Kállay Géza

MELYIK ERASMUS KÁVÉHÁZBAN

2004 május

MELYIK ERASMUS KÁVÉHÁZBAN

Akkoriban filozófiát hallgattam a híres flamand kisváros, L. 1425-ben alapított egyetemén. A XIII. Leó pápáról elnevezett kollégiumban volt egy szép, kertre néző szobám, de csak estéimet töltöttem itt, egyébként a különböző impozáns könyvtárban ültem, és szinte válogatás nélkül faltam a könyveket, vagy a tekintélyes professzorok óráit hallgattam, akiktől ösztöndíjam alatt annyit igyekeztem tanulni, amennyit csak lehetett. L. egyetemén mindennek megadják a módját, és az órákat, de még az épületeket és az utcákat is valami izgalmas és ünnepélyes levegő tölti be. Mintha mindig december 24-e délutánja volna, mikor már áll a feldíszített fenyőfa, a vacsora is kész, de még mindenki készülődik, titokzatos arccal jön-megy, és csak néhány óra választ el attól, hogy karácsony legyen.

felkavarodó világ

Tulajdonképpen magányosan éltem, mégsem éreztem egyedül magam. Fő társaságomat a könyvek képezték, s a végtelennek tűnő délutánokon, amikor az egyetemi könyvtár hatalmas olvasótermének asztalainál szinte mindenütt szanaszét heverő kötetek fölé hajló fejeket lehetett látni, vagy este, mikor magamra csuktam az ajtót, és kolostori csend borult rám, úgy éreztem, hogy a nyomtatott lapok kimozdítanak helyemről, felemelkedem, és belemerülök a szemem előtt felkavarodó világba, akár Kant esztétikai írásait olvasom, akár Shakespeare Macbethjét, akár Stephen Hawking könyvét az időről. A filozófia mellett ugyanis rákaptam az irodalomra és a fizikára is, és elhatároztam, hogy a licenciátushoz szükséges dolgozatomat az időről fogom írni J. V. V.-nél, a metafizika professzoránál.

Azért semmiképpen sem szerettem volna a mizantróp szerepében tetszelegni; órák előtt vagy után váltottam néhány szót hallgatótársaimmal, akik a világ minden tájáról sereglettek L-be, és esténként néha betértem a filozófiai intézet közvetlen közelében lévő Erasmus kávéházba. A sör itt ugyanis kiváló és sokféle; azt mondják, az év minden napjára jut egy-egy külön fajta, és szombat esténként néha én is megengedtem magamnak egy Leffét vagy Buelekét, amit a bárpultnál kortyoltam el. Egy ilyen sörözés alkalmával ismerkedtem meg Remko Van der Berghe nevű negyedéves hallgatóval, aki nemcsak minden iránt érdeklődött, mint jómagam, hanem az L.-ben lévő Collegium Hungaricumban magyar órákat is vett az idős igazgatótól, és örült, hogy van valaki, akivel gyakorolhatja ezt a szerinte „egzotikus nyelvet”. Bár még egy dédmamája sem akadt, aki magyar lett volna, szinte akcentus nélkül és igen választékosan beszélte anyanyelvemet, és ebben éppúgy törekedett a tökéletességre, mint minden egyébben. Pedig a fizika mellett, amit az egyetemen hallgatott, jártas volt a héber és görög filológiában, kitűnően beszélt németül, angolul és franciául, nyaranta földméréssel kereste meg a következő év kollégiumi díját, és saját korcsoportjában maratoni futóbajnok lett. A repülőzés és az ejtőernyős ugrás már csak hobbi volt nála.

Alexas_Fotos, pixabay.com

Remko a velem folytatott beszélgetések után felbukkant J. V. V. óráin is, és olyan okos kérdéseket tett fel, hogy sokszor az óra második fele a neki adott válaszokkal telt. Futóbajnoki minőségében ő figyelmeztetett, hogy az olvasás mellett gondoljak a testmozgásra is. Védekeztem, hogy mint L.-ben mindenki, én is biciklin vagy gyalog járok, de letorkolt, hogy ez nem elegendő. Mindennap reggel hét órakor becsengetett és el kellett kerekeznem vele – hogy élvezte anyanyelvem sok „e” hangját! – az Aarenberg-parkba futni. Eleinte nagyon keservesen ment, hamar kifulladtam, de azután megtanított beosztani a levegőt, így egyre nagyobb köröket írtam le, és tavaszra az egész parkot meg tudtam kerülni – lassan, de szisztematikusan. Remko persze mindenütt jóval előttem járt, és legalább kétszer annyit futott, mint én.

