MENEKÜLÉS

Fogalmam sincs honnan, egyszerre csak tudtam, hogy Etel néni meg akar harapni. Testem veszélyeztetett zónája a szívtáj, hozzá bal oldalam egy darabja, oly biztonsággal határolva, akárha sebész rajzolta volna be metszés előtt. Soha fel nem tettem volna Etel néniről, hogy ekkorát tudhat harapni. (Mi ingerelhette őt ellenem? S ennyire? Töprengésre nem volt idő, s noha a néninek még híre-hamva nem volt, inaltam. Az efféle menekülés cudarabb, mint amikor az üldöző füledbe liheg. Tudom, mert üldöztek már így is, úgy is, mondhatom: szakértő vagyok az üldöztetésben.

Etel nénit öregasszonyként ismertem meg. Ha egy leánykori képe nem kerül kezembe (tizenhét éves rajta s oly karcsú derékban, mintha nem is akarna folytatódni), azt hiszem: öregasszonynak született. Ha puszilnom kellett, erősen szúrt és nem csókolt vissza soha. Hervadt-kert-szagú volt, s engem, akit gyermekként még szokás volt szeretni, ő csöppet sem kedvelt, pedig édes nagynéném létére talán megtehette volna.

sorscsapások

Másik elhalványult fotó: szoba-hálófülkés otthonunkban, családi körben, kis kalapkában üldögél, és míg nyájasabb (szintén rég holt) családtagok mosolyfélét préselnek szájuk szegletébe, ő szenvtelenül néz a lencsén túlra. Apám-színű szemében mérges zöldeket fakasztottak a sorscsapások. Frici bácsi, a snájdig szénás tűzifakereskedő és zsugás, csak éppen átugrott a Kairó kávéházba és nem került elő soha többé. Folyómedret, Buda környéki erdőt nem kellett utána átkutatni. Búcsú-pár-sora ugyanis (a levél szót túlzás lenne arra a sajtcetlire vesztegetni) csak úgy duzzadt az életigenléstől. Az állt ott, hogy nem befejezni óhajtja, hanem újrakezdeni. Az eltűnés irányát azonban, a szakavatott eltűnők szokása szerint, nem jelölte meg. Etel, akkor még korántsem néni, öt gyermekével s a kártyaadóssággal magára maradt.

Amikor az említett fotó készül, a háború után, a néni már csupán legidősebb gyermekéről, Lajosról hiszi, hogy él, jól megy sora Kanadában. Mondja is az érdeklődő ismerősöknek, hogy: „Szeretne maga ott lenni, ahol ő van!” Holott Lajos már azon a talányos helyen van, amelyet pontosabb fogalom híján „nemlét”-nek nevezünk. Egy olyan gyorsforgalmi úton, ahol négyes sorokban repesztenek azok a dögnagy járgányok, fényképeszkedett. (Póz a meseautó mellett, hogy az anyák idehaza megnyugodjanak, s henceghessenek kevéskét.) Amint a fotózás sora rákerült, indult az út túlfelére. Ekkor csapta el egy száguldó géperejű. Etel néni soha nem tudta meg, hogy gyermektelen maradt, mert a család nagy gonddal hamisított s küldözött leveleket a tengerentúlról Lajos nevében. Pedig a nénit addigra már annyi minden érte, talán ezt az utolsó csapást is elviselte volna. Hiszen kibírta (legalábbis ránézésre) Miklós és Imre fiai ukrajnai halálát. Ilon lánya, családostul, a gázkamra ajtajában látta utoljára Isten szabad egét, Anci, az Angol Magyar Bank magas beosztású titkárnője, a bridge, tenisz, hosszú szipkából történő dohányzás, esztelen fogyókúrák s a bélyeggyűjtés megszállottja…

(A fürdőkádban mindig bélyegek áztak s ezernyi döglött lepkeként száradtak itatóspapírokon.) S amikor anyám az ostrom utáni tavaszon Anci sorsát kérdezte, a néni szinte hetykén válaszolta. „Mi lenne vele? Meghalt.” (Éhen, mert sovány élelmét füstölnivalóra cserélte. Szipka ide, szipka oda, az ujja tövig barnállott, s a nikotinbűz a bőven használt Kölnisch Wasseren is játszva áthatolt.)

A harapás leendő helye enyhén sajgott. Talán korosodó szívem vagy a környező terület romladozott. Szerencsére került gépkocsim, s így jó reménnyel lehettem megmenekülésem felől. Ám Petrik Jóska valahol Debrecen előtt megállított, s figyelmeztetett, hogy lassulok, mert autóm megtelt sárral. Cipőkanalat nyújtott felém, mely varázslatos eszköznek bizonyult. Pillanatok alatt alvázig kilapátoltam vele a nedves, fekete ragacsot, s köszönetet rebegve továbbhajtottam. (Mondják: törvényszerű, hogy vénülvén holtakkal álmodunk, de Petrik országút menti megjelenését sehogy sem értettem. Valami színházi fesztiválon, Szófiában vendégeskedtünk együtt egyszer, de még ízlésrokonság se volt köztünk.)

ihletett pucolás

Aztán egyszerre zárt térben s gyalogszerrel találtam magam. A fenyegetettség érzete nem szűnt, a menekülés folytatódott. Műhelyeken, konyhákon, lakószobákon át rohantam. Körülöttem közömbös idegenek tették napi dolgaikat. Az utamba tornyosuló akadályokat szokatlan találékonysággal küzdöttem le. Mélységeken s magasságokon mámorító ügyességgel jutottam át. Folytonos irányváltoztatásra kényszerültem, de cikcakkban is könnyedén siklottam. Minden menekülésemet felülmúló, ihletett pucolás volt. Az utolsó szoba frissen zöldellő mezőre nyílt. (Nem, nem homokos síkra.) Floridaszerű, keskenyedő földnyelven haladtam, csúcsán azonban meg kellett torpannom: mélységes szakadék szélére kerültem. Benne pamacsokban gomolygott a sötétség. (Felhők szoktak így repülőgép teste körül.) Verebes Pista (végre egy élő) fejcsóválva mondta: „Itt nem jutsz át!”

E pillanatban döbbentem rá, hogy ami elől menekültem, az nem mögöttem, hanem mindvégig előttem volt. Nem valami elől, hanem valamibe rohantam. És már azt is tudtam, hogy abban a sötétben a néni vár. A megmenekülés reményének egyszeriben vége szakadt, de a bizonyosság sem volt rossz. Kezdtem hát lassan a sötétségbe ereszkedni, bal oldalammal úgy fordulván, hogy mintegy kitárjam a reá pályázó, elkerülhetetlen metszőfogaknak.

kép | shutterstock.com