Mester Béla

A HATALOM ÁTVITELE

1990

A HATALOM ÁTVITELE

A „Miféle út?” című összeállításból [1]

Translatio imperii — a hatalom átvitele. Így nevezik a latin Bibliában az eseményt, amit átélünk. Eltűnik a fejünk fölül egy birodalom, vele egy életforma, melyet ittléte hozott. Most aztán megkaptuk: itt a szabadság. De mintha nem tudnánk mit kezdeni vele. A szovjet csapatok még ki sem vonultak, különféle pártállású magyar írástudók már azt kutatják, hol az új birodalom, melynek majd alávettetünk. (Mire vélhetnénk a NATO-tagságról, a „sárga veszedelem”-ről vagy éppen arról a bizonyos New York-i húskampóról szállongó híreket.) Mintha — ki higgadtan, ki dühösen — természetesnek vennék Magyarország vazallusi szerepét, mintha csak a fölöttünk álló birodalom lenne kicserélhető.

Persze nem kell gúnyolni magunkat. A szabadság nehezen viselhető, különösen nyomorral párban. A Bibliából látszik: nemcsak a fogságban igényel prófétákat a nép, hanem szabaduláskor is. Mit prófétálnak hát a magyar váteszek?

A kérdés az: Merre halad a nemzet, jó irányba tart-e, hogyan lehetne segíteni az útkeresésben?
világi váteszek kara
Csakhogy: Mit értünk nemzeten? Ha az országlakosok vagy a magyarul beszélők összességét — mindkettő értelmes, de más-más célra alkotott fogalom —, akkor egyszer s mindenkorra le kell mondanunk a megítélés értékszempontjairól. Emberek cselekszenek így vagy úgy, akiket elláthatunk jó vagy rossz tanácsokkal, amelyeket vagy megfogadnak vagy nem. Az a póz viszont, amellyel 10-15 millió ember mindennapi választásait, életmódját, erkölcseit jónak vagy rossznak nyilvánítanánk, egyszerre lenne nevetségesen önelégült, mérhetetlenül erkölcstelen — és értelmetlen. Valamely dolog megítéléséhez ugyanis külső szempont kell. A prófétaságban ilyen az Úr elhívása, világi váteszek kara azonban csak hamisan prófétálhat.

popova1

Tartok tőle, hogy jótanácsainkban nem az eleven embereket tekintjük nemzetnek, hanem valami elvontságot: szokások, erkölcsök, gondolkodásmódok összességét, valamiféle magyar alkatot, amelyet hol betegnek tartunk és gyógyulását óvhatjuk, hol mai, viszonylagos egészségét óvnánk még az új szelektől is. Lehetséges talán, hogy az értelmiségnek nem a nemzetet alkotó emberek java a fontos, csupán az, hogy elrágódhasson kedvenc magyarságképén, azaz bánkódjon az annak ellentmondó tényeken, buzgón gyűjtögesse a véleményét alátámasztó milliókat, és kedvére vitathassa más írástudók „tarthatatlan” magyarság-fogalmát. Nem a sorskérdések miatti aggodalom visszatetsző, hanem az írástudói felelősségnek álcázott autoritás-igény: „Én majd megmondom, hogyan viselkedjetek!” Van a nemzet efféle egészségtanának egy másik hibája is: ösztönösen regresszív, védekező jellegű, hiszen a nép előtt kihirdetett ilyen vagy olyan identitásfogalom/érzés kliséit nem lehet túl gyakran változtatni. Márpedig az emberek változnak, hol lassabban, hol gyorsabban. Meglehet, oly gyorsan veszünk majd föl idegen szokásokat, mint mondjuk a kiegyezés és az első világháború között. Ezt a karakterológia kénytelen lesz elnemzetietlenedésnek tekinteni. (A nemzet megválik saját magától?)