Már május felé járt az idő, és idegeinket először rezegtette meg a közelgő vizsgák izgalma, amikor az egyik metafizika előadás után, amely szerdán 5 és 7 között volt, Remko arra kért, hogy másnap délután keressem fel a Husserl-archívumban. Tudtam, hogy a sok egyéb mellett asszisztensi állása van ott – többekkel együtt neki is az volt a feladata, hogy Husserl gyorsírással készített, igen nehezen olvasható jegyzeteit folyóírásra tegye át, természetesen egy szövegszerkesztő segítségével. Remkónál alkalmasabb embert nemigen találhattak; rejtvényfejtő kedvét, kivételes nyelvérzékét, kiváló német nyelvtudását és általános alaposságát egyszerre kamatoztathatta, nemkülönben jártasságát a matematikában, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy Husserl matematikusként kezdte filozófiai pályáját. Remko még arra is megkért, hogy feltétlenül hozzak magammal minden magyar nyelvű könyvet, ami csak L.-ben nálam van. Talán kölcsön akar kérni valamit? – töprengtem. De minek ennek ekkora feneket keríteni? Többet azonban nem volt hajlandó elárulni; arra kért még, hogy legyek pontos.

titkos kód

Bár már jártam korábban a Husserl-archívumban, megilletődve léptem be. Ösztönösen jobb felé fordultam, itt áll ugyanis, fenyegető hatalmasságában a két világosbarna páncélszekrény, amelyekben Husserl kéziratait őrzik. Tudtam, hogy egy bátor fiatal pap mentette meg a lapokat az elégetéstől, még a náci Németországban, és hozta át L.-be; bár a feldolgozás már a második világháború után megkezdődött, még mindig sok anyag volt hátra. Hosszú időbe került, míg megfejtették a szinte titkos kódnak minősülő gyorsírást, és úrrá lettek a hihetetlenül nagy anyagon. Mert Husserl úgy gondolkodott, hogy szüntelenül írt, újra meg újra visszatérve az alapokhoz, hogy a jelenségek lényegéhez jusson el, hogy megértse, mi az idő… Rádöbbentem, hogy aligha hagyhatom ki Husserlt készülő dolgozatomból.

Merengésemből Remko rezzentett fel, aki kedvesen üdvözölt, udvariasan megköszönte, hogy eljöttem és hogy pontos voltam, asztalához tessékelt az akkor már néptelen emeleti szobában, és egy kényelmes fotelre mutatott a saját széke mellett. Leültem és várakozásteljesen néztem rá. Remko pici kulcsot vett elő, kinyitott egy fiókot és akkora ezüstös tárgyat emelt ki, mint egy nagyobb mobiltelefon. Igen, leginkább egy mobiltelefonhoz hasonlított ez az érdekes, finoman megmunkált szerkezet: a legszembetűnőbb a mélykék képernyőféle volt rajta, a képernyő alatt pedig több sorban gombok sorakoztak az ABC betűivel.

Myriams-Fotos, pixabay.com

– Tetszik? – kérdezte, természetesen magyarul. – E szerkezet nevének magyar rövidítése az lehetne: SZHSZ, azaz Szövegbe Helyező Szerkezet. Most még nem untatlak a részletekkel. A lényeg, hogy minden eddigi ismeretemet felhasználtam elkészítéséhez. Én már többször kipróbáltam, de szeretném tudni, hogy más számára is úgy működik-e, mint nekem.

– Igazán? – kérdeztem zavartan. Nem értettem semmit.

– Persze nem értesz még semmit – mondta. – Nemcsak azért kérlek meg, hogy te is kipróbáld, mert barátok lettünk, hanem mert tudom, hogy sokat és szívesen olvasol. Ez feltétlenül szükségesnek tűnik. Azonkívül nekem magyarul nem működött; lehet, hogy neked engedelmeskedik magyarul is. Elhoztad a magyar könyveidet?

– Itt nincs nálam sok magyar könyv – szabadkoztam. – Csak azokat hoztam el Magyarországról, amiket ideutazásomkor éppen olvastam, s ezek is fordítások: Edgar Allan Poe összes novellái, egy Tolsztoj-elbeszéléskötet, és van nálam egy magyar nyelvű Biblia is. De nem haragszol, ha megkérdezem, hogy mi ez az egész?

