„MERT SEMMI VAGY, HA NEM VAGY ELLENÁLLÁS”
2005 október
Minden cselekedetünket, minden megnyilatkozásunkat társadalmi környezetünk a természet törvényeihez, a szociális közösség gyakorlatához méri. Amikor tettünk vagy állásfoglalásunk túlnő az elénk állított kereteken, akkor elvárásokkal szegültünk szembe, kollektív eredetű, megkövesedett formákkal. De ami ennyire rideggé merevedett, az idő múltával jelent-e még értéket, ami két vagy akár több emberre jó, az nekem már kényelmetlen, sőt káros lehet. Az eszményi szabómérték szerint senkire sem szabható öltöny.
az ellentmondás helyzetében
„Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás”: Babits 1936-ban, a Pesti Napló hasábjain megjelent, életében kötetbe nem került versének ez a maximája az elidegenedett társadalmi követelményeknek mond ellent. Az ellenállás szenvedélyes magatartásformájának előképe megfogalmazódik a fiatal Babits költészetében, mégpedig a Szimbólumok 5. tagversében: „Szálljon a lelkem sárga lobogóval”. Ez a költői kijelentés még nem az ellenállás igéje, hanem hadüzenet, alkalmasint a konzervatív poétika jegyében fogant támadásokra, melyek a pályakezdő lírikust érték. A sárga lobogó régen a ragályt hordozó hajók kötelezően kitűzött zászlaja; az ifjú költő dacosan vállalja, hogy „új kórok, új veszélyek átka” felé száll. Ez még a harcias lázadás jeligéje, nem az ellenállásé, bár az ellentmondás helyzetében született.
A Szimbólumok 1. stanzájának, egyszersmind az egész füzérnek ez a nyitánya: „Ne mondj le semmiről”. Ahogy a Sziget és tenger (1925) kötet „hitvallás”-nak hirdetett költői előszava emlékeztet: „Az első könyvem első oldalára a ‘soha meg nem elégedés’ himnuszát írtam be…”
Mindez még csak zendülés volt, egy forrongó ifjú lélek kiáradása, egypólusú szellemi erőközpont megnyilatkozása, ellentétben a kétpólusú ellenállással. Mert ellenállni csak valakinek, valaminek lehet, szervezetnek, történelmi jelenségeknek, lelkiismereti kényszernek, az erőszak sokféle formájának. Nem kívánok a történettudomány területére kalandozni, és a forradalmakról, szabadságharcokról elmélkedni. Babits fölhívása is az egyént inti, mégpedig a személyes szabadságot kifejező gesztusra. Ő maga gyakorolta ezt a I. világháború idején, amikor ezt írta: „nagyobb örömmel ontanám / kisujjáért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért!” (Játszottam a kezével). Ha nem sejtette volna, hogy kiváltja a Hivatal megtorlását, megismerhette az indulatokat a defetistának bélyegző sajtótámadásokból. Ám a háborúnak csak közvetve tudott borzalmai fokozták ellenállását a vérontással szemben, és egy év múlva közzéteszi ditirambusát a háború ellen, a Húsvét előttöt.
De még a Shakespeare-jubileumot ünneplendő lefordítja A vihart, és a Nyugatban közölt IV. felvonást ajánló soraiban írja: „Ha valamikor a nemzeti elnyomatás korszakában az irodalom, már puszta létével is, zsarnok önkény s erős cenzúra alatt, a nemzeti kultúra különállásának biztos jele és záloga volt, úgy ma, megfordítva, az európai kultúra elpusztíthatatlan egységét kell, minden önkény ellen, puszta létével dokumentálnia” (Nyugat, 1916. jún. 16. I. 727.). Aztán a Nyugat 1917. március 1-i számában megjelenik a Fortissimo, a költő egyértelmű, bátor kiállása a háború ellen. A folyóiratszámot elkobozzák, és terjesztését csak a vers kihagyása árán engedélyezik. A visszahatás ezúttal sem marad el. Nem készítek katalógust Babits számos háborúellenes verséből, de megemlítem, hogy minden támadás és megtorlás ellenére 1918-ban csatlakozik az Európa Lovagjai pacifista csoporthoz, és kiáltványuk megfogalmazásában részt vesz. Amikor a háború után a Szabó Dezső elnökölte fajvédő Magyar Írók Szövetsége együttműködésre hívta föl, visszautasító levele ellenállásról tanúskodott: „A fő cél a béke és boldogság: erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg, de nem kevésbé rossz út, ha nemzetek és fajok ölik egymást” – fogalmazta meg gyökeres szembefordulását az ellenforradalommal.
