Méhes Károly

PASCAL ANYUKÁJA

2003 február

PASCAL ANYUKÁJA

Én karácsony előtt láttam először Pascal anyukáját, amikor a fiáért jött a téli szünet kezdetekor. Azt már tudtam, Pascalnak azért van ilyen fura neve, mert a faterja francia vagy angol – lehet, hogy német, de nem nagyon ismeri, mert kint él Nyugaton. Pascal nem túlzottan csípi, tudja, hogy az apja, de nehéz apaként kezelni valakit, aki ritkábban jön, mint a Mikulás. Egyszer meg valami kék színű plüssnyulat hozott neki, és hát eléggé cikis volt, mert a Pascal akkor már kis híján borotválkozott, amúgy meg igazából az Eddára meg a P. Mobilra hörgött.

De az anyukája… Igazság szerint ő se úgy nézett ki, mint egy anyuka, tökéletes bombázó volt, hosszú, vörösre festett, dauerolt hajjal, tűsarkú csizmában, rövid bundában. Alfa Romeo Giuliettával jött a Pascalért, én épp akkor húztam befelé, vissza a hálóba pakolni a cuccomat, de az Ostyánszky meg Rédey szokás szerint ott ólálkodtak, és a Pascal anyukája nagyon kedvesen beszélgetett velük, elmenőben még az se kerülte el a figyelmemet, hogy a körme vörös lakkal volt festve, és ezzel a kezével borzolt bele a Rédey répaszínű hajába.

csúcs szilveszteri buli

Az már csak az új esztendőben derült ki, hogy ez a két gazember karácsony után ott vendégeskedett Pascaléknál, csúcs szilveszteri buli volt, szóval lehetett irigykedni. És még csak nem is tudtuk, hogy voltaképp mire is irigykedünk!Hozzám csak néhány hét elteltével jutott el a kósza hír, hogy mi történt abban a budai villában. Ami annyira hihetetlen volt, hogy az ember görcsbe rándulva azonnal elhitte. Tudniillik a Pascal anyukája az Ostyánszkyt és Rédeyt is, szóval, hogy beavatta. Úgy. Elvette a szüzességüket, mondta Kapiller. Dugtak, hozta tudtomra Gács, a vadszamár. Sétáltunk a fagyott hóban a ‘19-es emlékmű felé, és Szondi végre apróra elmagyarázta a dolgot. A Pascal muterja egy luxuskurva, érted, nem kell ehhez professzornak lenni, ránézel, és tiszta kép. Igen-igen jó bőr, az hétszentség, adta meg Szondi is, amit hümmögve magam is elfogadtam.

Kazimir Malevics: A köszörűs, wikimedia commons

Kazimir Malevics: A köszörűs, wikimedia commons

A Pascalt is így szedte össze annak idején valakitől, attól a franciától vagy angoltól vagy némettől, és azóta is, szóval ez az ábra. Ráadásul imádja a fiatal fiúkat, a komoly szakma mellett. Elnéztem az osztályban ezt a Pascalt. Vékony, de jó kötésű, olajos-kreol bőrű, szénfekete hajú fiú volt. A szája teli óriási fehér fogakkal. Elég jól tanult, penge volt fociban, pingpongban nem annyira. Mondjuk, az orosz, az egyszerűen nem akart a fejébe menni. Persze a tagozatos általános suli után én könnyen villogtam. Lehettem volna vele is jóban, semmi sem szólt ellene, de mégse barátkoztunk. Idegesített a szava járása, az az idétlen „pestiesen szólva…”, így meg úgy, és mondott valamit, amit mi is ugyanúgy mondtunk otthon, egyáltalán nem Pesten.

Amúgy meg kit érdekelt Pascal, Pascal anyukája számított egyedül. Akihez viszont csak Pascalon keresztül vezethetett az út.