– A Szövegbe Helyező Szerkezet a képzelet felélénkítésével legyőzi az időt – mondta Remko ünnepélyesen. Két, igen vékony zsinórt húzott elő a szerkezetből. Először azt hittem, fülhallgatók, de két kis tapadókorongban végződtek. Ezeket a két halántékra kell helyezni, magát a készüléket pedig arra a szövegre, amelybe be akarsz jutni. Kiválasztasz egy művet, felütöd valahol, ha akarod, találomra; ráteszed a készüléket, beírod a szerzőt és a címet – azt is mondhatnám, hogy ekkor kilépsz ebből a világból, és ott találod magad abban a világban, amit a szerző teremtett. A szerkezet az események közepébe pottyant, s ott már te választhatod meg – legalábbis nekem így működött –, hogy puszta néző, megfigyelő maradsz-e, vagy beavatkozol abba, ami körülötted történik. A legérdekesebb, hogy a történeten belül belebújhatsz az egyik szereplő bőrébe is… azonosulhatsz vele… azt hiszem, ez a magyar kifejezés…

Szótlanul és izgatottan bólintottam.

– …vagy olyan szereplővé is válhatsz, aki az eredeti műben nem jelenik meg. Ott, helyben átírhatod a művet…

– Hihetetlen! – kiáltottam.

– Pedig épp ez az – mondta Remko. – Az egyetlen feltétel, hogy az akaratoddal felfüggeszd a kételkedésedet. Persze nem annyira a szerkezetben kell hinned, hanem abban, hogy a szöveg befogad, hogy részt vehetsz abban, amit a szavak és mondatok leírnak.

– De hogyan jöttél vissza? – kérdeztem. Álmélkodásomba ekkor már szorongás is vegyült.

hazugság elejétől végig

– Persze a vállalkozás bizonyosan nem veszélytelen – válaszolt komolyan Remko. – Őszintén szólva nem tudom, mi történik azzal, aki például olyan szereplővel azonosul, aki a történet szerint meghal. Annyi bizonyos, hogy a visszatéréshez erősen kell gondolnod, hogy ez az egész csak szöveg, amihez neked semmi közöd, hiszen nem valóság, hanem merő kitalálás, tulajdonképpen hazugság elejétől végig. Akkor bizonyosan visszakerülsz ebbe a világba. De most itt vagyok én is, és egy idő után majd egyszerűen kikapcsolom a gépet.

– És ha éppen emiatt maradok örökre a másik világban? – kérdeztem. Különös, hogy akkor egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy Remko esetleg tréfál, vagy hogy mindez merő képzelgés, netán egy zavarodott elme játéka velem. Olyan komolyan és meggyőzően beszélt, mint mindig. Közben bekapcsolta a készüléket, amely rövid zizegés után rezgett egy keveset, a mélykék, piciny képernyő élni kezdett, de csak egy vízszintes vonal jelent meg rajta.

– Nem kell kipróbálnod, ha nem akarod – mondta Remko némi megvetéssel, mint aki több merészséget és lelkesedést várt tőlem. – Én viszont megint kipróbálnám, a te magyar szövegeiddel.

Comfreak, pixabay.com

– Nem, szívesen kipróbálom én is! – kiáltottam, mert úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Mit tudhat ez a szerkezet, amire én nem vagyok képes a képzeletemmel?

Remko szótlanul bólintott, kezembe adta a zsinórokat és én rányomtam a tapadókorongokat a bal és a jobb halántékomra. Azután elvette tőlem Poe novelláskötetét, találomra felütötte, előrelapozott, megnézte a címet – a keze feje eltakarta, mi az –, gondosan beírta a szerző nevével a gépbe, majd felém fordult.

