MÉRT NEM VIRÁGOZTÁL MINDEN FALEVELEN?

Töredékek az Egyről

Goethe mondja, olümposzi lapossággal: ,,Ezt fejtsd meg, mágnes titka, nekem! A titkok titka gyűlölet s szerelem”, hogy aztán jóval később Carl Friedrich Weizsäcker, a fizikus és filozófus hozzátegye, a Vonzások és választásokról írva: ,,A tragikus halál nem az ítéletet mondja ki, hanem a konfliktus megoldhatatlanságát. Ha különbséget teszünk természet és morál között, vagyis aközött, ami van vagy történik, és aközött, aminek lennie vagy történnie kell, akkor a tragikus halál természeti történés.”

ölés és ölelés

Nem létező – csak fennálló – témára, mint amilyen ez is, lehet igazán variációt írni, gondolni, csinálni. ,,Az individuum kimondhatatlan”, s vajon a szerelem nem Egy-e csupán, egyetlen, kimondhatatlan individuum, amelynek legalábbis kettőnél több alkat- és alkotórésze van, amely eltűnik Benne? ,,A művészet – a művészet eltüntetése” – írja franciául naplójába a mindentől (főleg önmagától) meggyötört Tolsztoj. Az Egyről való le nem mondás rögeszméje: az unió mystica tapasztalása, amelyre utóbb monogámia-parancsolatok, házasság-teológiák és -filozófiák épültek, mindez nem más, mint a valóságban/képzeletben intenzíven megélt Soknak az ellensúlya és radikális egyesítése. A szerelmi anarchiát mint a létezés egyfajta tökéletességét (profánul: a promiszkuitást) igazán a ,,maga van csak az egy szerelem” éji pillanatában, az egység egészen ritka terében lehet megtapasztalni. Amikor azt mondjuk: Te, a Másik, mindig beleértjük, beleéljük – akarva-akaratlanul – ezt: Ti, az összes. A „mindenki mindenkivel”, egyszerre, együtt, az Egyben, még mindig jobb, mint a „mindenki háborúja mindenki ellen”. Amennyiben ez a kettő nem ugyanannak a két oldala, elnevezése (vesd össze: Goethe). Hihetetlenül, csodálatosan és elfogadhatatlanul közel van eggyé válás és agresszió, ölés és ölelés (szerelem és bűntény – ennyi a kriminalisztika története, nem más, nem több): gyilkos és áldozat bensőséges, fokozhatatlan testi viszonya, egyesülése az ölés pillanatában. Ki az hát, aki mer és nem mer félni a gyanútlan, tapasztalatlan, zseniális Petőfi kifecsegte szavaktól: „sötét verem”? E szavak – az Egy helyét, helyszínét (ami van is, meg nincs is) jelölik körbe, körül, ahol végre, végül, vég nélkül, színről színre: a legteljesebb homályban elmerülhetünk az (…) tengerben, ahol józan eszünk teljes és kívánatos birtokában mégiscsak kihunyhat értelmünk gyötrelmes fénye (ama bántó világ és világosság), ahol a személyestől szabadulás vágya és kínja időben alig mérhetően hazatalál (Geheimnis: titok, benne a Heim töve, ami az otthon szava). Ebben a tengerben az ölelés, a simogatás-simítás, a ringatás: közösség. Nem ketten vannak benne egymással, sohasem csak ketten. Csak a promiszkuus fantáziákban derül ki igazán, melyeket inkább a testvériség irreális képzelgéseinek lehetne nevezni, hogy mennyire és mindig az Egyről van – helyesebben, kimondhatatlanra fordítva – nincs szó.

Szerető – együttélés – szerelem: három különböző aspektus, melyek olykor találkoznak, hogy aztán szétváljanak, majd újra találkozzanak, hogy aztán… és így tovább. Ez a mozgás, amiről és ahogyan írunk, gondolkodunk: polgári létünk közhelygyűjteménye, mérsékelten színpadias formák és kellékek között. Ám ebből könyvet, tanulmányt, teóriát konstruálni ,,a szexus kultúrtörténete” címen meg ilyesmi – mindig átlátszóan lapos önreklámozás. Előírni, hogy mi volna az aktuális és „felvilágosult” szerelem: önleleplező hatalommánia. Az ideológia és a test el nem választása ugyanolyan ócska, közönséges csúsztatás, mint az ideológia és a szellem el nem választása. Az előbbi nemtörődöm-könnyebb, mint az utóbbi. A „kultúrtörténet”: a néma önismeret nagyhangú lehazudása. A szerelem ugyanis, BÁRMIT/BÁRKIT értsünk rajta, mindig archaikus: emlékezés. Hiszen a mély sóvárgás a vallomásra, az éjszakai nagy gyónásra, az őszintén átélt vágy a kitárulkozásra: mindenfajta történeti, mesterkélt konstrukció erről a nem-létező témáról, valójában és ezredszer is – színtiszta baszásvágy. Ha ezt nagysokára átvilágítjuk, megértjük és kinevetjük, akkor jöhet az, amit valójában és eleve csinálni akartunk. A szerelemnek természete van, nem története.

