MESE A LEGÖREGEBB HÓPEHELYRŐL
2004 május
Van az a mondás, miszerint „Nem mese ez, gyermek…”.
De az.
Ezerkilencszázhetvenháromban végre meglátogattuk a nagyanyót, ott messze. Illetve, nekem tűnt nagyon messzinek – ma sokkal messzebb élek mindentől.
Amikor reggel eleredt a hó, és esett, esett egész nap, estefelé nagyanyó csak annyit jegyzett meg:
– Drágáim, itt marasztal titeket ez az idő nekem.
Apa hangja ingerültre, morgósra sikeredett:
– És dolgozni ki fog? Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni!
– A legrosszabbra? – nézett rám nagyanyó –, hiszen csupán azt mondtam, itt maradtok.
– Hazamegyünk – vágott vissza apa.
dolgozni kell
És így is történt. Legalábbis elindultunk, hiába, hogy akkor már harmadik napja esett. (Szakadatlanul szakadt – ez most jut eszembe.) A busz még bedöcögött velünk a városba, ahonnan a vonat vitt volna – haza, mert, ugye, dolgozni kell. De a vonat már nem jött, mert a hóátfúvások miatt valahol elakadt.
Ültünk a várótermi lócán, közvetlenül a cserépkályha mellett, s olyan melegünk lett, hogy levettük a nagykabátot.
Egy idő után leoltották a mennyezeti neont, csak egy kis falikar világított, s lehetett látni, hogy odakint, a peron lámpájának fénykörében mint zuhog a hó.
– No, meséljek? – kérdezte apa, aki, úgy tűnt, leszámolt azzal, hogy reggel felveszi a műszakot, s már tudta, ez másfajta hazatérés lesz, mint amire számított. – Egy kis Andersen-mesét?
– Andersen? – meresztettem a szememet.
– Igen, Andersen Jenő. Elvégre ki a legnagyobb mesemondó?
– Te vagy! – jelentettem ki az egyetlen nagy igazságot, a hízelkedés legcsekélyebb kísértése nélkül.
– Akkor figyelj jól! Kezdem. Hóesés volt akkor is, igazi, fehér tél. Esett és esett, mintha sose akarná abbahagyni. De persze olyan nincs. Minden hóesés eláll egyszer. Elállt, sőt a nap is kisütött. Akkor vettük észre, hogy a kopasz gesztenyefa egyik kinyúló ága csücskén, mintha csak megpihent volna, egy hópehely ücsörög. Illetve, rosszul mondom, nem ücsörgött, hanem mintha táncolt volna a levegőben: pörgött, forgott ide-oda önmaga körül, és még csak véletlenül sem pottyant le. Különös, annyi szent.
nincs rá magyarázat
Hát még milyen különös, hogy másnap, harmadnap és még azután is ott volt! Mi több, odalent a hó előbb megfagyott, aztán megolvadt, utána megint megfagyott és megint megolvadt. Egy idő után már csak szennyes kupacok maradtak belőle, míg végül teljesen eltűnt az utcáról, s utóbb a kertek árnyékos sarkaiból is. Hiszen megjött a tavasz. És a hópehely, hihetetlen, de így volt, ugyanúgy táncikált a helyén, mint az első nap. Kirügyeztek a fák, virágeső hullott a frissen előbújó fűszálak közé, zöld lett a kert. A hópehelynek ez nagyon tetszett, virgoncan szemlélődött körbe, élvezte a meleget, a simogató napfényt. Se elolvadni, se leesni nem volt eszében. A nyár hőséget hozott, meg lehetett kukulni, úgy tűzött a nap, a fű sárgára égett, a föld megrepedezett. A hópehely csak nézelődött, csodálkozott, hogy mik történnek, amikor épp nem tél van. De persze a meleg sem tartott örökké, egy nagy vihar kisöpörte a nyarat, már szeptember elején hűvös szelek jártak, a barnuló levelek egyre-másra szánkáztak lefelé, súrolva a hópehely vállát… Ő kitartott a helyén, bár kevésbé volt virgonc, mint tavasszal, immár bölcsen várta a természet újbóli színeváltozását, az eltűnő vidámságot, a lassan beköltözködő telet. Mert jött a tél, előbb is, mint vártuk volna, a kopasz fák mintha összehúzták volna magukat, kicsire, amennyire csak lehet. És egy napon, lehet, még a december be sem köszöntött, eleredt a hó. Először pici, ritka pelyhekkel, épp csak kóvályogva szállingóztak, de aztán mind vastagabb felhők érkeztek fölénk, és délre már elmondhattuk: havazik. Amikor felnéztünk a fára, a sok-sok hópehely között nem tudtuk többé felismerni a mi házi hópelyhünket, ami egy éven át vendégeskedett a kertünkben, a tavaszban, a nyárban, az őszben is emlékeztetve arra, hogy legyen bármilyen idő, kicsit mindig ott kísért a tél… Igaz, ő cserében megtudhatta: nem csak jég és hideg létezik. Sejtettük, hogy így lesz, mégis, amikor megtörtént, úgy éreztük, elvesztettünk valami fontosat: amikor elállt a korai havazás, a cseresznyefa ágán, vagyis a levegőben nem volt semmi. A mi hópihénk is alászállt a társaival együtt. Eddig tartott hát, míg földet ért. Téltől télig. Többet élt minden más hópehelynél. Máig gondolkodom rajta, hogyan s főképp miért történt ez? Mint oly sok mindenre, nincs rá magyarázat, ami tán nem is baj. Vagy ha van, akkor csakis az: el lehet mesélni az egy éven át táncoló hópehely históriáját egy álmos kislánynak egy behavazott vasútállomás néma várótermében.
Odabújtam apa ölébe, s éreztem, amint nagy mutatóujja a nyakamon, a verőéren pihen: szerette kitapintani, ahogy áramlik testemben a vér, lüktet bennem az élet. Föl-fölpislogtam, láttam a kint kavargó havat. Emlékszem, félálomban arra gondoltam: lehet, sose fogok repülni, mégse bánom, hogy már a születésem pillanatában földet értem, s tudom, milyen a tavasz, milyen a nyár, milyen az ősz, és azt is tudom, milyen – titokzatos, mesés, gőzölgő és fülledt a tél.
Arra riadtam, hogy egy bajuszos vasutas kiabál, szedelőzködjenek, jóemberek, tíz perc, és itt a kisegítő szerelvény. Felültem. Szürke, fénytelen volt minden. Már nem havazott.
Fáztam a földön.