– Először csak néhány percig hagylak bent, mert az is lehet, hogy annyira belemerülsz a másik világba, hogy nem leszel képes azt gondolni: mindez merő képzelet. Fogalmam sincs ugyanis, odaát hogyan múlik az idő, hiszen a gép épp ezt hivatott legyőzni. Egyébként Husserl egyik kézirata adta a kulcsot a kezembe ehhez a konstrukcióhoz, attól kezdve már csak a matematikára és a fizikára kellett koncentrálnom, lefordítanom a nagy megvilágosodást először matematikai nyelvre, azután az anyagban megkeresni ennek a megfelelőjét. De erről majd később…

– Ez mindent tud – gondoltam, és elismerően néztem Remkóra. Ismeri az anyagtalan és az anyagi dolgok belső titkát – hogy miképpen függnek össze. Ez volna az idő? És nem az ilyen embert hívják zseninek? Aki számára megszólal az anyag, és hallja, amint a matéria hívja a neki megfelelő szellemi-lelki társat? J. V. V. professzorunk szerint a zseni fele tehetség, a másik fele bátorság… talán a sok közül a kellő összefüggéseket kell látni… ez a fontos… Felkészültél? – Remko úgy tette fel a kérdést, mintha első ejtőernyős ugrásomra készítene fel.

Szótlanul bólintottam. Azt még láttam, hogy Remko megnyom egy nagy, kék gombot a szerkezet alján.

szüntelenül sziszegő hang

Nem volt semmi átmenet. Sem surrogás, sem fények, semmi. Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülemben. Akkor szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang, s mozgás és érintés, csiklandó érzése, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata, minden legcsekélyebb gondolat nélkül – és ez az állapot soká tart. Aztán: a gondolat – egészen hirtelen – és a rémület borzalmaa komoly törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erős vágy, visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése az eszméletnek, sikeres erőfeszítéssel egy mozdulat felé. És most teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok, az ítélet, rosszullétem, az ájulás… Mindeddig még szememet nem nyitottam ki… hol vagyok és mi vagyok? Az ítéletet kimondták, s nekem úgy tetszett, hogy azóta nagyon, nagyon hosszú idő telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés – bármit mondjanak is a regényírók – teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel; de hol lehettem és milyen állapotban? Nem sokáig töprenghettem, mert egyszerre sokkal magasabban voltam, mint eddig, s egy cellafélét láttam magam alatt, amit valami vad, kénes fény világított meg. A cella ércfalainak egész felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító festészeti motívumokkal, amelyek a szerzetesek síri babonáinak köszönik létüket. Alattam pedig, egy fapriccsen csapzott, fekete hajú, igen sovány ember feküdt, keskeny, lefelé görbülő fekete bajusszal, arca betegesen sápadt volt és beesett, szemében a rettegés és a kétségbeesés vad tüze lobogott, de ajka szüntelenül járt, talán valami imát mormolt, vagy teljes erejéből gondolkodott. Tetőtől talpig durva darócruhába volt bújtatva, testét pedig erős szíjak rögzítették az alacsony faállványhoz, amin feküdt. Most mereven rám szegezte a tekintetét, ami nem volt könnyű, mert éppen a feje fölött voltam. Ösztönösen körülpillantottam, s rádöbbentem, hogy hosszú bronzrúdon függök, mely a cella plafonjához van erősítve; érctáblák sokasága közül mozgat egy láthatatlan erő lefelé, s miközben igen lassan, de biztosan lefelé ereszkedem, ide-oda lengek, egyre szélesebb kilengésekkel. Ekkor vettem észre, hogy a kezemben is tartok valamit; először azt hittem, kasza, de ennél sokkal szörnyűbb dolgot láttam: tulajdonképpen egy inga volt, ez lengetett, illetve ezt lengettem én, s ettől ingott jobbra-balra az egész testem is, és bár az inga hatalmas volt és súlyos, mégis elbírtam. A pontos méretét felülről lehetetlen volt megállapítani, csak annyit láttam, hogy a valószínűleg félhold alakú alsó része két szarvban végződik, és hogy a lent fekvő, összeszíjazott ember akkor néz a legrémültebben, amikor a félhold aljára mered. A legfélelmetesebb azonban az az ütemes, szüntelenül sziszegő hang volt, amit én, illetve az inga mozgása okozott, amint lengve szeltük a levegőt. Lehetetlen volt megfordítani az ingát, hogy megnézzem, pontosan mi borzasztja el a lent moccanni sem bíró szerencsétlent, de ekkor különös hangot hallottam – tisztán csengett a sziszegés közepette is:

– Míg Ön földet ér, ez az emberi korcs odalent, ez a vakmerő renitens a halálfélelem minden poklát megjárja, és itt a vég: a borotvakés elmetszi a szívét!

Monoar, pixabay.com

– Hihetetlen – gondoltam. – Kinek a hangját hallom? Hogyan bírhatom el ezt az ingát? És miféle gyilkos leszek én itt?

