Dalos Margit

MESE POLDIRÓL

2003 január

MESE POLDIRÓL

Mielőtt legépelem ezt az írást, megnézem, hogy nem furakodott-e beléje „a Poldi”, a Poldi, akit csak akkor veszünk észre, amikor már a maga három embernyi nagyságában itt van, s tönkretesz viccet, mesét, konfabulálást, csattanót. Jóllehet a helyzetet drámaivá teszi, de ez csak sajnálatos magándráma, senki másra nem tartozó szomorú fejlemény, amivel lehet elbujdosni, világgá menni a saját lelkivilágban, vagy újból irónt ragadni, s úgy újraírni mindent, hogy Poldi semmi rést se találjon, ne találja meg a kis- és nagykapukat, semmi ürüggyel ne tegye tönkre játékunkat, játékomat.

Poldi, vagyis Poór Lipót úriszabó már egy fél emberöltő óta halott, de ez megjelenésében egyáltalán nem zavarja, sőt meghalása óta egyre mozgékonyabb, felhőnyi térfogatából kifogyott a földi súly: elég csak rágondolni, s máris itt van, még ki sem mondjuk, hogy „hiszen itt a Poldi”, felhőségével már be is árnyékolta a legszebb mondatot, elfedte a legjobb szándékokat, s bevattásította a látásélességet.

búcsúi forgatag

Bevattásított látásélességű búcsú volt, amikor tízéves voltam. Az alsó, nagy piactéren rendezték a búcsút. Templom után arra kanyarodtunk, bár pénzünk az nem volt, se a nővéremnek, se a húgomnak, se nekem; korzóztunk, sétáltunk egyet, mert tudtuk, hogy a búcsúba a nap folyamán már úgysem jövünk vissza, nem mintha nem lenne érdekes a búcsúi forgatag: a sátrakban világító viharlámpák, az áramkörbe kapcsolt kis és nagy körhinták, a búcsúi fakanalakkal vadászó fiúk, hajcsatárusok, mandolinos énekesek, és egyáltalán a tülekedés, ami este éri el a tetőpontját. Ilyenkor roppant jó dolgokat lehet látni: tavaly kiabálta egy nyikhaj kis ember: VIGYÁZAT, VIGYÁZAT, OLAJOS, ZSÍROS, s a tömeg úgy nyílt szét előtte, mint Mózes előtt a tenger, ezen hónapokig lehetett nevetni, mert a nyikhaj emberke kezében csak egy tüllszoknyás baba volt, amilyet a céllövöldében lehet nyerni.

Fortepan/ BARBJERIK FERENC

De mint mondtam, az a búcsú bevattásított látásélességű volt, azt mondtuk, idén unalmas minden, meg különben is, miért Lipótról nevezték el a templomunkat, és miért lett szent az a bizonyos Lipót, aki öregen, fényes klepetusokban valami nagyon elavult, habsburgos mennyországban ül, nem úgy mint Szent Antal, Szent Imre, vagy a szívünknek különösen kedves Kis Szent Teréz.

Azon a búcsún valami nem stimmelt, szürke volt az ég, a piactér kőkockái, a testvéreim arca, a lánchinta lógó ülőkéin is nyirok szürkült. A köd meg pamacsokban mindenre ráragadt.

Egyáltalán nem is bántuk, hogy nincsen pénzünk, hitvány és gyerekes ez az egész búcsúsdi.

