ARANY JÁNOS VERSÉRŐL

ÉVNAPRA

Kelsz és lenyugszol észrevétlenül:
Innep volnál, de senki meg nem ül,
Végzetes évi nap!
Oh, e tömeg más napot ünnepel;
Titkon sohajtja meg a hű kebel
Halomra dőlt oltáridat.

Emléked átkos, nyomasztó tereh:
A vérnek és könyűnek tengere
Mind, mind ahhoz tapad.
Az ember gyönge: félve néz feléd,
S mint egykor a tanitvány mesterét,
Nehéz időkben megtagad…

A vers 1850. március 15-én született, hét hónappal Világos, öttel Arad után; két komoly terjedelmű társa, a Koldus ének és a Letészem a lantot között. Szinte csak sóhaj hozzájuk, vagy a szemembe máig könnyet csaló Emlényekhez képest. De mélyről jövő sóhaj, olvassuk csak újra!

A tömeg ünnepelte más napot velszi bárd soha nem éltetné; s ami amazoknak átkos, nyomasztó tereh, a hű bárdnak halomra dőlten is megszentelt oltár. Mint az akkortájt keletkezett töredék, a kipellengérezett nemes, Furkó (mai szóval bunkó) Tamás panasza tanúsítja: „Egyszerre megtagadva ötvenkilenc robot! / Egyszerre széjjeltörve a mogyorófa bot! / Egyszerre úr a jobbágy…” Innep az az Ídus az ízig-vérig demokrata költőnek az 1850-es évnapon is.

szégyenérzet nélkül

A gyönge ember, ha nehéz időkben megtagadta mesterét, „kimenvén onnan keservesen síra” (Máté 26, 75) szégyenében. Százhúsz-egynéhány évvel később a hatalom tagadta meg március 15-ét bármiféle szégyenérzet nélkül: 1972-ben a protokollon kívül ünneplőket gumibotozták, letartóztatták, bebörtönözték – hogy az egész napos iskolai kényszer-tartózkodásról (1973) ne is szóljak…

kép | vecteezy.com