Mensáros Zoltán

CSEREBOGÁR

1992 nyár

CSEREBOGÁR

Amikor Sz. Nagy József belépett az ajtón, a klub még üres volt. A férfi egy pillanatra a bejárati falra erősített tükörbe nézett, majd szokásához híven elöl-hátul lesimította a zakóját. Csak ezután indult beljebb. Bartha Gábor, a gondnok – testes, idős férfi – megbiccentette a fejét, és szolgálatkészen mutatott a büfépultra.

– Tessék, kérem – mondta alázatosan, hiszen főnök lesz a vendég. – Már van kiszolgálás.

Sz. Nagy József mintha nem hallaná, egyenesen a belső szoba felé tartott.

– És a sakktáblák?! – fordult meg. Tekintete szinte átdöfte a testes férfit.

Bartha Gábor lomha mozgással igyekezett közelebb. Ma már elképzelhetetlen, milyen lehetett katonatiszt korában a háború előtt. A lányoknál bizonyára sikerei voltak. Sok civil barátja irigykedett rá. De hát múlik az idő. A régen volt napokra talán csak a feszesebb nyaktartás emlékeztetett. Mert a klub helyiségeiben az ő szavára mindenkinek engedelmeskednie kell. Kitessékelheti a rendbontókat, sőt értesítheti a rendőrséget is. Hogy mi történik a szobákban, arról sem maradhat tájékozatlan. A sakkról most hall először. Persze tudja, hogy Sz. Nagy él-hal a játékért, de hogy leereszkedjen ezért ide: ez újdonság.

– Miről van szó, kérem, voltaképp? – kérdezte a nyitott ajtó mellől.

– Hát nem szóltak?! – fortyant fel a főosztályvezető.

– Nem, kérem, senki.

– Hát ember! – szikrázott a főnök szeme. – Ma sakkverseny lesz!

A gondnok párnás tenyerét ekkor – feledékenységet színlelve – a homlokához nyomta. Aztán az ablak melletti sarokasztalhoz ballagott.

– Vagy úgy! – húzta el a száját, és csodálkozó vonásokat erőltetett az arcára. – Ezekről lenne szó? – és az egymásra rakott sakktáblák közül felemelte a legfelsőt. A bábuk megzörrentek a dobozban.

Sz. Nagy József is felemelt egyet.

– Akkor segítsen kirakodni! – pattogott parancsoló hangon.

Bartha Gábor, aki régen hozzászokott már az ilyen lekezelő beszédmodorhoz, készségesen engedelmeskedett. Közben hallotta, hogy kint – ő kármentőnek nevezte az elkerített büférészt – az üres poharakat most rakosgatják a pultra, és a kávéfőzőben is sistereg a gőz. A nagy, többablakos szobában felgyújtották a villanyt. Valaki kabát nélkül tűnt fel az ajtóban. Később egy aktatáskás férfi botladozott be. Ezek mind itt akarnak megszabadulni a torkukra keményedett aktaslejmtől.

A falak nemcsak a máról tanúskodnak, de őrzik az írnoktollak percegő neszét is. Görnyedt hátú aktamásolók vastagították-vékonyították a betűket a régi épület szobáiban. A kalamárisok sűrű levének édes illata befészkelődött a téglák közé. A rosszul szelelő kályhák levegője pedig éppúgy fullaszthatott, mint az indigó és gépírószalag szaga mostanában. Vagy a laktanyák mélyén megszorult puskazsír meg suvikszbűzt nem szívja fel a katonák ártatlan tüdeje? Vissza-visszajáró lélekként talán ma is átsuhan egy-egy arcnélküli bürokrata, hogy hivatala örök piszkát néhány decivel próbálja lemosni.

A kabátnélküli férfi meggondolhatta magát, mert elhagyta a helyiséget. A főosztályvezető rosszallóan csóválta a fejét, tekintetével a gondnokot kereste, mert – szó ami szó – az ő kötelessége, hogy munkaidő befejezése előtt zárva tartsa a külső ajtót. Még a ruhatáros sem ülhet ilyenkor a visszahajtható asztala mögé.