Ebben a pillanatban ismét a fotelben ültem, a Husserl-archívumban, és Remko érdeklődéssel fürkészte az arcom. A két kis „halántéklehallgató” lepattant a fejemről, s az ölembe esett.

– Milyen volt? – érdeklődött mohón.

– Szörnyű – mondtam –, de való igaz, ott voltam a cellában, éreztem a nyirkos, dohos levegőt, láttam a síkos padlót, az iszonyú, kénes fényben vibráló szörnyalakokat a falakon. Nem mondtad, hogy a Kút és az ingánál nyitottad ki a könyvet, de ezt hamar felismertem. De nagyon különös volt, mert először én voltam az áldozat, világosan éreztem, hogy a földön fekszem, hogy lassan eszmélek, azután pedig hirtelen a plafonból lógtam ki, kezemben a rettenetes ingával…

az inkvizíció karjaiból

– Igen, ezek szerint most a legjobban az idő foglalkoztat téged – bólintott Remko, mint aki csupán a megerősítését várta annak a tudományos eredménynek, amit régen sejtett –, te voltál a vén Idő festett alakja, azzal azonosultál, aki most a leginkább te vagy. Igaz, hogy közben én is lapozgattam a szövegben, nem akartam, hogy én legyek Lazalle tábornok, aki végül kiment az inkvizíció karjaiból.

– De nem én választottam meg, ki akarok lenni. Viszont olyan szózatot is hallottam, ami nincs Poe szövegében: „Míg ön földet ér, ez az ember a pokol legszörnyűbb kínjaiban vergődik” – valami ilyesmit.

– Az én tapasztalatom szerint át lehet írni a történetet – bólintott Remko –, de az nem világos még előttem, kire milyen elv szerint osztódnak odabent a szerepek. Az bizonyosnak tűnik, hogy valamiféle társszerzője leszel az eseményeknek.

– Én akartam volna ezt a mondatot? – hitetlenkedtem. – Az azonban biztosan igaz, hogy akkor kerültem vissza, amikor kételkedni kezdtem, vajon elbírom-e az ingát és amikor megijedtem, hogy esetleg gyilkos leszek. Ott nem úgy tűnt, hogy mindez csak a képzelet játéka…

– Talán nem is az – mondta Remko titokzatosan. – Végül is nem azt mondta-e J. V. V. professzor is, hogy minden létezik, csak éppen a pontos létmódjával nem vagyunk tisztában? Sohasem a mi az érdekes, hanem a hogyan.

– És az is érdekes, hogy még ennek a beillesztett mondatnak is volt valami köze az időhöz. Míg földet ér…

– Ha már az időről van szó, közben szépen beesteledett – mondta Remko. Átmehetnénk az Erasmusba egy sörre…

– Nem, ne még! – kiáltottam, mint a gyerek, aki soha nem sejtett meglepetést kap karácsonyra és egész éjjel fent akar maradni, hogy játsszon vele –, egészen fantasztikus ez a szerkezet. Hadd menjek vissza! A patkányokból és a kútból nem is láttam semmit.

– Inkább valami mással csinálunk újabb próbát – mondta Remko, mintha előre adott forgatókönyv szerint intézné a nap hátralévő részét. – De előre mondom, hogy ez a kirándulás egészen rövid lesz! – tette hozzá szigorúan.

Elvette tőlem a Tolsztoj-könyvet, én gyorsan felerősítettem a halántékhallgatót. Most sem mondta meg, melyik történetre esett a választása.

