ISKOLÁK, IZMUSOK
2009 január

Hogy a Liget közelmúltbeli összeállítására utaljak: rohan az idő.[1] Ebben a rohanó időben az izmusok és a korstílusok történeti anyaggá válnak, és kérdezni is csak azért lehet rájuk, mert a róluk szóló tudás már régen nem lázadó közösségek alternatív kódja, hanem közös kulturális kánonunk része. Egyszerűbben fogalmazva: tanultuk az iskolában, és képesek vagyunk legalább a tananyagot fölmondani. Nem szoktunk belegondolni, mégis van abban valami torokszorító, hogy a reneszánszra és a futurizmusra, a programmá tett újjászületésre és jövőbenézésre vonatkozó tudás elfoglalta biztos helyét a diákszomorító, történeti jellegű tudásrendszerben.
burkolt kajánkodás
A gyakran változó művészeti divatok ellenére, vagy talán éppen ezért, ma már nehezen tudjuk elképzelni, milyen jelentősége volt régebben egy korstílus leváltásának, vagy egy új izmus megjelenésének. A saját felnőtt életemből egy alkalmat idézhetek, ami – bár igen halványan – emlékeztetett effélére. Diákkoromban, a nyolcvanas évek elején nálam idősebb irodalmárok fölhívták figyelmemet arra, hogy a délvidéki magyar irodalom éppen saját legújabb fordulatát ünnepli – nézzek utána a Hídban. Fölfedezték ugyanis, hogy a prózaíró a nyelv dekonstruálása helyett – minő meglepetés – akár történetet is elbeszélhet, legalábbis a Virágos katona óta. A megjegyzésben természetesen jó adag alig burkolt kajánkodás rejlett. A rejtélyes okból avantgárdnak kikiáltott Híd szerkesztőibe akart csípni egyik konzervatív ízlésű beszélgetőpartnerem, és persze ironikusan utalt arra, hogy a magyar irodalmi élet nagyobb és fajsúlyosabb része éppen ellenkező előjelű prózafordulatot ünnepel már évek óta. A mondat értelme: lám, a hazai haladár körökben némiképpen példaképnek tartott délvidéki irodalmi élet már lemondott arról az itt meg nem nevezett izmusról, amelyet mi itthon újdonságként ünneplünk, és fölfedezve a spanyolviaszt, visszatér a jó öreg történetmesélés dicséretéhez.
Mondanom sem kell, a Hídban hiába néz utána bárki, bármilyen alaposan a hivatkozott írásnak, a történetmesélést naiv csodálkozással a nemrég még avantgárdnak számító, mára már elavult belletrisztikai szövegfajtákhoz képest újdonságnak, mintegy új izmusnak kikiáltó cikket nem találhat, de még prózai stílusfordulatról szóló elmélkedést sem nagyon. Ami a két, délvidéki és magyarországi magyar; vagy valóságos, vagy csak a hivatásos irodalmárok fejében élő állítólagos prózafordulatokat rokonítja a klasszikus izmusokkal, az irodalmon kívüli rejtett szempontok jelenléte. Hiszen az izmus attól izmus, hogy zászlaja van, ami mögé a művész beállhat, és még mielőtt szerszámhoz nyúlt volna, máris határozott, a művészeten kívülről származó vélekedései vannak majdani műalkotása céljáról. Ilyen külső, teoretikus elem az egyik esetben bizonyos nyelvfilozófiai, a szöveg természetére vonatkozó meggondolásoknak olyik szerzőnél és kritikusnál végiggondolt, olyiknál csak pár kulcsszó erejéig menő használata; a másik esetben pedig mindaz, a magyar nyelvű kultúrában akkoriban még kevéssé ismert humántudományi elmélet-konglomerátum, amelyet a narratívum szó gyakori előfordulásáról lehet megismerni. A történetmesélés rehabilitálása mögött is leginkább a narratív identitás fogalma rejlik. Az egyetértő szemlélődők abban látszanak bízni, hogy a történet visszatérése a szöveget szétrobbantó kísérletek után a szubjektum hagyományos identitását is visszahozza majd – ha nem az utcán, legalább a regény világában.