– Most pedig fogjunk hozzá! – nyitotta ki Sz. Nagy József az egyik sakktáblát, és állítgatni kezdte a bábukat.

Bartha Gábor tétova pillantásokkal hol a táblákra, hol az asztalokra nézett, lassan szánta el magát, hogy segítsen. Rövid idő múlva úgy álltak a táblákon a figurák, mint katonák, támadásra készen. Arra a laktanyára gondolt, amelyhez az utat a szülői akarat egyengette. Ott megkívánták tőle, hogy engedelmeskedjen. Így lett számára börtön a feszesre szabott tiszti zubbony, de ma sem tud maradéktalanul alkalmazkodni másokhoz. Szeretett volna olyan közösségben élni, ahol kölcsönösen befogadják egymást. Nyugdíjas korára pedig csupán ez a gondnoki állás maradt, amiért hálálkodnia kell. Korábban sem próbált felfelé kapaszkodni a ranglétrán. Ha megteszi, magyarázkodhatott volna. Hogy tiszt volt egykor, tudták. És nem méltányolták, hogy már a háború befejezése előtt – nem könnyűszerrel – levetette az egyenruhát. Gyűlölte a kardot, és azt a hatalmaskodásra csábító erőt, amely a bojtjából áradt.

– Sohasem volt türelmem a sakkhoz – próbált barátkozni a főnökkel, és néhány kockával előbbre tolt egy fekete gyalogost.

Sz. Nagy József tudálékos arccal figyelt.

– Mindig a fehér kezd! – jelentette ki oktató hangon, és visszatolta a feketét.

A gondnok nem sértődött meg. Ez is lepergett róla, mint meredek háztetőről a nyári zápor.

Új vendég érkezett.

Bartha Gábor akaratlanul katonás hangon kiabált át az üres szobán:

– Még zárva vagyunk!

Az ismeretlen – mert a környékből is betévedtek néha ide – rövid tétovázás után eltűnt, hogy néhány másodperc múlva ismét megjelenjen. Bizalmaskodó fejrázással intett a gondnok felé. Bartha Gábor elnézett a feje fölött, és amikor a nem kívánt vendég továbbra sem mozdult az ajtóból, még erélyesebben szólt rá:

– Mondtam, hogy zárva vagyunk!

A katonásan pattogó hangtól saját maga riadt meg, ezért szelídebben hozzáfűzte:

– Kérem, csak öt órakor nyitunk.

Ismét a sakktábla fölé hajolt, Sz. Nagy egyetértően bólintott.

– Végjátékfeladat is lehetne ez itt! – és megtolta a fekete futót. – Az ilyen tiszt – folytatta – két irányban is ütni tud.

Bartha Gábor összerezzent. A „tiszt” szó megint az egyenruhára emlékeztette. Néhány éve még észrevétlen engedte volna el a szavakat a füle mellett, most meg felkarcolták öregedő lelkét.

Egy ideig csak a lépések koppanása hallatszott. Egyszer a fehér, egyszer a fekete. Percről percre változott az oktatásnak szánt hadállás. Sz. Nagy csipesszerű ujjakkal közelített a bábukhoz. Néha megismételt egy-egy lépést. A gondnok ilyenkor öntelt vonásokat fedezett fel a főnök arcán. Mert egy főosztályvezető miért ne lehetne bejáratos valamelyik napilap szerkesztőségébe, hogy ott közöltessen néhány jutalmat ígérő feladványt? Lehet, hogy valamikor téglákat cipelt állványról állványra, de a sakkozást nem tiltotta soha senki. Szakszervezeti versenyeken talán szépreményű mesterjelöltként tartották számon. A gondnok számára csupán tanulást jelentett a fiatalság. Az ellenség megsemmisítésének rutinpraktikáit biflázta, és dicséretet kapott, ha győzött a terepasztalon. Persze nem maradt el a gramafonos zsúrdélutánokról sem. Néha szerelemre lobbant a tangófényes szobák félhomályában, és meleg borította el, ha tánc közben hozzáért egy-egy csupasz női karhoz vagy feszülő mellhez.