Free-Photos, pixabay.com

Hatalmas sátorban feküdtem, de láttam magamat is, ahogy nagy párnákon álmatlanul forgolódom, azután felkelek, mert odakint a sátor előtt hangos hahotázást hallok. Kimegyek, és látom: a baskír sztarsina ül ott, fején a rókaprémes sapkája, épp úgy néz ki, mint délután, amikor azt mondta, hogy ő, a baskírok vezetője annyi földet ad nekem ezer rubelért, amennyit körbe tudok járni egy nap alatt. Most is megmozdult bennem valami, mint délután, amikor a földről volt szó: valami rettenetes éhség, hogy majd én egész birodalmat szerzek itt magamnak. De most odamentem a sztarsinához, hogy megkérdezzem: min nevet? Akkor egyszerre úgy láttam, nem is a sztarsina az, hanem a múltkori kereskedő, aki betért hozzám és a baskírföldről regélt… És abban a pillanatban már nem is a kereskedő az, hanem az a paraszt, aki még a régi helyén a Volga mellől jött fel, és útjában megszállt nálam. És amint ismét meg akartam őt szólítani, hát látom, hogy nem is a paraszt az, hanem maga az ördög, aki szarvasan, patásan előttem ül, és hahotázik. „Mit nevet?” – förmedek rá, de most megint a sztarsina az, és a nap első sugarai épp a rókaprémjét világítják meg. „Föld… föld…” – nyögi fulladozva a sztarsina – „sokat kell ahhoz magának futnia, míg megtudja, mennyi földet ér egy ember! Hahaha! Huhuhu! Földet akar… míg maga földet ér…” „Igen földet akarok” – mordulok rá dühösen – „Egész életemben a földet túrtam, most gazdag akarok lenni… legalább ötven gyeszjatyina földet, béreseket akarok, lovakat, ökröket, szép házat…” „Gazdag?” – a rókaprémes fickó szeméből csorog a könny – „maga, ahogy elnézem, épp három rőfnyi földet ér…” „Elment az esze?” – kiáltom. „Három rőföt egy hangya is be tud járni egy nap alatt…” De a sztarsina csak nevet és egy mezítlábas emberre mutat, aki előtte fekszik, ingben, gatyában, az arca fehér… Most futok, futnom kell, a nap a látóhatár peremén jár, szemem előtt vörös karikák táncolnak, a szájam kiszáradt, az ingem facsaró víz, a mellem úgy dolgozik, mint a kovács fújtatója, a szívem úgy dobog, mintha kalapáccsal vernék, a lábam úgy roskadozik, mintha nem is az enyém volna. Ez nem az Aarenberg-park, nem a reggeli futás, hol van Remko?…

– Itt vagyok – mondja Remko ezúttal kicsit izgatottan, előrehajolva a székén. – Jól vagy? Most kikapcsoltam a gépet, annyira járt kezed-lábad…

Még mindig ziháltam a nagy futástól, alig tudtam szóhoz jutni.

– Miért éppen a Mennyi föld kell az embernek? című novellánál nyitottad ki?

a másik világban

– Jó kérdés – bólintott Remko –, különösen, hogy az Aarenberg-parkot emlegetted, mikor a képzeleteddel még félig a másik világban voltál, ott pedig futni szoktunk. Tehát vagy ösztönösen találtam rá megint valami olyasmire, ami foglalkoztat téged, vagy valahogyan az én képzeletemet vagy tudatomat is vezeti a gép… a dolgok kihívják egymást… mindennek össze kell függnie…

– Ha most magunk is egy novellában ülnénk – mondtam elgondolkozva, az írónak a novella elején biztosan említenie kellene az Aarenberg-parkot, hogy a dolgok úgy függjenek össze, ahogy mondod. De hát ez nem novella, hanem a valóság… Ha hihetetlen is, az. Hiszen körülvesz bennünket a Husserl-archívum, tőlünk néhány lépésnyire már gyülekeznek a diákok az esti sörözésre az Erasmus kávéházban, ezek mind léteznek…

– De ha egy novellában léteznek, akkor úgy léteznek-e, mint a valóságban? Nem úgy van-e, hogy a puszta fikciónak nevezett világ őket is teljesen átváltoztatja? Az az Erasmus kávéház nem ez az Erasmus kávéház, ahogy jó kérdés, ugyanaz-e az Erasmus kávéház, ha benne ülsz, vagy ha itt épp elképzeled, hogy benne ülsz… Ahogy Kant mondja: harminc tallér a zsebemben más, mint elképzelni harminc tallért a zsebemben…

– Kétségtelenül, de akkor az Erasmus kávéház akkor is más, ha te látod, vagy ha én, holott együtt lépünk be.

tskirde, pixabay.com

– Pontosan erről beszél Husserl is, bár tagadhatatlan, hogy megértjük egymást: a Husserl-archívumban beszéltük meg a randevút, és bár bizonyosan mást jelent neked, mint nekem, mégsem mentél máshová, nem értettük félre egymást…

– Akkor menjünk az Erasmus kávéházba, akármennyire is különbözik róla a tudatunk?