Nem kísérem végig tételről tételre a költő Babits kinyilvánított ellenállását lírájában, elegendő, ha utalok rá, hogy a Sziget és tenger kötettől sorjáznak az ellenállás szociális gyökerű kifakadásai (Régen elzengtek Sappho napjai), a pragmatikus Hivatal álságosnak ítélt gesztusaival szembeforduló feddései (Petőfi koszorúi, A gyémántszóró asszony), a békediktátumok elleni tiltakozást kollektív önkritikával és társadalmi igazságkereséssel ötvöző megnyilatkozások (A jobbak elmaradnak) és a véleményszabadságért hangoztatott intelmei: „ha nem igennek, legalább a nemnek / hangzani kéne…” (Vers apostolokról).
ellenálló közéleti vallomás
Augustinus és Kant etikájának neveltje utolsó két évtizede költészetében az ellenálló közéleti vallomásnak legalább akkora a tere, mint önelemző, metafizikával telített lírájának. A gazda bekeríti házát életképi allegóriája erkölcs és szabadság nevében hirdet ellenszegülést a harsány tényvilág vitalizmusának. Az ellenállónak az igazsághoz és az erkölcsi értékrendhez fűzött valóságos programja Az írástudók árulása című esszéje, de eljut a II. világháború borzalmainak elítéléséhez is – nemcsak a Jónás könyvében, hanem lírájában is (Ezerkilencszáznegyven, Özönvizet, kőessőt, üstököst).
A közösséget nem a taps, hanem a kritika segíti előre. Az éljenzés nemegyszer többet árt, mint a fölismert hibák, hiányosságok, álértékek elmarasztalása. A mögöttünk hagyott fél évszázad társadalom- és eszmetörténete, valamint nem utolsósorban az egyidejű irodalom sorsa szemlélteti, hogy az olykor passzív, olykor nyílt ellenállás diktatórikus környezetben meghozta gyümölcsét. Még halotti poraiban sem kívánok senkit megbántani, ezért személyeket nem pécézve ki, hívok közös gondolkodásra: az irodalom hány koszorúzott, díjazott, ünnepelt jelesét felejtettük el, művet és embert egyaránt. Hadd emlékeztessek a „hallgató írók” fogalmára: ők nem voltak hajlandók beállni a dicsőítő bértollnokok táborába, olykor még személyi szabadságukat is kockáztatva. Pedig ők voltak az akkori magyar irodalom jelesei. Igaz, a Hatalom elsősorban a „népi írók” hallgatását igyekezett megtörni, bennük remélt hasznos útitársakat, de nemcsak köztük akadtak írástudók, akik beszédesen hallgattak. Inkább megtagadták a magasztaló ódák írását, a torzulások átkeresztelését haladásnak, és a szűkölködést is vállalva alámerültek a társadalomba.
Ki gondolná ma már, hogy táviratban rendeltek ünnepi írást Rákosi, majd Sztálin születésnapjára? Nézzék meg a kiadványokban, kik adtak ezekbe a gyűjteményekbe verset vagy prózát, és kiknek a neve hiányzik onnan! Tersánszkytól is kértek kéziratot, mire ő válaszul elküldte egy amerikai nadrágtartó-gyárosról írt elbeszélését. Az írószövetség akkori vezetősége nem is mert a szerző ellenállására gondolni, hanem súlyos mentális válságra következtetett, és úgy döntött, terápiás célzattal, barátian kell foglalkozni vele. Emlékeztetek az írók 1951-es kongresszusára is. Ott egy ifjú írójelölt az emelvényről megtámadta Illyést, mondván, nem foglalkozik a társadalom időszerű kérdéseivel. Illyés fölment a pódiumra és előhúzta zsebéből mára jól ismert versének kéziratát. Ezt a ditirambust a dunaújvárosi építőkre írta. Saját, régi meggyőződését hirdethette: a kétkezi munka értékét. Versét a jelenlévők tenyércsattogtatása pozitív, méltó válasznak értelmezte. Csakhogy a vers így végződött, végződik: „leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett”. Az egybegyűltek a végkicsengésből az épülő szocializmus helyeslését vélték kihallani, holott az már minden zsarnokság elleni dacát hírelte. Hiszen a földi szenteket is pokolra küldte.