– Ez a ló ,,ef hatos” pozícióban üt! – szólalt meg a főnök oktató hangon. – Négy lépés, aztán matt!

Bartha Gábor, mintha a helyzetet tanulmányozná, hümmögött valamit. De csak ennyit mondott:

– Kockázatos ez, kérem!

Sz. Nagy mosolygott, és nem válaszolt. Új kombinációt állított fel a táblán.

– Ezt figyelje! – most a fehér bástyát emelte magasra, majd erélyes mozdulattal odakoppantotta a táblához.

A gondnok tudomásul vette a férfi fontoskodó mozdulatait. Meg a bűvölő tekintetet, mellyel a bábukat nézte. Mintha szuggerálni akarna. Persze lehet, hogy a játékot maguk a figurák irányítják. Valamiféle kényszerítő erő áramlik ezekből a faragott lényekből, amit a játékosnak meg kell éreznie. Ez a szerencsétlen Sz. Nagy belebetegedne, ha kiköltöztetnék a párnázott ajtó mögül. Lesz idő talán, amikor ráébred – akár egykor ő –, hogy szabadabb, ha lerázza magáról a hatalom kalodáját. Ebben a pillanatban csak a játék izgatta. Lépett, oktatott, koncentrált. Egyszer fekete, egyszer fehér.

– Ezt a formulát jegyezze meg! – és néhányszor elismételte, hogyan kell bekeríteni a királyt.

Bartha Gábor az órájára nézett. Sokan bemerészkedtek idő előtt, de visszahúzódtak a söntéspult fedezéke mögé. Onnan kevésbé hallatszott a pohárcsörrenés, a beszélgetések zaját pedig elnyelte egy mennyezetről aláhulló függöny karéj.

– Most figyeljen! – csattant fel Sz. Nagy József, és a fehér királyt diadalmas arccal a sarokba szorította. Ide-oda koppantgatott a díszes faragású figurával, ezzel is bizonyítva, hogy a menekülés kilátástalan.

– Öt óra! – szólt be a büfésnő.

A sakkmatador vállával gyors, ruhaigazító mozdulatot tett.

– Igen! – pillantott ő is az órájára, és a szája köré hivatalos vonásokat erőltetett.

Percek alatt benépesedett a klub. Aktatáskás férfiak kabátban álltak a pult előtt, hogy íróasztaluk üledékét leöblítsék néhány korttyal. Nőket is lehetett látni. Ők sem vetették meg az italt. Aztán sorra-rendre megérkeztek a versenyzők. Sz. Nagy az ajtóban fogadta őket. Kezet rázott valamennyiükkel. A gondnok csendre intette a hangoskodókat, és a belső szoba felé mutatott sokat sejtetőn. Voltak sértődöttek, akik alkoholos önérzettel kikérték maguknak a rendreutasítást. Mások – a főosztályvezető láttán – elhagyták a helyiséget. Mert nemcsak a laktanyákban kísért személytelen fegyelem, hanem e régi falak között is. Az aktapor dohos szemcsékké kötődött a vakolatrepedésekben, és ki-kiszabadulva onnan, nem egy különb sorsra érdemes homlok mögött okozott idő előtti meszesedést.