– Különbözik is, meg nem is – mondta Remko –, de most én mondom, hogy még ne. Nagyon szívesen tennék próbát a magyar Bibliáddal is. Bár nem tudom, kit írjak be szerzőnek… Válaszd meg te, hova akarsz menni. A Paradicsomba, ahhoz a híres fához? Vagy akarod látni az égő csipkebokrot? Vagy meg akarod lesni Dáviddal Betshabét? Vagy Salamon király pompáját vennéd szemügyre? Netán elmennél egy másik kertbe, amit Getsemánénak hívnak?

– Nem, nem… ezeket hagyjuk későbbre. Ha már ennyire az idő játssza a főszerepet, az ingával és a lebukó nappal, mi lenne, ha próbát tennék az idők végezetével?

 Jó – bólintott Remko, mintha az apokalipszis lovasai mindennap velünk nyargalnának az Aarenberg-parkban. – Már írom is a szerzőhöz: „János”, a címhez pedig: „Jelenésekről”. Remélem, ez elég lesz…

– Várj! – kiáltottam –, nem merem! Mi lesz, ha valamit beleteszek a szövegbe? Maga János mondja a könyve végén: „ha valaki ezekhez hozzátesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra”.

– Megértem, ha rettegsz – bólintott Remko. – Egyre veszedelmesebbnek tűnik ez a szerkezet. De talán inkább a már előre elképzelt látványtól ijedtél meg, ha ilyen jól ismered a szöveget; félsz a hét mennydörgéstől, a sárkánytól, amellyel Mihály arkangyal viaskodik, a tengerből jövő hétfejű és a földből jövő kétszarvú vadállattól, a hamis prófétától…

– Hagyd abba! – kiáltottam – döntöttem: nem megyek! Már pusztán a szavaidtól látom őket, vagy ennek a gépnek van még így is valami kisugárzása… Hallom a trombitaszót, látom az angyalt, amint fennszóval kiáltja: „Míg föld e tér, a Sátán diadalmaskodik rajta, de a Sátán levettetik, és lesz új ég és új föld…”

– Várj, várj – vágott közbe Remko –, ez, hogy „Míg föld e tér” sehol sincs benne… Hanem mintha ezt a mondatot, ha nem is így, emlegetted volna, mikor visszajöttél a Kút és az ingából.

maga az ördög mondta

– Igen, igen – kiáltottam, csak ott úgy hangzott: „Míg földet ér…”, sőt! – most már felugrottam a fotelból – Tolsztoj elbeszélésében is benne volt, ott maga az ördög mondta, csak ott arra vonatkozott, hogy mennyi földet érek én…!

– Milyen gazdag is a te nyelved – bólintott Remko. – Ennek is biztosan van valami oka – folytatta, miközben szép csendesen elcsomagolta a szerkezetet és bezárta a fiókot. – Hogy miért bukkant fel épp ez a mondat mindhárom alkalommal – morfondírozott tovább –, felettébb különös. Még sokat kell gondolkoznom rajta, amíg megfejtem. De hogy ez a gép létezik, egyelőre maradjon a mi titkunk. Megígéred?

Szótlanul nyújtottam a kezemet. Megszorította, és néhány pár perc múlva ugyanolyan vidáman beszélgetett a többiekkel az Erasmus kávéházban, mintha mi sem történt volna. Én viszont erősen a hónom alá szorítottam a könyveimet, mintha attól félnék, hogy kiugrik belőlük valaki, és szorongva néztem körül, mert nem szerettem volna, ha egy sovány, fekete bajuszos, sápadt emberrel találkozom, vagy ha a pultnál egy rókaprém-sapkás fickó tölti ki a sörömet. De semmi ilyen nem történt. Este 11 körül Remko és én együtt indultunk hazafelé, a sarkon udvariasan, mint mindig, elköszönt tőlem, és fürge lépteivel hamar eltűnt az utca sötétjében.

Másnap azonban Remkónak nyoma veszett. Nem jött értem, hogy együtt fussunk az Aarenberg-parkban, a Husserl-archívumba se ment be, hiába érdeklődtem felőle, az Erasmus kávéházban sem tudtak róla, és hallgatótársaimat is hiába faggattam. Üzenetet, levelet, semmit sem hagyott.

Melyik könyv lapjain, melyik írásban, melyik novellában bujkálsz, barátom? Pedig hogy örülnél a licenciátusi dolgozatomnak, amelyet az idő és a képzelet összefüggéséről írtam, elsősorban Husserl filozófiája alapján.

felső kép | KELLEPICS, pixabay.com
A MÍG FÖLDET ÉR című összeállításba készült a novella.