szétnyíló harmonikás papírcsoda

A tavalyelőtti búcsún vett piros szívet két éve a holmim alatt rejtegettem az egyik éjjeliszekrényben, mert nagyon szégyelltem volna, ha valaki meglátja; főleg a testvéreim nevetésétől féltem, s anyám lenézően elnéző mosolyától: azt mondtam, hogy az ötven fillért lánchintára költöttem, s szívből bántam, hogy nem úgy tettem, hogy hagytam magam elcsábítani a piros, kitömött, fényes selyemmel borított nyitható szív által; ahogy a szívet kinyitottuk, harmonikásan nyílott a sok hófehér, sima, szív formájú keménypapír lap is: nem a dudorodó vörös szív kapott meg, hanem a szétnyíló harmonikás papírcsoda, ó ezekre még írni is lehet, alaposan meggondolt, érvényes dolgokat. Míg az ötven fillért kiszámoltam, a túlzottan kedves férfiember azt kérdezte, hogy mi a keresztnevem, és én gyanútlanul mondtam, hogy Katalin, pedig igazán gyanút foghattam volna, de addig nekem senki sem mondta, hogy vannak cukrosbácsik, akiktől óvakodni kell, csak utólag jöttem rá, hogy nekem egy ilyennel volt dolgom, mert a nagyra hivatott harmonikalapok elejére ezt írta be vékony, piros festékbe mártott ecsettel: EMLÉKÜL KATÓKÁNAK, amitől én vérvörös arccal szégyelltem magam. Tudtam pedig, hogy a Katalinok közt Katókák is vannak, éppúgy, mint a szentek szép seregében a Szent Lipót, de hogy az egyiket énrám vonatkoztassák, a másikat meg a mi templomunkra, az igaztalannak, álságosnak tűnt.

A tavalyi búcsút a felső, kis piactéren tartották, jöttünk-mentünk egész nap a búcsú és az otthon között, az egy forintot valóban a lánchintára költöttem, messzire kerülve a szívárusokat; annyiszor ültem föl a hintára, amennyiszer a forintból futotta. A negyedik felülés volt a próbatétel: ha negyedszerre sem leszek rosszul, akkor győztem, de hogy min akartam győzni, azt már a ködös búcsúig elfelejtettem. Émelyítően lógtak a nyirkos hintaülések.

A fiúk még nem vették meg a festett fakanalakat, látszott, hogy ők is csak kerülnek egyet a mise után: az este az igazi ideje a fenékre verősdinek, zene kell hozzá, meg karbidszagú fények. Nincs itt a hapi sem, mondta a nővérem. Ez az énekes hapi volt, aki mandolinozott, és igazán szépen énekelt, mind a hárman tudtuk a dalát, egyformán jól tudtuk, és szerettük együtt énekelni. Mind a hárman azt hittük, hogy ott, a tavalyi búcsúban tanultuk el az énekestől, pedig nem így volt: ott a búcsún csak a nővérem tanulta el, mert benne már megvolt a szerelmi bánathoz való ihletettség. Mi csak tőle tanultuk el. Kevesebbet gondolok magára, amióta éjszakázom én…, dúdolta a kicsike húgom. Legalább a pezsgőm mámorában nem nevet oly gúnyosan felém… folytatta, biztos, hogy folytatta valamelyikünk. A nővérem azt is tudta, hogy erre mit lehet táncolni, próbálta is a tükör előtt, ez olyan tangóféleség, mondta, mi meg mandolinosan pengő hangon énekeltünk hozzá.

Fortepan/ JURÁNYI ATTILA

Mentünk hazafelé a délelőtti szürke búcsúból, s tudtuk, hogy ide már este sem jövünk vissza, meg délután sem; az első, nagy piactér különben is sokkal messzebb volt tőlünk, mint a felső, kis piactér. Előttünk volt a búcsúnapi ebéd az unalmas rántott hússal, kibontott befőttekkel, s az egész irdatlan hosszú vasárnap délután.

Mondjuk azt otthon, hogy a Poór bácsi alatt leszakadt a lánchinta. Kétségtelen, hogy ezt én mondtam, de hogy a többiek is kaptak rajta, az biztos: láttuk a város legkövérebb, hatalmas emberét, amint beleszakad a délelőtti búcsú vattás látásélességű szürkeségébe, és ettől megmozdul minden: helyükre találnak a kontúrok, kibontakoznak a színek, a karbidlámpák is felgyulladnak, eszeveszetten rohan mindenki, és szirénázva jön a mentő, és az újságban is benne lesz: POÓR LIPÓT ÚRISZABÓ ALATT A LIPÓT NAPI BÚCSÚN LESZAKADT AZ ELEKTROMOS KÖRHINTA.

ez izom

Poór bácsi nem fért volna bele a hinta ülésébe, mert a műhelybeli nagy székéről is körben lelógott, láttuk néha az ajtón belesve, hogy a nagy hasától alig éri el az asztalán fekvő úri szöveteket, de azt is hallottuk nemegyszer, hogy harsogva azt mondja: ez nem kövérség, ez izom, és együtt nevet a többiekkel, és csak úgy reng rajta körben a sok „izom”.