kincstári himnuszok éneklése helyett
A fordulat éve és 1956 közti műveket kutatva nem fogják megtalálni se Jékely, se Kálnoky, se Takáts Gyula, se Csorba együttműködést sugalló ódáit: ilyenek nem születtek. Teljes névsorolvasás nélkül: kincstári himnuszok éneklése helyett éveiket magas színvonalú műfordításba ölték, mint például Rónay György, Kálnoky, Csorba, a prózaírók közül Ottlik, és még sokan mások. Weöres és Jékely még az ellenállás allegóriába rejtett remekműveit is megírta (Mahruh veszése, illetve Az utolsó szó keresése).
Ami az Újhold folyóirat köré csoportosult költőket, írókat illeti, a periodika beköszöntő esszéje (Lengyel Balázs: Babits után) elsősorban a fent említett írók nemzedékével foglalkozott. Amikor eljött a diktált irodalom időszaka, nemzedékem legjobbjai nem írtak parancsszóra, hanem vagy civil foglalkozást választottak vagy műfordítással keresték kenyerüket, néha a két foglalatosságot sikerült összekapcsolniuk. Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Jánosy, jómagam tanítottunk, Pilinszky még korrektori munkát is végzett, Mándy klasszikusok műveiből írt hangjátékot, de ódát a hatalmasságokhoz, szatírát a napirenden levő, kinevezett ellenségekről egyikünk sem írt, a név szerint felsoroltakon kívül Végh se, Vidor se, Rákos se, Mészöly Miklós se. A forradalom utáni viszonylagos enyhülés, a puhának mondott diktatúra idején sem tévedtek a velem egyivásúak az úgynevezett szocialista realizmus meddő mezejére. Nemzedékem és a közvetlen előttünk járók ellenállóinak mintegy síremléke Kálnoky verse, Az elveszettek és Rákos Sándoré, a Rasz Samra torzói, ezek a meggyőződésükhöz hű passzív ellenállóknak vízbe fúltakként és földbe temetettekként vizionárius siratói.
Maga az ellenállás nem csupán erkölcsi indíttatású, hanem a szabadság szinonimája, társadalmi szempontból konstruktív magatartásnak minősíthető. Az ellenálló elutasítja, hogy a nyájba tereljék, hogy alattvaló legyen. Nyájemberek, alattvalók egy téglát sem tettek hozzá az emberiség fejlődéséhez. Az ellenálló nem ácsingózik vállveregetésre, még kevésbé koncra, hanem őrzi személyének integritását, mint megfizethetetlen kincset. Másfelől különböző nézete, különvéleménye hasznosan járul hozzá a közvélekedéshez, ami rendszerint a kórus kényszeréből alakul ki. Viszont olykor segít éppenséggel súlyos tévedést helyrehozni. Gondoljanak az orvostudomány sok fölfedezésére, például Semmelweisre, a gyermekágyi láz kórokozóinak megnevezésére. Vagy képzeljék el, mennyire szegény lenne irodalmunk, ha Pilinszky vagy Nemes Nagy szocialista verseket írt volna, Mándy pedig sültrealista prózát.
Az ellenállás sohasem lehet öncélú, a puszta szembenállás anarchia. Az ellenállónak célképzete van. Madách szavai jutnak eszembe. Bár hőse, az Ember látomásban a történelmet lehangolónak élte meg, igéje mégis: „Ember küzdj és bízva bízzál”. Ez a bölcsesség az ellenállás legfölemelőbb kicsengése.