A SZÉK

Válasszon egy követ magának.
Ez az első alkalom ennél a pszichológusnál, szimpatikus, negyvenes nő. Földig érő, világos lenvászon ruhát visel. Kiemeli napbarnított bőrét. Az előzővel csak beszélgettünk. Szeretem a feladatokat, akkor legalább nem emésztem magam. Milyen legyen ez a kő, próbál beszéltetni. A legrondább, válaszolom, és nem merek ránézni. Turkálok a papírdobozban, nézegetem a különböző köveket, fogdosom egyiket a másik után. Végül kiveszek egy éles, felemás színűt. Miért ezt választotta? Mert kicsi és hibás. Forgatom a kezemben. Kemény, egyenetlen a felülete, folytatom, az egyik oldala szürkés-fehéres, a másikon bordó festék. Selejtes. Meséljen még a kőről. Két különböző arca van: a világos az optimista, szorgalmas, igyekvő, de már bepiszkolódott, a másik oldalát tönkretették, nem tudni, milyen lehetett, most gonosz, önző, irigy és egoista, lenézi a másikat. Elhallgatok. Megijedek, hogy ezeket hangosan kimondtam. Mindenkinek van rossz oldala, nyugtat a pszichológusom. Nekik is folyton magyaráz ez a másik, kérdezem. Mire gondol? Elhatároztam, hogy elsőként a családban lefutom a maratont, szánalmas és közhelyes negyvenkét évesen negyvenkét kilométert futni, de azért futkorásztam hetente négyszer-ötször. Eljött a verseny, féltáv környékén megfájdult az egyik lábam, majd a másik. Minden lépésnél, mintha késsel szurkálták volna a combomat. Így jár, aki nem készül fel rendesen, mondogattam magamnak, szenvedjél csak, többet kellett volna edzeni. Valahogy bevonszoltam magam a célba, ahol mindenki sugárzóan mosolygott, és feszítve fotózkodott, a férjem agyonölelgetett, hogy milyen gyönyörű vagyok, és milyen büszke rám. Eltoltam magamtól, a pocsék befutó érmet a kezébe nyomtam, én nem érdemlem meg. Egy padkára ültem a szemerkélő esőben és erőt gyűjtöttem, hogy a kocsiig el tudjak menni. Amíg elnyammogtam egy banánt, a férjem szétkürtölte, hogy lefutottam a maratont, és folyamatosan hívogattak, gratuláltak. Miközben hallgattam a dicsérő szavakat, szégyelltem magam. Ez nem teljesítmény! Ezt bárki meg tudná csinálni, csak nem ilyen egoisták. Nekem is inkább szülni kellett volna, nem önmegvalósítani. Az utánam beérők önfeledten pózoltak, én meg remegtem az útszéli padkán. Milyen röhejes vagyok. Ki beszél ilyenkor, Laura, kit hall? Nem egy másik ember, szünetet tartok, inkább a sebzett én, motyogom, és elszorul a torkom. Nem akarok sírni, és különben is, mit sajnáltatom magam, nevetséges vagyok, miért bújok mindig a traumáim mögé, ezer éve történt, már rég túl kellene lennem rajtuk, másokkal durvább dolgok történtek, mégse picsognak, túl jó dolgom van, azért érek rá futkosni és terápiára járni. Az előző pszichológusnak elmeséltem, mi történt. Megnyugtatott, hogy normális, amit érzek. Na, persze, ezért fizetek neki. Most csak annyit mondok, hogy gyerekkori trauma.
A pszichológusom feláll, a lábát nézem, ahogy puhán lépked a pántos szandáljában. Behoz egy párnázott széket a váróból, ahogy leteszi elém, koppan a padlócsempén a fekete, műanyag lába. Ez a traumája, mit csinálna vele? Zavartan kapkodom a tekintetemet a szék hidegkék kárpitja és a doki melegbarna szeme között. Itt a traumája, mit kezdene vele, mondja, amit gondol, bátran. Kibasznám az ablakon. Csinálja! Tessék? Odamegy az ablakhoz, kinyitja, visszasétál a foteljéhez, megáll mellette, és vár. Továbbra is ülök a süppedős kanapén a klimatizált helyiségben, először mosolygok, még jó, hogy magasföldszinten vagyunk, nem a negyediken. Vajon, ha az elégetést választom, mi történik? Ránézek a pszichológusra, biztatóan bólint. Felállok. Megfogom a háttámlát, lassan elindulok. Minden lépésnél a combomnak ütődik az ülőke széle, mégsem tartom távolabb magamtól. Megcsap a bezúduló hőség, mintha szaunába léptem volna. Alig kapok levegőt. Egy kb. kétszer kettes virágágyás van alattunk, azt jó lenne elkerülni. Nem bírom átdobni rajta, ahhoz gyenge vagyok. Inkább mellé, bal oldalra. Az udvaron felfuvalkodott galamb üldöz egy ártatlan kis tojót. Szurkolok, hogy megmeneküljön. Izzad a tenyerem, és csúszni kezd benne a szék. Felemelem, a párkányra teszem a két lábát, a másik kettőt fogom. Az orrom alatt, és a szemöldökömön gyűlik a verejték. Nem tudom letörölni, mert nincs szabad kezem, a jobb vállamhoz fordítom a fejem, és a pólómba törlöm, mint sportolás közben. Erősen markolom a széket, olyan erősen, hogy eggyé válok vele, az ujjaimból kiszáll a vér, elgémberedik a kezem. Mégsem merem elengedni. Félek, hogy a rózsabokorra esik, vagy a fehér liliomra. Ezt is el fogom bénázni, ezt az egyszerű feladatot. A fülem sípol, és bedugul, és homályosan látom a virágokat. Mindjárt elájulok, és akkor székestül kizuhanok. Hunyorgok a vakító napsütésben, felnézek a felhőtlen égre és nagy levegőt veszek. A sípolás megszűnik, már csak a szívdobogásomat hallom. Nem tudom, mióta állok így. Talán három évtizede. Elemelem a párkánytól a széket, és kicsit kihajolok az ablakon. Mikor lett ilyen nehéz? Alig bírom el, de még mindig tartom. A szám kiszáradt, megnedvesítem az ajkamat. A dobásra koncentrálok. Kinézek egy pontot az udvaron. Már nemcsak a torkomat fojtogatja a sírás, ott van az orromban, a szememben és a mellkasomba is. Dobjad már, nem lehetsz ilyen szerencsétlen. Érzem a doki szúrós tekintetét a hátamon. Az előzőt azért hagytam ott, mert nem hitte el, hogy én tehetek a történtekről. Hiába kiabáltam, nem értette meg. Ez meg egy székhez hasonlítja. Egyik sem ért a munkájához.
A hatalmas hím kitartóan követi a kétségbeesett tojót, az most a szomszédos párkányra száll, de ahogy mellé ér üldözője, el is röppen. A rámenős hím idegesen burrog, lendítem felé a széket. Most annyi neked, te rohadék. Lassú vagyok. Elrepül. A kitört üvegtől megijedek. Kicsúszik a szék a kezemből, bele a rózsabokorba. Ide se jövök többet.