De tegyük föl, hogy valóban az emberek sorsa érdekel bennünket, látjuk valamelyest, merre halad a világ és benne az ország, és valakit rajtunk, értelmiségieken kívül is érdekel, amit mondani akarunk. Adhatunk-e felelősen tanácsot?
saját út
Az első gond: ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, milyen lesz Magyarország és Közép-Európa helyzete egy-két nemzedék múlva, mindenekelőtt meg kellene tudnunk mondani, merre halad a világ, és egyáltalán mit jelent a „világ” szó. (Ha Magyarország és a világ viszonyáról van szó, nyilván Magyarország nem a világ része. Vannak más létező helyek is, amelyek kívül esnek a világon? Egyáltalán, hol van A világ?) Más szóval: meg kell tudnunk mondani, mely országban, milyen formában esedékes Hegel Világszellemének legközelebbi testet öltése. Ha valahol másutt, mint ahol vagyunk, egyetlen gondunk, hogy — mire ott kialakult az új forma — mi már hasonlóak legyünk hozzá. Ha éppen önmagunkban látjuk a megtestesülés jegyeit, akkor van itt az ideje, hogy „saját útra” lépjünk. Ez a saját út nem lehet negatíve meghatározott. Nem lehet érv mellette, hogy azért akarjuk, mert nem tetszik sem a nyugati, sem a keleti berendezkedés. Hinnünk kell abban, hogy amit csinálunk, az egész emberiségnek utat mutató példa, bíznunk kell abban, hogy 100-200 év múlva az egész emberiség nagyjából olyan viszonyok között él majd, amelyet most teremtünk meg először a világon.

A dolog szépséghibája csak az, hogy olyan elképzelésünk sincs, amelyről legalább mi magunk elhinnénk, hogy az új világ tervét tartjuk a kezünkben. Saját útjainkat szinte kényszeresen különútként fogalmazzuk meg: menjen a világ, amerre akar, csak minket hagyjanak békén! A lassanként visszanyert nemzeti függetlenség fölötti eufóriának az oka talán, hogy bedőlünk a hamis látszatnak, mely szerint a világ nemzetállamok mozaikja. Azt hisszük — mert akarjuk hinni —, rajtunk áll a választás: megyünk-e arra, amerre az emberiség tart. (A többes számot persze a népre mondjuk, de értelmiségi önmagunkat értjük rajta.)

popova4

Számításba jöhet más kiindulópont is. Azt mondhatjuk: szabadok vagyunk, és Közép-Európa, benne Magyarország olyan lesz, amilyennek mi akarjuk. Rajta hát, beszéljük meg, azután munkára fel! Így viszont nem tarthatjuk meg a történelem fogalmát. Nem lehet tovább várható világhelyzetre, „fejlődésre”, trendekre hivatkozni, de tulajdonképpen az emberiség fogalma is értelmét veszti. Mert vagy fenntartom magamnak a jogot, hogy egy nemzet állapotát jóként vagy rosszként értékeljem, és pusztán erkölcsi vagy szimpátia-alapon más állapot elérését javasoljam, és ezzel együtt feladom azt az elképzelést, hogy a történelemnek van valamilyen tőlem független menete, ami lehetetlenné teszi, hogy akármit csak úgy megtervezzünk és megvalósítsunk; vagy tovább bízom abban, hogy az emberiség egésze bizton halad végzete felé, erkölcsi fogalmaimat, a jót és a rosszat pedig fenntartom az egyes emberek megítélésére.
világmegváltásról szó sincs
A „saját út” gondolata Közép-Európában meglehetősen félreértelmeződött a múlt század óta. Minden itteni eszme úgy kezdte, hogy meg tudja mondani, mi lesz az egész emberiség haladásának iránya, és ezen plusz-tudás birtokában a jövő állapotait saját nemzete régiója körében hamarabb bevezeti, mint mások odáig fejlődhetnének. Volt ebben kompenzáció-igény is. A mindennap tapasztalható elmaradottság a Nyugathoz képest ki kellett termelje a hitet: fordul majd a kocka, és az új korban mi leszünk a világ közepe. Ennek ellenére a régebbi világmegváltók — akár Bakunyin, akár Tolsztoj, Schmitt Jenő Henrik vagy Marx — még az egész emberiségnek kínáltak megoldásokat. Csak annyiban hajlott maguk felé a kezük, hogy az általuk megjósolt új világkorszakokból saját közösségük számára valamilyen külön előnyt is reméltek. Az első világháborúval viszont mintha megváltozna valami: világmegváltásról szó sincs, csupán nemzeti vagy regionális programokról, amelyek elvileg zárják ki az átvétel lehetőségét is. (Egy „nemzeti alapú” berendezkedés éppen azzal igazolja magát, hogy csak az adott nemzetnek jó és senki másnak.) Ez a legrosszabb változat, ami csak létrejöhetett: Elveti a történelem, így az emberiség egységének eszméjét, de elveszíti az erkölcs fundamentumát is a lába alól. Ha a legfőbb jó nemzetem java, azt viszont én mondom meg, hogy mi a jó nemzetemnek, kibújtam minden kellemetlen kérdés alól. Lehetek eszméim mártírja, metafizikai mélységekbe merülhetek, de az elméletből, mivel nézeteim szerkezetük révén eleve vitathatatlanok, örökre kizártam magam.