Bartha Gábor hátán végigfutott a hideg. Fölötte barátságtalan boltív feszült. Vaságyakat képzelt az asztalok helyén, meg alacsonyra szabott szekrényeket, polcaikon, akasztóikon még az ingek-zubbonyok sem ismerték a „pihenj”-t. Egyszer kopaszra nyírták, mert a szennyest – kimenőre öltözött át sietve – a frissen mosott fehérneműre dobálta. Fiatal tiszt volt már, amikor azért fenyegették meg, mert , ,egy zsidó nőcskével” – így mondta a a parancsnok – látták ,,korzózni” valahol. „Háború van!” – röffent rá az ezredes, és megvetően mérte végig. A békében pedig a személyzetisekkel gyűlt meg a baja. Megfélemlítette a kitelepítés, amely lassú halált ígért. A bűntudat is fölhalmozódott benne. Olyan vétkekért vádolta önmagát, amelyeket sohasem követett el. Ez a rövid múlt – mint valami tetovált jel – égette a bőrét. Sokáig érdemnek hitte, hogy megvált az egyenruhától, holott azt sem írták a javára, hogy nem volt a fronton. Ezért a túlélőktől kapott szemrehányást. Egyedüli előnye az volt, hogy – szülei kitelepítése ellenére – a lakását megtarthatta. Vagy jobb lett volna, ha kiebrudalják onnan? Akkor magára veszi azoknak a megpróbáltatásoknak egy milliomodnyi részét, amelyeket sokaknak kellett elszenvedniök?

a fejekbe szállt

Bartha Gábor ijedten nézett körül. Fáradó szíve úgy kalapált a bordák között, mint valami leplombált vagonban. A köldöke tájékán is nyomást érzett. Ha hanyatt fekve kitapogatja a környékét, néha furcsa, belső dudorra lel. „Semmi, semmi” – nyugtatta magát, és elvegyült a klub vendégei között. Egy időben azt remélte, hogy a televízió, az asztalokra készített újságok, a magnós rádió munka után idevonzza az épület fiataljait. Az első érdeklődési hullámot követően azonban elapadt a kíváncsiság. Az újonnan beszerzett fotelok üresen ásítoztak az alacsony asztalkák körül, a székeken olvasatlanul hevertek a folyóiratok, és a televíziót is ő nézte csak. Először azt kifogásolták, hogy nincs büfé, hiszen olvasás-beszélgetés nem képzelhető el kávé meg ital nélkül. Később kocsmának bélyegezték a klubot. Valóban egyfajta talponálló lett belőle. Mert a kártyapartikkal szerzett nyeremény is a poharakba vándorolt, és ahogy a szesz a fejekbe szállt, azonnal megnövekedett a tét. Persze szívesen kibicelt mellettük. Ha koccintottak, az ő pohara sem maradt üres. Elücsörgött valamikor a tiszti étkezdében is a kártyaasztalnál. Ott a tarokk meg a bridzs járta. Ultiról talán senki sem hallott közülük. Bár nem volt fogékony a kártyajátékok iránt, többnyire ő erőltette, hogy mielőbb a zöld posztó köré üljenek. Mert egy-egy kiadott pakli külön jövedelmet jelentett számára. Csomagonként és időre néhány forintot kért értük. Ez végtére is nem lehet olyan nagy bűn!

Csak a poharak csörrentek néha, és a villanyfőzőn rotyogott-sistergett a megrendelt debreceni. Aztán újra felszakadt a csönd.

– Spicli! – förmedt rá egy vékonydongájú, amikor kilépett az ivóhelyiségből. Zsebre vágta.

A kármentőben énekelni kezdett valaki.

Sz. Nagy József figyelmeztető pillantásokkal kereste a gondnok tekintetét. Addig el sem mozdult az ajtóból, amíg Bartha Gábor egy kartonlapra rá nem írta, hogy CSENDET KÉRÜNK, VERSENY VAN! Aztán felerősítette a belső szoba ajtajára. Bent javában folyt a küzdelem. Két volt anyagbeszerző kollégája is – Ránki meg Kormos – ott görnyedt egy-egy tábla fölött. Bizonyára úgy vélekedtek, hogy italozó vétkeik alól könnyebben kaphatnak feloldozást, ha éppen az ellenőrzési főnökkel ülnek le a játékasztalhoz. Mert néhány nyerésre önként átengedett játszma elnézővé teheti még a legkérlelhetetlenebb vezetőt is.

