EGY KELET-KÖZÉP-EURÓPAI ÉRTELMISÉGI ÚTJA A SZÁZADI HATALOM KÖRÜL
2008 július
Kovács Gábor politikafilozófust, eszmetörténészt, a Liget régi szerzőjét ismét megkísértette a hatalom. Nem először történik meg vele. Első, szintén a Ligetnél megjelent kötete, majd kimerítő Bibó-monográfiája lényegében ugyanarról a szerzői beállítódásról tanúskodik, mint mostani könyve[1]: a 20. század kultúrájában felnőtt, így szándéka ellenére sokat látott kelet-közép-európai értelmiségi áll előttünk, aki akaratlanul is a hatalom bűvkörében, hatalmi terheltségű fogalmakkal körülvéve gondolkodik. A hatalom kísértése az ő esetében természetesen csak elméleti. Nemigen tudnám Kovács Gábort hatalommal élő emberként elképzelni, például amint valakit utasít, vagy kiosztja embereinek a feladatokat. Rendkívüli módon foglalkoztatja azonban világunk hatalmi szerkezetének elméleti kérdése. Ezért a karakteres 20. századi érdeklődés is. A történeti vizsgálódások csak addig érdeklik, amíg azok maga és az olvasója számára is jól belátható előzményül, esetleg magyarázatul szolgálnak a jelen állapotok megértéséhez. Ahogyan lapozgatja az ember a kötetet, észreveszi, hogy a múlt század politikatörténete mint az írások tárgya és Kovács Gábor jelenre összpontosító problémaérzékenysége együttesen a válság, az anómia különböző esetei felé térítik el az írások tematikáját, talán szándéktalanul. Lehet, a szerző is csak a kötet összeállításakor tudatosította magában, hogy az elmúlt években írott, többnyire a Ligetben megjelent tanulmányai, bár igen különbözőek, néha alkalminak tetszőek, egyfajta válságtematika köré rendeződnek. Szinte soha nem foglalkozik valamely jól működő, stabil államforma vagy társadalmi intézmény létrejöttével. Számára a felbomlás, a megingás, az anómiába hullás, egyszóval a válság állapotai jelentenek intellektuális problémát.
elhisszük neki
E válságproblémákat azután nagy hozzáértéssel, minden pillanatban igen jelentős anyagot mozgatva, mégis emészthetően adja közre. Kovács Gábort olvasni jó: mindig azt érezheti az ember, hogy a más fejével olvasás élvezetében van része. Az a fej – amelyen keresztül mi, lustábbak és laikusok beleolvassuk magunkat a múlt század politikaelméleti irodalmába – hazai, kelet-közép-európai és magyar fej. Nemcsak a váratlan helyeken, például a hatvanas évek diákmozgalmainak értékelésekor felbukkanó Bibó-hivatkozások, hanem a kötet egész szemlélete teszi, hogy akár a bolsevik világmodell kialakulásáról, akár a mai amerikai neokon ideológiáról ejt szót – mint a kötet első és utolsó tanulmányában –, elhisszük neki anélkül, hogy külön mondaná: ehhez, mint mai magyaroknak valamiképpen közünk van.
A bolsevik világmodell kérdését Kovács Gábor nem sokkal a Szovjetunió felbomlása és az államszocializmus európai bukása után írott tanulmányában járja körül, érintve a probléma minden aspektusát a szovjet korszakba átmentett orosz messianizmustól a sajátos kommunista machiavellizmuson keresztül egészen a rendszer hivatalos tér- és időszemléletéig; hogy azután, mindegy véletlenül hazatalálva a magyar kultúrába, Sinkó Ervin moszkvai jegyzeteivel zárja írását. A jellemző, bár talán önkéntelen utalás félreérthetetlen: a bolsevik világmodell rekonstrukcióját úgy kell elvégezni, hogy az bármilyen nyelven jótálljon magáért, itt azonban mégis annyi értelme van, amennyi közünk nekünk lehet hozzá. A kötet záró tanulmányában a lokális kötés nem a szöveg végén, hanem a legelején található. A szerző itt nem az amerikai neokon ideológia tőle megszokottan alapos rekonstrukcióját kapcsolja vissza a magyar olvasó világába, hanem eleve a Farkas Attila Márton elemezte Amerikáról szóló magyar viták fölemlítése adja az apropót az amerikai háttér egyik elemének bemutatására. A nem deklarált végcél nyilván e viták hangvételének, színvonalának befolyásolása, bár a szerzőnek önmagában is kedves témája a bemutatott neokon ideológia egyik fontos, gyakran vitatott fogalma, a birodalmiság.
válságdiskurzus
A birodalom kifejezés a kötet első és utolsó tanulmányának címén kívül a jelentésmezejébe tartozó cézár szóval nyomatékosítva megtalálható az utolsó előtti írás élén is. Kovács Gábor említett három tanulmánya sorra veszi a birodalom fogalmával kapcsolatban az adott, igen eltérő kontextusokban előforduló releváns nézeteket. Azt, hogy őt magát miért érdekli ennyire a probléma, valószínűleg a legutóbb említett írásában, a Hardt–Negri-kötet elemzése során árulja el a legnyíltabban: a kulturális és geopolitikai meggondolások mellett azért, mert a birodalom fogalmának legújabb felbukkanását a politikaelméleti diskurzusban alkalmasnak látja, hogy valamit mondjon a politikai közösség szerkezetének átalakulásáról, a nemzetállamok sokat emlegetett válságáról és a politikai tér formálódásáról. Ismét a válságdiskurzusnál tartunk tehát. A szerzőt nem valamely már létrejött, konszolidálódott birodalom működésmódja érdekli – ilyet nem is igen találna –, hanem az a válság, aminek az éppen hogy felbukkanó, nagyon is kérdéses új birodalmiság csupán egyik tünete.