Nem beszéltünk meg semmi részletet, nem kellett próba és megállapodások, régóta tudtuk, hogy az igazi örömöt a rögtönzés adja, abba lehet beleszőni azt, amit a hallgatóság mond, ahogy a hallgatóság néz, csak legyenek sokan kinn az udvaron, vagy legalábbis az ajtók, ablakok legyenek nyitva, hallja mindenki, amikor hangosan mondjuk, hogy a Poór bácsi alatt a lánchinta leszakadt, és ne vegye észre senki, hogy belülről már a nevetéstől remeg a gyomrunk, és az az igazi, ha az Öhlmann néni is kijön, ő még soha semmitől nem fogott gyanút, az Öhlmann néni arca egész hosszúra meg tudott nyúlni, és neki olykor egészen szó szerint leesett az álla. Az Öhlmann néni nagyon kellett, az ő arcán láttuk meg, hogy itt már a hatás fokozhatatlan, s ha nem vigyázunk, túlérik a feszes pillanat, s mint a gyönyörű sárga vajkörte: széttoccsan. Időben kellett mondanunk, hogy nem is igaz, csak úgy kitaláltuk, időben kellett kiabálni, hogy nem is igaz, csak vicceltünk.

Fortepan/ LISSÁK TIVADAR

A Poór bácsi alatt leszakadt a hinta, mondtuk, s még mondtuk, egyre hangosabban, mert az Öhlmann néniékhez ért el legnehezebben a hangunk, ők hátul laktak, a kapuval szemben, s talán már az ünnepi ebédet ették, de mi nem adtuk fel könnyen. Ó, az a vén bolond, mondták valahonnan, ez egészen megbolondult?, ez anyánk hangja, de mindez kevés volt, az is, hogy Szoboszlai úr kijött, s az is, hogy Szidokóné az ablakon kihajolt, és várták, hogy mondjuk a részleteket. Mi Öhlmann nénit vártuk, az eszményi hallgatót, aki minden színházasnak és mesélőnek az álma, az arcára kiülő csodálkozásával, együttérzésével, meghatódásával.

szirénázva jött a mentő

A Poór bácsi alatt a lánchinta leszakadt, mondtuk, kiabáltuk ötödször is, mire végre kinyílt az Öhlmannék ajtaja, s Öhlmann néni már kérdezte is a kezeit tördelve: és mi történt a Poldival? Eltörött a lába. Mondtuk. Mind a kettő. Mondta egyikünk. Begipszelték. Mondta másikunk. Mentő jött érte. Öhlmann néni arca minden eddigi színe változásán túltett: leesett az álla, kerek lyuk keletkezett a szája helyén, majd piros folt gyúlt ki az arcán, kapkodta a levegőt, s mi boldogan kiabáltuk, hogy szirénázva jött a mentő, és nem tudtuk abbahagyni, mindent, de mindent ki akartunk a helyzetből hozni, pedig tudtuk, hogy már mondani kéne: Nem is igaz, csak vicceltünk. De Öhlmann néni valamit mondani akart, láttuk, hogy mondana valamit, de a száján nem jön ki a hang, jaj, mit fog mondani az öreglány, örültünk előre. Tízen sem tudták fölemelni. Mondta még a húgom. Két hordágyat is hoztak. Mondtam én.

És akkor végre Öhlmann néni száján kijött a hang, nem túl erősen, de mindenki érthette, aki az udvaron volt: HISZEN ITT A POLDI. És akkor vettük észre, hogy Öhlmann néni nem is minket néz, hanem a tekintete elhúz mellettünk, el egészen a kapuig, aminek a kitárt ürességét betöltötte Poór Lipót úriszabó, karján a Szoboszlai úr átigazított öltönyével.

A többiről nem akarok beszélni. Nem kell mindenről szót ejteni. De lehet, hogy kell, meg akarnék is, csak nem jönnek a most és itt ejtendő szavak. Amikor csak úgy leesik az állam, és nem jön a szó, meg amikor jön a szó, de nem úgy, ahogy kéne, akkor azt mondom magamban, hogy hiszen itt a Poldi. Barátaim, ha meglátjátok a hátam mögött, vagy a fejem fölött – csak úgy lebegni, mint egy felhőt –, szóljatok időben!

felső kép | Fortepan/ LISSÁK TIVADAR