most lesz valami

A tavaszi szünetben Berzsenyi és Braun vendégeskedett náluk, és az eredmény, ha lehet, még egyértelműbb volt, mint a télen. Hangos siker, mivel Berzsenyi és Braun egy pillanatig sem titkolta a nagy, sorsfordító eseményt, nem úgy, mint Ostyánszky és Rédey, a két fatökű (utóbb már csak így emlegették őket). Magam csak Braun beszámolóját hallottam a saját szájából, de Berzsenyi kalandjáról is szolgáltak adatokkal. Azt tudtam már, hogy a Pascalék villájában temérdek szoba van. Még véletlenül sem aludhatnak a kedves vendégek egy hálóban. Amúgy teljesen normális élet folyik náluk, tudósított Braun, a reggeli lustálkodás után elmentek a műjégpályára, utána moziba, kaptak pénzt kajára, ettek hot dogot meg csupa ilyesmit. A házba néha jött valaki, néha távozott. És hát az az este… Már mindenki eltakarodott a maga zugába. Csönd volt. Érezte, hogy most lesz valami. Azt se tudta, mit csináljon. Levetkőzzön vagy ne, menjen zuhanyozni vagy várjon. Így teltek a percek. De nem történt semmi. Ledobta magát az ágyra ruhástul. Még a cipőjét se vette le, mert mezítláb olyan gyámoltalannak érzi magát, vallotta be a Braun. Leste az ajtó kilincsét, a faliórát meg a plafont. Addig-addig, míg szépen el nem szunyókált. Arra rebbent, hogy sötét van, kicsit fázik, de csak azért, mert a bal oldalán valami egyre csak ontja a meleget, és ehhez képest tűnik minden hidegnek. És ekkor egy forró kéz siklott a nyakára, a mutatóujj a füle mögé, hogy összerándult tőle. Csak nem akar csicsikálni az én kis Palikám?, kérdezte suttogó, évődő hangon a Pascal anyukája. A Braun először azt érezte, hogy illatos. És így tovább. De ez nem kész recept, a Berzsenyit állítólag a fürdőben lepte meg.

A tavaszi hónapokban kevesen tulajdonítottak kellő figyelmet a tanulmányaiknak, hogy finoman fogalmazzak. Egy cél, az életnek egyetlen értelme létezett, Pascal kegyeibe férkőzni, s valahogy kieszközölni a nyári meghívást. Három hónap, te jó szagú Úristen, igazán be lehet osztani az időt.

Álmaim birodalmában Pascal anyukája külön oltárt, mit oltárt: templomot kapott, mégse vitt rá a lélek, hogy dörgölőzzek Pascalhoz. Csak ezért. (Még hogy „csak”. De akkor is.)

Nem is történt semmi. Eltelt a nyár, jártunk a Rába-partra pecázgatni, tettünk egy kirándulást a családdal a Felvidéken. Láttam Lőcsét, ahol a Mikszáth-regényben végül kivégzik a főispánt, akit a filmben Bessenyei Ferenc játszott, most nem jut eszembe a neve.

Szeptemberben aztán megtudtam, miként telt a nyár. A Pongrácz, a Zsák, a Csicsmán és a Müller. Ők négyen nyaraltak Pascaléknál. Szépen, sorban. A tanév első két hónapjára ez szinte nekünk is elég volt. Aztán az őszi szünetben jött a Vígh és a Gombos. Karácsony után a Palotás, a Huszelka és Tóth Aladár. Nekem december 23-án meghalt a nagymamám.

Kazimir Malevics: Angol úriember Moszkvában, wikimedia commons

Kazimir Malevics: Angol úriember Moszkvában, wikimedia commons

Szomorú, idegeskedő, rideg napok következtek. Nem is merném ünnepnek nevezni. Megajándékozni is elfelejtettük egymást. Az iskolába utazás előtt nyomta a kezembe anyám az ajándékomat, nejlonszatyorba göngyölve. A szekrényem aljába ástam el anélkül, hogy megnéztem volna. Akkor már Huszelka úgy körözött a hálóban, olyan peckesen, mint egy kiskakas.

A húsvét előtti utolsó szülői látogatás alkalmával derült ki a nagy disznóság: Pascal számára nincs többé kegyelem, ha nem embereli meg magát, idén menthetetlenül meghúzzák oroszból. Tizenhat egyese volt, ez kisebb fajta rekord, csóválta a fejét Galina tanárnő, aki mellesleg az iskolaigazgató moszkvai származású felesége volt. Kéne a fiúcska mellé egy korrepetitor, anyuka, bólogatott Galina néni, mire Pascal anyukája kerekre meresztette a szemét, és megkérdezte, és mégis, kit tetszik ajánlani. Galina néni egy pillanatig sem habozott, hanem komoly szemhunyás kíséretében az én nevemet mondta ki. Alapos, igyekvő fiúcska, biztosította felőlem Pascal anyukáját, és a kisujjában van az orosz tananyag.

