OTTHON
Naponta látogatom apámat az elvonón. Munka után egyből megyek hozzá. Először átadom, amit kért. Cigit, palackozott vizet, mert a kórházi csapvíz ihatatlan, fülhallgatót, hogy tudjon rádiót hallgatni, elemet a rádióba, hogy az udvarra is ki tudja vinni, keresztrejtvényt, ha unná a rádiót. És több tábla csokit, mert kívánja az édeset. Ő, aki még a szülinapi tortájából sem evett, és fagyizni sem láttam sosem.
A blokkot a vásárlásról elteszi egy borítékba, a kiadásait felírja egy kockás füzetbe. Addig a falra ragasztott bölcs idézeteket olvasgatom. A két hét alatt sem tudtam megszokni, hogy folyton remeg a keze. Liftezik tőle a gyomrom. Az érintőképernyős telefonját alig tudja kezelni, jobb lenne neki egy nyomógombos. Utána elmeséli, mit evett és milyen foglalkozásokon vett részt. Zárásként elsorolja, mit vigyek neki másnap. A harmadik héttől mindez kiegészül azzal, hogy jól van, neki nem kéne itt lennie. Itt, a sok drogos között. Azoknak nem jó semmi, háborognak a kaja miatt, nem szedik rendesen a gyógyszert, villanyoltás után még fészbukoznak meg netflixeznek. Bizakodó vagyok, mert apám példásan viselkedik. Ez az egész nincs egy óra, mégis kimerülten ülök a kocsiba. Este fáradtan bambulom a sorozatokat, amíg el nem alszom.
kiszámíthatatlanság
Próbáltam nyitni felé, túllépni a felszínes csevegésen, próbáltam valódi választ adni a hogy vagy kérdésére, mesélni a munkámról. Olyan esetlennek éreztem magam közben. Zavaromban hebegtem-habogtam, nem találtam a szavakat. Megdicsértem, hogy együttműködő az orvossal és a nővérekkel, de a fejemben ez is jobban hangzott, mint hangosan kimondva. Igazán nem is tudom, hogy beszélget egymással apa és lánya egy szerető családban. Tizennégy éves koromban lett elege anyámnak a folyamatos kiszámíthatatlanságból. A mi hangulatunkat apám állapota befolyásolta, az övét pedig a sörök és stampedlik száma. Addig se járt a balettelőadásaimra, de azért néha – öt sör felett – megkérdezte, mi történt az iskolában, Annácska? A válás után már ez sem érdekelte. Minél részegebb, annál jobban becéz. Anni, Annus, Annuska, Annácska. Nem is emlékszem, mikor hívott utoljára Annának. Találkozásaink az ünnepekre és fontosabb eseményekre korlátozódtak, a társalgás kimerült a változékony időjárásban, és ahogy nőttem, az aktuális kormány szidásában. Anyám temetésére legalább a felesége nélkül jött el, és összeszedte magát. Megborotválkozott, öltönyt vett fel, és ahogy az egy szál fehér rózsát a fénykép mellé állított hosszú vázába tette, enyhén remegett a keze.
Péntek délelőtt felhív, hogy kiengedik, menjek érte és vigyem haza. Ilyen hamar? Persze, nincs neki semmi baja. Haragszom magamra, amiért csak egyszer beszéltem a dokival. Mikor bemutatkoztam, szigorúan végigmért, nem is tudta, hogy Jánosnak van lánya. Magyarázkodni akartam, hogy én kerestem apámat, én jó kislánya akartam lenni, én tényleg igyekeztem. Ehelyett megkérdeztem, mire lehet számítani? Gyógyszerekkel tudjuk enyhíteni a fizikai elvonási tüneteket. Azaz? Nézze, amíg az édesapjának nincs betegségtudata, addig nem tudunk rajta segíteni. Betegségtudata? Egy, néha két hét után önként távozott. Nemrég halt meg a felesége, most nagyon… Közbevágott, hogy tudja, őt is kezelte. … elszánt, fejeztem be sután. Reménykedjünk, zárta le a beszélgetést.
görcs a gyomromban
Útközben baleset miatt beállt a körút. Hívom, hogy késni fogok. Abban maradunk, hogy kicuccol és az épület előtt vár. A dugóban várakozást kihasználom, és tervezem az új életünket, a közös programokat, hogy elmegyek vele egy kézilabdameccsre, meg szaunázni. Ettől erősödik a görcs a gyomromban. Mióta befeküdt a kórházba, úgy érzem magam, mint a sprinterek a rajtgépben, minden izmom megfeszült, és várom, hogy végre megszólaljon a startpisztoly. Nem értem, mi a bajom, hiszen mindig erre vágytam. Nem iszik, naponta találkozunk. Persze, kicsit döcögős és formális, de majd belejövünk. Nyugtatom magam, hogy három hetet töltött bent. Az háromszor annyi, mint korábban!
A kórház előtt nincs szabad hely, szabálytalanul megállok. Hívom. Számolom a csöngéseket, közben fürkészem a bejáratot. Tízet várok, nem veszi fel. Végre felszabadul egy hely. Beállok, háttal az épületnek, és meglátom a rikító sárga dzsekijét. Félig kilépek a kocsiból, integetek. Visszaint és szép egyenesen tart felém. A sporttáskát bedobja a hátsó ülésre, beszállunk. Szia, Annus, jártam egyet. Mit szólsz, milyen szépen süt a nap? Remek idő van!
Végre eldördült a startpisztoly, kienged a görcs a gyomromból, ellazulok, kényelmesen hátradőlök, gázt adok, és hallgatom az időjárás-jelentést. Ezt a terepet ismerem, tudom, mire mit kell mondani, mit kell kérdezni. Mégis végtelen szomorúságot érzek, hogy már sosem leszek Anna, és a józan, édesszájú apával nem tudok mit kezdeni, csak a részeggel. Otthon vagyok.