő: nem a férfi napozók indulóját akarja megkomponálni, hanem – valami afféléből elrugaszkodva – a szabadság himnuszát. A vers harmadik harmadában a kezdet szabad pogányának nemcsak a testét, de konok elméjét is frissé villanyozza, gondolatait megújítja a részeg nap, mely nagybetűs Fénnyé lényegülve megteremti gyermekét, a Költőt. Hiszen ki más meztelenségéből áradhatna a gyógyító (immár a szellemet is gyógyító, azaz felszabadító) világosság melege?