Még dél sem volt, a szüleim már lesiettek az állomásra, hogy elérjék a korábbi vonatot, hiszen ezzel is csak este hatra értek haza, amikor ott álltam Pascal anyukájának színe előtt, és inhaláltam a belőle áradó bódító, fahéjjal és mandarinnal (esküdni mertem volna rá!) kevert illatkölteményt.

picit kidugta a nyelvét

Nos, akkor hajlandó vagy eljönni hozzánk a tavaszi szünetben, hogy ezt a himpellért kicsit helyre rángasd oroszból?, kérdezte, és amikor a mondat végére ért, tán mert nyelvtanulásról volt szó, a nyomaték kedvéért picit kidugta a szájából a nyelvét.

Pascal is ott állt mellettünk, és még jó, hogy ott állt, mert legalább kimondta helyettem, amit gondoltam.

Még szép, hogy eljön. Él-hal a ruszkiért.

Pompás, kacagott fel Pascal anyukája, majd búcsúzásképp hozzátette, Dászvidányia, daragoj Andrjúsa, tökéletes kiejtéssel.

Nem nehéz elképzelni, hogy Kalmár és Burcsa egy kanál vízben meg tudtak volna fojtani, ugyanis ők következtek volna a vendégeskedők sorában, de a szentséges orosz nyelv minden korábbi tervet felborított. Két tucat srác életében először bánta cefetül, hogy korábban fikarcnyi jelentőséget sem tulajdonított az orosz fontosságának.

Miközben én… mind inkább növekvő szorongással vártam a tanítási időszak végét, és rövid kétnapos otthonlét után az utazás napját: hiába tudtam, ahogy mondani szokás, fejátültetés közben is, hogy a maty rendhagyó ragozású, nőnemű főnév.

Pascalék olyan házban laktak, amilyet a tanácsköztársaságos filmekben szoktak mutatni, hogy innen zavarták el a burzsoákat, és végre a dolgozó nép élvezheti a megtermelt munka gyümölcsét. Maga Pascal fogadott, megmutatta a szobámat, elmagyarázta, ha éhes vagyok, ott van a hűtőszekrény, nyugodtan egyem meg, amit benne találok, és különben is, azt csinálok, amit akarok. Nem szólhatok rá egy szót sem, ugyanúgy viselkedett velem, mint az iskolában, vendéglátói minőségében se barátságosabb, se dölyfösebb nem lett, egyszerűen továbbra sem érdekeltük egymást. Azt pedig, hogy végigoroszozzuk a tavaszi szünetet, megvallom, én sem gondoltam komolyan, hiába, hogy a drága orosz nyelvnek köszönhettem ittlétemet, mégiscsak a fedőtevékenysége volt valami másnak. Valami másnak, amiről igazából semmit sem tudtam, csak sejtettem. Pascal valóban nagyvonalú házigazdának bizonyult, amennyiben tudomást sem vett rólam, és természetesen azzal se hozott kínos helyzetbe, hogy bármilyen szinten megemlítette volna közös feladatunkat, még úgy se, hogy leshetem, mikor fog ő leülni velem a könyv mellé.

Kazimir Malevics: Kompozíció Mona Lisával, wikimedia commons

Kazimir Malevics: Kompozíció Mona Lisával, wikimedia commons

Inkább tornacsukába bújt, és közölte, hogy neki most el kell húznia. Majd jön, na csá.

Ténferegtem csak a hatalmas termekben. Végre az életben is ellenőrizhettem néhány dolgot, amit addig csak filmekből vagy könyvekből ismertem. Az alsó szobák egyikében a parkettán kiterített medvebőr díszelgett. Kipróbáltam, milyen rajta a fekvés, de eléggé bökött a szőre, s ha valamire, erre kényes vagyok. Egy kerekes kiskocsi alsó és felső polcán annyi szesszel teli üveg állt, amennyit, úgy saccoltam, nálunk egy élet során nem isznak meg. Apám nagynéha bontott egy üveg Ászok sört, ezt megfelezték anyámmal. De még sokszor így is maradt az alján egy ujjnyi, amit visszadugaszolva betettek a hűtőbe. Azt valahogy éreztem, nagyon hülyén néz ki a sörösüveg egy megfarigcsált dugóval.