Mindenki teszi és tudja: szerelemben (mint sok minden másban is) visszaélünk a szavakkal. De van ott egy pillanat: az Egy pillanata, ahol és amikor visszaéljük a szavakat. Ilyenkor, az igazság (és nem a szépség, nem a jóság) pillanatában, elhallgatunk. – A szerelem: többes szám, az Egybe írva.

esztétikai nyelven

Hogy a szerelem mindig archaikus, tehát örök emlékek új ráolvasása, az egyszerre természet és végtelen mesterségesség. De nem mesterkéltség. Az nem. Hanem artefactum, amely azonban, akárcsak a mű (bármit értsünk rajta) létrehozása, befogadása-értelmezése: folyamatban van (work in progress). Természet és mesterséges (képzeleti) játék – ha itt és ekkor, ebben nem találkozunk mi embertestvérek, akkor soha sehol. A képzelet és mesterségesség „természetellenes” hazugságait, túlfeszített legendáit, teljesítményközpontú, ám teljesíthetetlen vágyfantáziáit (a rossz művet) mindig felülmúlja a szerelmi rafinéria önkéntelen remeklése, a végtelen, múlhatatlan játék roppant evidenciája – egy sűrű bozótos mélyén. Nem csinálni semmit, kioltani tudatunkat, alunni-alunni, dunnák közt, vagyis az egyetlen testvéri tengerben – benne, körüle, rajta, kívüle, közel és távol. Bozót és tenger nem ellentmondás. – A közelség (a teher) elviselése sokszor tökéletesen független a másik tényleges elviselhetőségétől: közelségének valóságától, mértékétől. Az illeszkedés, mely az Egynek fő és örök gondja a Sok világában, nemcsak mozgó titok, harc, gyűlölet, hírvágy és ujjongás, hanem a testvériség megszervezése, esztétikai nyelven: a mértékkel és aránnyal megélt, megmunkált, feszült egység. Politikai nyelven: a szerelem a jó társadalom pillanata. Mindkettő techné. E „klasszikus” és „ideális” megfontolások, tapasztalatok arra intenek, hogy a monogámia és/vagy a promiszkuitás krónikus rögeszméjét komolyan vegyük: az Egy artikulálhatatlan, csaknem archaikus misztériumának kifejeződését sejtsük benne, függetlenítve a rárakódott „erkölcsi” rémmese-történettől. Van valami mélyen természetes a monogámiában és/vagy a promiszkuitásban. A téren és időn kívülinek a képtelensége.

Monogámia és szerelem akkor emlegethető együtt – nem létező, csak fennálló dolgokról lévén szó –, ha nincs se nő, se férfi, se gyerek, se öreg, se bölcs, se balga, se zsidó, se görög.

A legszerelmesebb-legfélelmetesebb mondatok egyikét Clairvaux-i Szent Bernát mondta ki, amikor útjukra bocsátotta testvéreit: „Menjetek, és borítsátok lángba a világot!” Sikerült, sikerül. Mert a világ nem a szerelem, a mondat mégis félelmesen szerelmetes. E mondat és a világ közötti tévedés és félreértés – életünk benseje. Az Egy a pusztítás szava is.

A szerelem éppen hogy nem a csinálás, hanem az alig mozduló játék pillanata. A Szerelem a tevékeny civilizáció: természetünk örök ellenzéke, pillanatnyi megállítása (a megváltása és erőszakos megoldása helyett), ellenállás a produkciónak és a „termelésnek”. Semmit nem csinál, csak van. (Aztán hamarosan: nincs.)

Vedd el tőlem (magamat), feledtess el (magammal), törj/tarts össze – kedveljük az efféle mondattöredékeket a szerelemben. Valójában azonban csodálatos fedőlíra ez, csatakos lepel: személyes üdvünkért megszálljuk, elfoglaljuk és megsemmisítjük a másikat, miközben egyre kevésbé vesszük észre. Ahogyan Alexander mondja józanul az Áldozalhozatalban: „Se angyal, se szent nem vagyok. Egoista vagyok, aki annak a szenvedésétől fél a legjobban, akit szeret.” Mindez semmit nem érvénytelenít abból, amiről szó van/nincs.

Van-e igazabb, fatálisabb egoizmus a szerelemnél? Amikor magamba foglalom azt, ami/aki magába foglal, amikor folyamatosan befogadó vagyok mint befogadott (vendég és vendéglátó), amikor befogadom, ami/aki befogad? S nem hasonlít-e mindez oly nyilvánvalóan és bámulatosan a „gnosztikus kígyóra”? Nem véletlen, hogy nyelvünk egykor azt mondta: ,,megismerd őt”. És ez ugyanaz, mint hogy „megismerem magamat”. Vagy inkább „fel”, „le”? Hinta-palinta? Nos? Goethe inkább, aki szerint „az örök asszonyi felemel minket” (hinan), vagy Nietzsche, aki szerint „lehúz minket” (hinab)? Hát érdekes ez? Különben is: kik azok a „mink”?

a szerelem teste

Szükségképpen jelenik meg a „házasságtörő asszony” toposzában a gonosz, hiszen egyedül a szerelem teste ígér üdvözülést: örökkévaló-mindenható hatalmat a földi időben. Hogy ez a csapdáról szóló toposz miért „nőnemű”? Ugyan-ugyan, a szokásos máchismo árulkodik csupán benne, magáról. Az Egy agresszív, „kultúrateremtő” megtagadásáról. Melyik hát a „gonosz”? A történet főszereplője vagy az elbeszélője?