A válság nyomait követve, s mintegy kívülről nézve a nemzetállamokra és a lokális társadalmakra, általában eljutunk a globalizáció és az információs forradalom témájához. Mindkét kifejezés az elmúlt két évtized diskurzusának varázsszava, egyenként is több könyvtárnyi, ám gyakran igen gyér tartalmú, ám annál szószátyárabb irodalommal. Kovács Gábor bátran átvág ezen az őserdőn, segítségével számunkra is kibontakoznak a vezérfonalak. Világossá válnak egyes divatos gondolatmenetek évtizedekkel azelőtt elejtett szálai, így eszünkbe idézi, hogy a diskurzus középpontjában álló elitelméletek léteztek már a két világháború között is. Talán ebben az írásban tűnik ki legjobban Kovács Gábor egyik, magyar szerzőnél szokatlan eljárása: nemzetközi témáról szólva sem hallgatja el azokat a magyarul olvasott tanulmányokat, amelyekben lényeges gondolatot talált.
Ahogyan a szerző nem röstell rámutatni „trendi” témák és gondolatok előzményeire nagyapáink korában, úgy nem tartóztatja meg magát akkor sem, ha egymástól távoli területeken alkotó szerzők írásaiban gondolati párhuzamokra bukkan. Manuel Castells és Hannah Arendt első látásra meglepő párhuzamával zárja előbb említett tanulmányát: a lokalitások tereit uraló castellsi áramlások tere csupán modernizált megfogalmazása Arendt leírásának a modernitásról, amelyben a szubjektumok cselekedeteiből képződő történeteket fölváltják a folyamatok történetei. Az Arendt-utalás kapcsol a kötetben valamivel előbbi Hannah Arendtről szóló tanulmányhoz. Az életmű vázlatos, ám teljes körű áttekintését Kovács Gábor a republikánus, a politikainak helyet adó közös tér dicséretére, egyben féltésére futtatja ki, összekötve e gondolattal írását a demokratikus politikai közösség lehetőség-feltételeit elemző többi tanulmányával. Ezek közül elsőként kell említeni a Guglielmo Ferrero életművét elemző írást. Ferreróval, Bibó egyik mesterével Kovács Gábor Bibó-kutatásai során ismerkedett meg közelebbről, itt pedig fölhasználja az alkalmat, hogy az emigráns olasz gondolkodó félelemmentesség- és legitimitás-koncepcióját ne csupán Bibó kapcsán mutassa be a magyar olvasónak. Ferrero rövid, mégis teljes és széles, néhol a későbbi nemzedék látószögét kihasználva magánál Ferrerónál is szélesebb kitekintésű bemutatása – gondolok itt a Ferrero számára ismeretlen Max Weberrel vont párhuzamra – vezeti át az olvasót a legitimitást vizsgáló tanulmányokhoz. Az egyik közvetlenül Ferrero legitimitás-koncepcióját gondolja tovább a világháború utáni Európa eszmetörténetében, összefüggésben a birodalom, a globalizáció és a hálózatok már korábban is többször előkerült fogalmaival. Ezzel szemben az interbellum korszakába nyúlik vissza a német nemzetkarakterológiát áttekintő mű, amelyről itt csak annyit jegyzünk meg, hogy nagymértékben árnyalja ezeknek az eredeti szövegükben elfeledett, de a közbeszédbe beszivárgott, kultúrjószágként továbbélő elgondolásoknak a maguk idejében korántsem egyértelmű szerkezetét. A demokrácia egyik gazdasági lehetőség-feltételét járja körül a tervezésről szóló írás; a kérdést a világháború utáni korszakban vizsgálja, eszmetörténeti előzményeiben az interbellumra visszanyúlva. A cím „nemzetközi” kitétele itt szó szerint veendő – a magyarok is részei a nemzetközi eszmetörténetnek, még ha a tanulmányban elemzett 1945-ös egyetemi vita kényszerűen meg is szakadt.
furcsa rácsodálkozás
A kötet eddig nem érintett írása nem csupán terjedelme okán érdemli meg külön figyelmünket. A két részre osztott tanulmány – A nyugati politikai gondolkodás a hatvanas években; Politikai gondolkodás Magyarországon – arról a korról ad áttekintést, amelynek valamiképpen azok is örökösei, akik még meg sem születtek abban az évtizedben. Furcsa rácsodálkozás tölti el az olvasót. A könyvcímek, az események, a korabeli fogalmak, vitatémák olyan ismerősen csengenek – elidegenedés, marxista antropológia – a magyar és nyugati szerzők közül sokan ma is élnek, publikálnak. De mintha legalábbis a reneszánsz neoplatonizmus nyelvezetét kellene rekonstruálni, és elhinni, hogy valamikor ez volt az értelmiségi köznyelv. A másik pillanatban meg úgy látjuk: semmi sem változott, és elcsodálkozunk: már akkor is ugyanezek voltak a fő problémák, és az akkori értelmiségnek is volt ezekre tolvajnyelve.
*
Ezt a csodálkozó attitűdöt válthatja ki az egész kötet. Az egyik pillanatban azon csodálkozunk, milyen furcsa fogalomrendszerben beszéltek problémáikról eleink; a másik pillanatban viszont már azon, hogy ezek a problémák és ezek a nyelvek ma is velünk, bennünk élnek. A velünk élő modern európai eszmetörténet – ez az a műfaj, amit Kovács Gábor művel közöttünk és nekünk.