A VÍZ ÉS AZ ÚR 

Nézem a képcímeket^[1]. Nemes állatok, ősanyagok, a technikai civilizáció szimbólumai: az elképzelhető legerősebb kulturális jelképek, archetípusok nevének betűit látom magam előtt. Félek belevágni a képmutogatók tevékenységét magyarázó beszédbe: a címek, a szavak alapján tartok tőle, hogy elsodornak a természet és a társadalom őselemei. Erőt veszek magamon, rettegő szememmel rápillantok a képekre, de egyszerre csak megnyugszom. Ami szóként a természeti és a művi világ elementáris megnyilatkozásának tűnik – vágtató lovak, száguldó versenyautók, sodró erejű vizek – az a képekben egyszerre csak megszelídül. Ami a nyelv univerzumán belül olyan őserejűnek, a „szép embertelenség” részének tűnt, az éppen az emberi nyelvtől idegen, hideg művi képrögzítés termékeiben válik váratlanul kimódolt kulturális alakzattá. Ebben tetten érhető ugyan egyfajta törekvés a cím jelölte archetípus felé, de maga az őskép beburkolt ugyanezeknek az emberi törekvéseknek a kellékeibe, eldugott az utalások, törekvések, intenciók tengerében, amelyben szinte elvész. Maga az őskép tiszta formájában gyakran meg sem jelenik a képeken, máskor igen diszkréten, körbekerítve, megszelídítve villan csak föl éppen. (Legalábbis így tűnik föl nekünk. Nem is oly rég még tüneménynek neveztük, amit ma jelenségnek. A régi szó jobban hangsúlyozza a szubjektivitást: milyennek tűnik nekem a dolog. Az újabb inkább az időbeliséget domborítja ki: megjelenni csupán a jelen pillanatban tud valami. Ami a fotósorozatokban tükröződik, inkább a régi magyar filozófia tüneménye: a dolog, ahogyan nekünk tűnik, de nem pillanatnyi helyzetünknek megfelelően, jelenségként, hanem a fotóban örökkévalósággá merevített pillanatban, mindörökké. A mögötte rejlő dolog helyett az a tüneményes, de el nem tűnő kép, amelyet az embernek fölfogni lehetséges, és amely e példákban éppen az eredeti dologtól való, kulturálisan meghatározott, gyökeresen más voltával szinte tüntet.)

nemzetkarakterológia

Az archetípusok kulturális megszelídítésének talán legszembeötlőbb példája a lóversenypálya ábrázolása^[2]. A sorozat informatív, részletekben gazdag képein nemhogy lovat, még lószerszámot vagy lócitromot sem láthatunk, a pályából is csak egy jelentéktelen szakaszt a háttérben, elmosódott alakkal, aki éppen zsoké is lehet. Talán csak néhány lóarcú hölgy és úr képviseli azoknak a nemes paripáknak a látványát, amikről (akikről?) a sorozatnak végül is szólnia illenék. (Rosszindulatú nemzetkarakterológiák szerint a lóarcú kisasszony elengedhetetlen eleme az Epsomi Derby lelátójának. Ez azonban nem a lovakról szól, hiszen a wimbledoni közönségtől ugyanúgy megkívántatik.) A csodálatos az, hogy lovak híján is pontosan tudja a Tényfékező hivatásos bámészkodója, aki persze európai kultúrember: a kép lényege a nem látható ló. Lóverseny – gyalog, a sportsmanek szemében szemlélve. (E kifejezés magyarul Krúdy korában nem sportembert, hanem passzionátus sportfogadót jelentett.)

A virtuális lósport izgalmaiban megizzadva térjünk át a legsodróbb őselem, a víz domesztikálására jeles közfürdőinkben, strandjainkon. (Bizonyára be lehetne azonosítani a pontos helyszíneket, de a magam képi emlékezetében ennek csupán csekély támpontjait találtam: a pavilont az ifjú pár mögött, és a tornyot a strand mögött, úgyhogy nem kísérletezem ezek fölfejtésével.) Fogjuk föl a fürdősorozatot egy utazás, vagy inkább labirintusban bolyongás töredezett emlékeiként. A kilenc képből hat eléggé nyomasztó, zárt tereket láttat^[3]. A kiránduló pár, a lefényképezett fényképezők hölgytagja mosolyog ugyan, de szája sarkában már észrevehető a kaland jóleső borzongásának grimasza. A fény, a szabad tér és a pavilon formájában az emberi arányú művi világ már mögöttük van, amikor első lépésüket teszik felfedezőútjukon egy mesterséges, nedves barlang útvesztőjében. Két későbbi kép ennek a művi világnak a mögöttes technikai masinériáját és bentlakóit, e masinéria kezelőit villantja föl. Figyelmes, de nyugodt férfi, láthatólag rutinmozdulatokkal kapcsolgat, állít valamiket egy erre szolgáló masszív asztalon; illetve nagydarab nő eszközöl valamilyen, pontosan nem megítélhető mozdulatokat egy hason fekvő, mezítelen testen, mindenféle rejtélyes funkciójú csövek, csapok és állványok között. Ezekben a képekben áttételesen minden a vízről szól, a vízre irányul. hiszen civilizált emberek lévén megszoktuk, hogy a csövek általában vízzel kapcsolatosak, és a csapokból is többnyire víz folyik, de a víz tükre sehol sem csillan föl, még a csap sem csöpög. Kövessük a kiránduló pár hölgytagját ebben a technicizált labirintusban. Hosszú, szűk folyosó végén, átlátszatlan ablak alatt kapaszkodik valamibe, kezén kívül csak a feje látszik, inkább sejtjük, mint látjuk, hogy éppen belemerül egy medencébe. Más képen mesterséges fény világít az arcába, megítélhetetlen az arckifejezése, más viszont nem látszik a testéből. Majd furcsa szerkezetű ágyban fekve látjuk, konnektorokkal, elektromos vezetékekkel, ismét csak a feje látszik. Tegyük föl, hogy a nagydarab nő is az ő testén dolgozik, így nyugodtan elnevezhetjük szegényt Katicának (akit, ugye, „sós kútba tesznek, kerék alá tesznek”). Csapok, csempék, vezetékek. Nedvesség fejében legföljebb némi veríték és gőz, de sehol egy pohár víz. A csali-fürdő labirintusából kikerülve Katica egyenesen homoksivatagba kerül, ahol azonban legalább a bekerített udvar korlátozottan szabad terében mozoghat. Közben párja, kevésbé bonyolultan, de ugyanolyan áttételes viszonyt alakít ki a vízzel: békésen súlyzózik a forró homokon, fél szemével a víztoronyra nézve.

Mindezek a félszáraz és száraz, szinte megfoghatóan szomjas képek az egyetlen vízfelület köré szerveződnek. Nyílt, természetes víz, benne egy úr. Sáros, iszapos víz, olyan, amelyből kiemelkedve a parti csap klóros városi vizére vágyik az ember. No, igen. Bizonyos körülmények között ez is lehet a mesék oázisa.

1. A Hórusz Archívum képsorozata ↑
2. Lásd pl. A képbe helyező szerkezet Fogadás ↑
3. A képekhez kapcsolódó írásokból pl.
   A nincs
   Ne bízz a vízben
   Óceánuszoda