előkerül valami komolyabb

A bőrgarnitúrához tartozó, rücskösített kerámialapokkal borított asztalon előkelő rendetlenségben különböző külföldi lapok hevertek. Stern, L’Equip, Epoca, Spiegel, Bunte, Time. Belélapoztam egyikbe-másikba, de igazság szerint turkálásom során végig abban reménykedtem, hogy előkerül valami komolyabb is, legalább egy Playboy vagy ilyesmi. De hát nem. Az egyikben találtam egy képriportot a Reagen elleni merényletről. Elolvastam az angol képaláírásokat, egész jól megértettem. Orosz újság, mondanom se kell, nem akadt.

Pascalék hűtőszekrénye valóságos kincsesbányának bizonyult. Meg is sajnáltam anyámékat, s egyben háládatlannak éreztem magam, amiért hirtelen olyan szegényesnek tűnt fel előttem a mi kis családunk kis konyhájának picike és rozoga hűtőszekrénye, amiben, hogy úgy mondjam, a legszükségesebbek sorakoztak csak a polcokon: a sztaniolpapírba mindig gondosan visszacsomagolt vaj, fél szál kolbász, kizárólag trappista sajt, egy barnulóban lévő, ősrégi fél citrom, megbújva néhány tojás között. Tej. Esetleg egy tubus mustár. Láboskában valami maradék. No meg a bedugaszolt sörösüveg.

Itt viszont… Már a látvány is megérte. A legfelső polcon Fürst von Metternich és Mumm pezsgők feküdtek szép, katonás rendben. Aztán egy hatalmas harang alatt sajtok garmadája, a hófehértől az okkersárgáig, mindenféle formában és méretben; számomra teljességgel ismeretlenül. Akár csak a számtalan tégely és üvegcse, amik különféle szószokat és egyéb ínyencségeket rejtettek magukban. Az alsó két fiók most, április legelején tömve volt vastag húsú piros és zöld paprikával, paradicsommal, nem is beszélve a már-már rohadásnak indult banánfürtről és a kis hálóban bújó mandarinokról. Az ajtóban további hűtést igénylő palackok sorakoztak, míg a tojások helyén (megjegyzem, tojás egy szem se akadt) egy arany tetejű, elegáns konzerves üvegben valami fekete kulimászt fedeztem fel. Letekertem a tetejét, és épp beleszagoltam volna, amikor csöngettek.

Egy hosszút, majd utána több rövidet is. Aztán jóformán abban a pillanatban ököllel verték az ajtót.

Amint kinyitottam, magas, kék ballonkabátba öltözött, kalapos férfival találtam magam szemközt.

– Süket vagy? – rivallt rám rögtön. – Mért nem nyitsz ajtót!

Egyetlen kézmozdulattal félrelökött, belépett, majd sebtiben körülnézett. Akkor visszahajolt a bejárat felé, és füttyentett egyet. A sarok felől, a sövény takarásából erre előlépett két, hozzá hasonlatos ember, akik a hóna alatt és a lábánál fogva cipelték a Pascal anyukáját. Amennyire csak tudtak, siettek, ez látszott a mozgásukon. Behozták, és a szalonban, még csak azt se mondhatnám, hogy túlzott óvatossággal, letették a bőrkanapéra.

Pascal anyukájának csukva volt a szeme, az arca falfehér, és a homlokán, illetve a fejének jobb felén kötés éktelenkedett, amiről messziről lerítt, hogy nem szakember műve. Vörös, dauerolt haja csapzottan, összevissza lógott elő a géz alól.

A férfi, aki csöngetett, majd az ajtót verte, rágyújtott.

Kazimir Malevics: Parasztlány arca, wikimedia commons

Kazimir Malevics: Parasztlány arca, wikimedia commons

– Anyáddal egy kis baleset történt. Semmi komoly. Kapott egy adag nyugtatót, azért alszik. A… Béla bácsival kirándultak. – A férfi a „Béla bácsi”-t nagyon furán, hangsúlyosan mondta, és csak meredt rám. – Ugye tudod, ki az a Béla bácsi?

Nem nagyon mertem megszólalni, inkább csak a fejemmel intettem nemet.