Annak idején egy kocsmában duhajkodó katonával szemben ő sem volt elnéző. A bordélyban félrelépőt pedig fogdába záratta. A legkívánatosabb kurvának azonban – vizet prédikáló lelkiismerettel – ő is engedett néha.

Bartha Gábor közelebb lépett az egyik sakkozó párhoz. Fontoskodó vonások jelentek meg az arcán. Széknyikorgás, táblakoppanás, fojtott hangú beszéd hallatszott innen-onnan is. Sz. Nagy ekkor kitessékelte a szobából, és becsukta mögötte az ajtót. Nem vette a szívére. Látta az előbb még kabát nélküli férfit – jeles mérnök a harmadik emeletről –, ahogy besompolyog a kármentőbe. A nagyszobában is – az újságoknak már régen nyoma veszett – sör és bor került az asztalokra. Kint megtelt a ruhatár, a dohányfüst hosszú csíkokban lebegett a pult fölött. Tenyerével hessegette el a nikotinos füstöt. Újra bemerészkedett a sakkozókhoz. Alibiként kiürítette a hamutartókat. A főnök belemélyedt saját kombinációiba. Ránki megreszelte a torkát néhányszor. A gondnok közelebb hajolt. Úgy vélte, az ilyen megszállott agysejteket leheletfinomságú négyzetek rovátkolják, melyekben ezer meg ezer lépéselem lapul ugrásra készen, kiszorítva minden egyéb gondolatot. Ő, ha mégis megpróbált egy-egy bábura koncentrálni, olyan ideges lett, hogy beleizzadt. Pedig a háborút követő években gyakran tábla elé ült. Társbérlője volt az állandó partner. De akkor sem mutatott tehetséget. Egy elnézett susztermatt után mérgében a földre söpörte a figurákat, s ezzel el is játszotta a becsületét. Hónapokig nem is köszöntek egymásnak. Most, hogy az előbbi késlekedését jóvátegye, ajtót mutatott a kíváncsiskodóknak, és láthatóbb helyre akasztotta a csendre figyelmeztető táblát. Az ilyen szolgálat után – jóllehet átbizsergett rajta, hogy milyen megalázó – kellemes érzés fogta el. Örült, hogy a belénevelt önérzetből lefaraghatott néhány millimétert. De nem tudott teljesen arctalanná válni. Hibái éppúgy hozzátartoztak, mint pocakosodó alakja az utóbbi években.

Kormos a táblára fújta a füstöt. A gomolyag sűrű volt, akár egy krematóriumé.

Bartha Gábor hátrább lépett. Torkát kaparta a nikotin, s mintha biztonságot keresne, odaállt Sz. Nagy mellé, a ruhájáról hajszálat csippentett fel. Ajka hízelgő mosolyra rándult.

– Na, üljön le! – szólt rá a főnök. – Ide! Szembe velem! Csak nem fél? Most szabad vagyok.

A gondnok verejtékezett.

– Látja – fogta suttogóra Sz. Nagy –, ez itt egy komplikált helyzet. Legyen ezúttal magáé a fehér!

Bartha Gábor szeme előtt összemosódtak a figurák. Pár perc töprengés után megint eszébe jutott a terepasztal. Harckocsinak látta a bástyát, a lovat meg a futót felderítőnek, előretolt törzsnek a vezért, és a királyt harcálláspontra telepített parancsnoknak. A főnök fekete bábuiból egyszerre ellenség lett. A táblakockák egyike-másika a szeme előtt mélyült horhossá.

– Maga kezd!

A gondnok előbbre csúsztatta a bástyát. Szinte hallotta a csörömpölő lánctalpakat is.

– Ez viszont – mosolygott fölényesen Sz. Nagy – legyen ,,há hatos”! – és körülnézett, nehogy ez a pihenésre szánt kitérő megzavarja a többieket.