égető szükség
Máris másik, fontos problémába ütköztünk. Iménti szavaimban is csúszkál mondataim alanya a szerzők, a hivatásos irodalomelemzők és a nyájas olvasók között: a művész zászló alá áll, a hivatásos értelmező rehabilitálja az individuum narratív identitását, az olvasó pedig a sok előfeltevés és értelmezés közepette megpróbálkozik a szöveg élvezetével. Voltaképpen kinek van inkább szüksége e szereplők közül az izmusok nevére és a hozzájuk fűződő kulcsszavakra? Az írónak, hogy tudja, mit ír, az irodalomtudósnak, hogy tudja, min vitázik kollégáival, vagy a nyájas olvasónak, hogy tudja, mit olvas? Valószínűleg mindhármuknak, de valószínűleg valami másért. Megírni, értelmezni és élvezni egyébként is tudnák ugyanezek az emberek ugyanezeket a szövegeket, a névre, az irányzat nevére viszont égető szükségük van önmeghatározásukhoz. – Szeretem a cyberpunkot! – hangzik el egy társaságban, vagy íródik le egy folyóiratban, és mindjárt tudja mindenki, hogy mihez tartsa magát.
Nem vagyok szépíró – utolsó irányzatos költeményemmel tizenhat éves koromban próbálkoztam az iskolaújságban –, és van ugyan papírom róla, hogy hivatásos értelmező lehetnék, de nem használom. Így megmaradok a nyájas befogadó számomra ismerős pozíciójának vizsgálatánál. Legyen a példabeli műalkotás térbeli, a befogadó fajtája pedig – néző. A közelmúltban láttam életemben először a firenzei dóm keresztelőkápolnáját. Jórészt lustaságból, és némileg szándékosan nem olvastam előtte sem a nagy firenzeiek meghatott visszaemlékezéseit a város egyik büszkeségéről, sem építészettörténeti értekezéseket. Félig-meddig tudatosan is kísérleteztem, hogyan hat majd rám az épület maga. Ehhez képest azóta, akár beszélgetek, akár magamban idézem vissza, a márványban rögzített lombard-germán geometriai minták, a bizánci mennyezet és a reneszánsz kapuk együttes, külön-külön való és egymásra vonatkoztatott hatását emlegetem. Úgy látszik, az épített műalkotás hermeneutikája helyett csupán az unalmas, múlt századi stílustörténetet tudom csak művelni, azt is amatőrként persze. Mitől van ez? Gyermekes örömmel tölt el, hogy az iskolában jó régen megtanult korstílusokat annyi év után még visszamondom, mi több, a tanult fogalmakat alkalmazom, jeleiket jártomban-keltemben fölismerem? (Kevésbé udvariasan sznobnak nevezik ezt a magatartást.) A művészeti iskolák neve vajon tényleg az iskolák fogalomkészletéhez tartozik? És mennyivel inkább így van ez az igazi, modern izmusok esetében! (Hogyan tudnék csak képként nézni, mondjuk, egy impresszionista festményt? Hiszen már a bejáratnál kiírták, hogy az impresszionizmus nagyjait láthatom odabent.)
Nemigen lehet ma naivan műélvezni, mert valamilyen szinten tudatában vagyunk a műalkotás izmusba ágyazottságának. Figyeljük meg, tömegkultúrában és magaskultúrában már csak így tudunk beszélni. „Olvastam az új cyberpunk regényt.” „Voltam az impresszionista kiállításon.” „Szégyenletes állapotban van a sarki szecessziós ház.”
Ettől még az izmustalan, iskolátlan és iskolázatlan műélvezet utópiája nem feltétlenül értelmetlen. De nem biztos, hogy érdemes erőfeszítéseket tenni a kipróbálására. Ugyanis nemcsak a cyberpunkot szeretjük, hanem az izmusok fogalmi rendszere is ismerős, otthonos nekünk.
-
A 2008/9 szám ↑