A tudás fája alatt elkezdett rémmese-sorozat és a szerelem „története” testvérek. De melyiket hívják Káinnak, melyiket Ábelnek? Vagy csak féltestvérek volnának, és így a keresztnév dilemmája elesik?

A szerelem, ez az intenzív, sűrített tétlenség, minden másnál inkább őrzi a „testnek templomát”, mígnem a természet s az idő úgyis lerombolja, higgyük: új templomok építésére. Ha ugyan mindaz, ami nem szerelem az emberi lényben, de nagyon is ő maga: nem pásztor, hanem vadász, le nem rombolja idő előtt, méghozzá értelem – új templom – nélkül.

Ha úgy érzékeled, hogy a másik elsöprő mértékben több nálad, hogy bámulatosan meghalad téged, nem kérsz többé semmit; megszűnik minden cserebere. S ha ez kölcsönös, nos, akkor vagy a szerelem teljében. Mélyponton, ahol és ahonnan nincs tovább. Ilyenkor van az Egy.

A lemondás a másikról: a test igazán nagy pillanatai, amikor a másik bármit tehet, mégis elfogadom, valójában egyetlen pillanat. A szabadságé. Innen sincs tovább. Ez is az Egy. Ilyenkor semmi sem vagyok, ami annyit tesz, hogy nincs terhem, végletesen kötetlen vagyok, hiszen nem is vagyok. Minden Gond viselője immár a másik. A kör tehát bezárul.

A lemondásnak és a felfokozott testinek az összefonódását a másolók, a másolat toposza jeleníti meg a legrejtélyesebben – Bouvard és Pécuchet, a két írnok alakjában, Hoffmann Aranycserépjében Serpentina, amint a Lindhorst-kéziratot másolja szerelmesen, Margarita Bulgakovnál, aki a kéziratot olvasván megerősíti, létrehozza, megteremti, hogy „kéziratok nem éghetnek el”, s így, ezáltal tényleg nem, Borgesnél az a névtelen, aki újraírja a Don Quijotét stb. A másolás – de nem az idézet! – az Egynek, tehát Erósznak a netovábbja. A másolás is emlékezés. Nem az eredeti, nem a „sosem volt” tesz hasonlíthatatlanná, hanem éppenséggel a „nem-én”, a másik a priori léte. És így persze, mégis „én állok minden fülkefényben…”

Minden szerelmünknek, az összesnek, aki volt és nem volt, aki/ami Egy, búcsúleveleket írunk: másolunk (fejben? szívben? stb?), mindvégig, örökkön örökké, egész életünkben. S annak jár a leghosszabb, a legelrugaszkodottabb, a legtávolibb, aki éppen most és mintha itt (lett) volna még az imént.

kíméletlen és gyermeki monológ

Egy álomban, mely eddig még soha nem látogatott meg, a nagyon öreg, modern férfi a tűrhető elfekvőben feküdt és kiadósan agonizált egy vaságyon, amikor hajnaltájt belopódzott hozzá, meglátogatta őt a nagyon fiatal, ismeretlen, sugárzó posztmodern lány, aki hangtalanul, játszi könnyedén, mondhatni hűvösen: fölébe csusszant, határozott lovaglóülésben egy ideig alig mozdult, majd lassan ringatni kezdte, miközben érthetően, végtelenül szelíden, csöndesen, tagoltan és vádlón beszélni kezdett hozzá, visszamondva neki az életét. Ártatlan, mindentudó, kíméletlen és gyermeki monológ volt ez, enyhén ritmizálva, lüktetve, kimondhatatlanul vigasztalóan és korholóan. A nagyon öreg, modern férfi pedig hallgatta egy darabig, aztán monoton, összefüggéstelen szavakat mormolva egymás után, szakadatlanul, egyértelműen, félreérthetetlenül és igen világosan elmondta minden elképzelhető és elképzelhetetlen, valós és vélt panaszát, könyörgését, unszolását, esdeklését, kínját, mentségét és gaztettét. Csak éppen egy szót sem lehetett érteni belőle, noha nem ért még a végére annak az Egyetlennek, annak a hibátlanul, hiánytalanul, megoldhatatlanul, reménytelenül tökéletesnek, amit végül is újra meg újra tapintva, olvasva, látva, élve meg akart nevezni.

(Megjegyzés: a szöveg zárójelek között kipontozott egyik helyén egy szent és profán szó állna, mindkettő ugyanannyi betűből.)

kép | shutterstock.com