Bartha Gábor most futóval, majd a lóval tett egy-egy lépést. Füstfelhő telepedett a táblára, egyszerre fújtak rá mindketten. A sakkmatador őszülő oldalszakállát pödörgette, és megtolt egy gyalogost.

– Ez így sakk! – figyelmeztette a gondnok. Sz. Nagy azonnal visszalépett. Legalább két percre volt szüksége – ritkán fordult elő –, hogy kigondoljon valamit. Bartha Gáborban régen halottnak hitt önbizalom éledt fel.

– Akkor ,,cé ötös”! – mondta a főnök.

A gondnok homloka mélyén – akár a terepasztalon valamikor – kirajzolódott egy lehetséges támadás lépéssorozata. Beszorult a fekete király.

Sz. Nagy zakója hajtókájáról most saját maga csippentett föl egy hajszálat.

– Szóval így állunk – dünnyögte. – De azért ez az ,,ef hetes” sem kutya!

Bartha Gábor kiegyenesedett. Ebben a pillanatban elfelejtette a pocak súlyát, és a köldöke alatt sem nyomta az a furcsa valami. Egyre határozottabban irányította a bábukat. Válaszként bizonytalan koppanásokat hallott.

– Matt! – mondta halkan.

Sz. Nagy József elfehéredett, gyorsan felállt, és győztes partnere elé lökte a hamutartót.

– Ezt elfelejtette kiüríteni!

Néhány versenyző felkapta a fejét. Kormos cinkos mosollyal volt kollégájára pöffentette a füstöt. A gondnok köhögött. Köldöke alatt megint kiújult a nyomás. Lábujjhegyen – kezében a hamutartóval – kihátrált a szobából. Az ajtót is óvatosan csukta be maga mögött. A pultnál Jankó elvtárs, a tömött bajszú kényszerítette koccintásra társait, majd kieresztett hangon énekelt. Hóna alatt – mintha indulni akarna éppen – az aktatáskáját szorongatta. Egy-egy mélyebb fekvésű dallamtól arca-tokája felpuffadt.

– Miért nem lép fel az operában? – ingerkedett vele a büfésnő.

A tömött bajszú kiéhezett tekintettel tapogatta végig az asszonyt.

– A gondnok úrnak is! – hallotta Bartha Gábor, és mielőtt kitérhetett volna, a pohárka már ott volt a kezében. A hirtelen pálinkától megbizsergett a feje meg a lába. A győzelem öröme kiszállt belőle, alig tudta előrenyújtani a karját, hogy visszategye az üres poharat. Behunyta a szemét. Legszívesebben bezárt volna.

– Éljen a sakk! – emelték fel poharukat néhányan, amikor Sz. Nagy megjelent a pultnál. Fröccsöt rendelt. De tekintete találkozott a gondnokéval, és érintetlenül visszatolta a poharat. Csend lett. Mielőtt behúzta volna a belső szoba ajtaját, lopva a tükörbe pillantott.