És persze az egész gondolkodásmód önmagában is képtelenség. Nem vallhatom be, hogy — teszem azt — a magyar vagy román néplélek olyan, amilyennek én akarom. Kell tehát, hogy misztikus mélységet adjak a nemzeti karakternek, valamilyen transzcendens célt adjak a nemzet sajátos létmódjának. Csakhogy e szemlélet szerint nem létezhet más nemzetnek is ugyanolyan rangú, transzcendens célja, mint nekünk, ha éppen a vele való kapcsolatunkat kell leírnunk. (Olyan ez, mint az Ószövetség történetírása. Csak túl sok benne a választott nép, az összes közép-európai nemzet.)

popova6

Nem akarom azonban azt a látszatot kelteni, mintha nem tartanám jogosnak az aggodalmat, hogy felolvadunk az amerikai kultúrában, vagy Európa többi részével együtt megfulladunk a szemétben. Nem hiszem viszont, hogy Nyugat-Európa a vesztébe rohan, és feltétlenül elkerülendő útjának követése. Úgy gondolom, ami beteg Európa nyugati felében, annak jó része éppen a csonkolás, a Közép-Európa elvesztése utáni sokk és amnézia következménye. Ha visszatérünk Európába, már csak azért is egészségesebb helyen találjuk magunkat, mint amilyet most látunk a lebontott vasfüggöny túloldalán. Ki tudja, talán ők is tanulnak valamit tőlünk?
német bakancs és orosz kancsuka
A sajátos berendezkedésről, harmadik útról pedig ma sem tudok mást mondani, mint a szárszói találkozón. Múlt századi alapjai, főként Bakunyin anarchizmusa nélkül félrevezető beszélni róla. Bakunyin viszont csak Európa birodalmainak széteséséig ajánlott „külön utat ” Közép-Európa népeinek, hogy ne csak a német bakancs és az orosz kancsuka között választhassanak. Utána azonban lehetségesnek látta a németek megszabadítását saját birodalmuktól, de még a lengyel-orosz megbékélést is.

Translatio imperii. A hatalom átvitele, birodalmak változása. Lehet, hogy ez az a pillanat?

[1] 1990 elején azzal a kéréssel fordultunk a Liget szellemiségéhez közel álló írástudókhoz, hogy küldjék el véleményüket a kelet-közép-európai lehetőségek emberi-társadalmi formálásáról. Van-e, lehet-e saját út ezen a tájon? Nem külön ösvény, nemzetenként, hanem együttes út, amely mégis más, mint a jelenleg fölkínált alternatívák, mert lehetőség és kényszer arányait a saját sors fölismerése és a saját értékek összefogása révén próbálja megválasztani — s az egészre tekint. Más, mert a fejlett társadalmak válságtermelő csapdáit, elidegenítő alakulatait megpróbálja elkerülni.. Egy 1906-ban írott Tolsztoj-levél részletét idéztük: „…olykor kétségbe vonom, hogy át kell-e mennie az orosz népnek ezen a fertőn, hogy eljusson abba a zsákutcába, ahová a nyugati népek már eljutottak? Azért gondolkodom így, mert amikor a nyugati népek rátértek erre az útra, a progresszív emberek mind erre irányították őket, most viszont nemcsak én egyedül, hanem sokan látjuk, hogy ez a pusztulás. S mikor a népet óvjuk ettől az úttól, nem azt mondjuk, amit régebben mondtak a haladás ellenségei: menjetek vissza vagy álljatok meg, hanem azt mondjuk: menjetek előre, de ne abba az irányba, amerre haladtok, mert ez az irány visszafelé vezet; azt mondjuk: menjetek bátran előre a felszabadulás felé.” De mi ennek a tolsztoji felszabadulásnak a mai neve — és mi a mai magyar értelmiségiek szerepe ennek a más útnak, egy új életérzésnek a megfogalmazásában? Korszakos eszményt és napi konkrétumot hogyan lehet összekapcsolni?…. Úgy gondoltuk, hogy ezeket a válaszokat a politikai küzdelmek, a választások csak részben befolyásolják. Célunk éppen az, hogy a rész fölé emelkedjünk, hogy megpróbáljunk rálátni az Egészre: miféle úton járunk?
Az összeállításban korábban megjelent írások:
Balassa Péter | KÉPESEK VAGYUNK-E BELÁTNI?
Révész Sándor | OPPORTUNISTA GONDOLATOK AZ OTTHONTALAN NYÁRRÓL
kép | Ljubov Popova festményei