a csupasz bőr

A pult körül újra fellobbant a duhajkodó kedv. Kudarcba fulladt minden józanító szándék. Még az utcán sem hagyták abba, záróra után. A sakkverseny csak éjféltájban ért véget. Szedelődzködni kezdett a gondnok is. De újra az a furcsa nyomás. Köldökére fektette a tenyerét, nyomogatni kezdte. Mintha emészthetetlen ételmaradékot próbálna továbbsegíteni. Végigdőlt az egyik kanapén. A fölötte magasodó emeletek kincstári ridegségét érezte, pattogó vezényszavak visszhangzottak a dobhártyáján. Újonc, akit az idősebb növendékek letepertek. Úgy néztek rá, akár az ellenségre. A még beavatatlanok kálváriáját ő sem kerülhette el. Képtelen volt védekezni a túlerő ellen. Lefogták, és pokrócba csavarták. Egyesek a karját szemelték ki, mások a lábára vetették magukat. Kötéllel sem fonhatták volna körül szorosabban. Időnként megbillent alatta a hálóterem. A bástyafalú ablakokat fekete szövettel vonta be az éjszaka. Csak ha kint szél lóbálta az épületet körülvevő hatalmas park lámpáinak egyikét, csak akkor lett néhány másodpercre világosabb. A pokróc – amibe becsavarták – a szájáig ért. A durva szőrszálak az ajkához tapadtak. Ahol a csupasz bőrt horzsolták, viszketés gyötörte. Nagy erővel a hasára ütött valaki, majd püfölni kezdték. Néha keményre tömött lószőrpárna puffant rajta, néha kardlap. A pokrócból felszálló por köhögésre ingerelte. Ha megfutamodik, nem lesz méltó, hogy növendékké fogadják. Sümegi! Azóta sem látott ilyen eltorzult arcot. A szobatársak röhögtek.

– A cserebogarat! – kiáltott valaki.

Amikor Sümegi, a vezér, egy lezárt kartondobozzal újra megjelent az ágynál, diadalordítás remegtette meg a falakat. Úgy ugrálták körül a magasba tartott és lyukacsos fedelű skatulyát, akár az áldozatot. Ha a doboz oldalra billent, keményen koppant belül. Némi hókuszpókusszal a hasára helyezték a kartonládikát.

Csend.

A vezér átható tekintettel bűvölte a dobozt, majd lefordította a tenyerét, hogy így közelítsen a fedőlaphoz. Kezét hirtelen visszarántotta, és egymáshoz szorított ujjheggyel varázsló mozdulatokat írt le a levegőbe.

– Halhatatlan bogár! – suttogta –, lárvák szülötte. Adj erőt!

A kaparó-sziszegő zaj felerősödött. A bakancsok alatt megreccsent a padló. A fiatal Bartha megfeszítette az izmait. De a pokróc most sem engedett. Aztán kezeket látott, ahogy meglazítják a skatulya fedelét. Testét verejték lepte el. Sümegi óvatosan kiengedte a bogarat. Utána azonban rögtön megfogta. Az apró lábak sebesen kalimpáltak a levegőben. Feszült némaság körös-körül. Csupán a parkból beszűrődő lámpák fénye vibrált a mennyezeten. Az újonc torkát félelem és undor markolta meg. Valami keményet érzett az ajkai között. Szája szegletét mintha pókháló érintené.

A gondnok tenyere az arcára tapadt. Gyomrát émelygés kavarta fel. Megpróbált felülni. A kanapé oly mélyre süllyedt alatta, hogy vaskos ülepével vissza-visszacsúszott.

– Harapj! – hallotta Sümegi hangját belül.

a protézis helye

Az egykori újonc és az idős Bartha Gábor torkában összesűrűsödött a nyál. Bőrét csaknem átdöfte a görcsösen ugráló ádámcsutka. Dobhártyáját kaján röhögés karcolta. Védekezésül egymáshoz szorította a fogait. Akkor a gyökerük fájt, ma a protézis helye. A bogár egyre beljebb furakodott. Köpje ki? Nem! Akkor gyávának tartanák. Végül öklendezett, de lecsúszott a torkán.

– Ez a bogár halhatatlanná tesz téged! – suttogta Sümegi. A többiek kórusban ismételték a varázsmondatot.

A gondnoknak végre sikerült felülnie. Gyomra a torkába szorult. Aztán felállt, és becsoszogott a szobába. Mint vert hadsereg, feküdtek szanaszét a sakkfigurák. Mennyi kombináció veszhetett kárba itt! Amikor dobozba söpörte őket, úgy koppantak-döngtek, mint koporsó fedelén a föld. Legszívesebben önmagát is eltemetné.

Halhatatlan!

De az újoncavató mondattöredék apró kérdőjelekké szakadozott. Maradék erejével beléjük kapaszkodott.

kép | shutterstock.com