–  Á, szóval nem tudod. Különben jobb is. Az a legjobb, ha nem tudsz semmit. Anyád nem kirándult senkivel, nem történt vele baleset. Érthető? Itthon volt egész nap. Elcsúszott… – itt a férfi eltöprengett, hosszan bámulva a cigaretta parázsló végébe – …a fürdőszobában. Világos? Elvégre bárkivel előfordulhat, hogy elcsúszik. Nem igaz, fiúk? – nézett a másik kettőre, akik mindeközben némán vártak a kanapé mellett. Egyikük visszatette Pascal anyjának lecsúszó karját. A férfi elvigyorodott. – Még az is előfordulhat, hogy Béla bácsi elcsúszik. Emberek vagyunk, vagy mi a lófasz?

Ekkor történt a legnagyobb baj.

A zárban megcsikordult Pascal kulcsa. És máris ott állt a szalon bejáratában, ugyanúgy, ahogy elment, orkándzsekiben és koszos tornacsukában.

– Te meg ki az ördög vagy? – nézett rá szigorúan a cigarettás.

–  Itt lakom – felelte Pascal határozott, már-már nyers hangon. – Mi történt az anyámmal?

De a férfi elengedte a füle mellett a kérdést, az arca elkomorult, a csikket vad mozdulattal elnyomta egy kristály hamutartóban.

– Akkor ez meg ki? – mutatott rám.

–  Az osztálytársam – mondta a teljes igazat Pascal.

– Mit keres itt?

– Azért jött… – kezdte Pascal, azonban itt megtorpant a beszédben. Rám nézett, és sötét szemében mintha csipetnyi kaján fény villant volna. No ugyan, miért is jöttem! Hát azért… De pillantása a kanapén fekvő anyjára siklott, és komoly lett az arca. – Velem kell oroszt gyakorolni. Ő vállalta. Anyám kérésére.

A férfi szája szegletében mintha megint kárörvendő mosoly bujkált volna.

– Oroszt. Aha.

–  Igen – felelte Pascal. Úgy éreztem, nekem is illik legalább bólintanom.

– Szóval oroszt – mondta még egyszer a férfi.

–  Oroszt – erősítette meg Pascal.

A férfi lassú léptekkel elsétált közöttünk, megkerülte a két másikat, elment egészen a kanapé túlsó végébe. Hirtelen közel hajolt Pascal anyukájának arcához, és legalább tíz másodpercig mereven tanulmányozta. Pascal anyukája ugyanúgy feküdt, mint eddig. Azóta, hogy a férfi egyik beosztottja visszatette, a karja se csúszott le többé.

A férfi felegyenesedett, majd ugyanolyan lassan, mint az előbb, visszasétált arra a pontra, ahonnan elindult.

–  Ficsor – mondta halkan, de parancsolóan.

–  Igenis – szólalt meg erre a kar-visszarakó.

–  Itt maradsz, míg magához nem tér… az elvtársnő.

–  Igenis.

–  Jelented az állapotát. Érdeklődni fognak utána.

–  Igenis.

–  Addig meg – nézett előbb Pascalra, majd rám – ellenőrzöd az orosz gyakorlást.

–  Igenis.

–  Te tudsz oroszul, nem, Ficsor?

A fiatalabb erre megvonta a vállát, de az eddigiekhez hasonlóan, határozottan felelt.

–  Igenis.

–  Na látjátok. Nincs itt semmi hézag – vigyorodott el a férfi. – Mire vártok? Neki lehet kezdeni.

Kazimir Malevics: Tehén és hegedű, wikimedia commons

Kazimir Malevics: Tehén és hegedű, wikimedia commons

Érzékeltem, hogy Pascal kimozdul szoborszerű állapotából, és majdnem azokkal a lassú léptekkel, ahogy az előbb a férfi sétált körbe, elindul a folyosóról nyíló szoba felé. Kisvártatva kezében az orosz tankönyvvel tért vissza. A férfi a másik segédjével az ajtóban állt. Még megvárták, hogy egymás mellé ereszkedünk a kanapéval szemközti fotelekbe, és Pascal fellapozza a könyvet.

– Úgy-úgy. Nem is hiszitek, mennyire fontos az orosz nyelv ismerete. Aki oroszul tud, az szinte mindent tud – mondta a férfi búcsúzóul, és fojtottan, ugatósan felnevetett.

Hallottam, amint becsukódik mögöttük az ajtó.

– Akkor kezdjük – köszörültem meg a torkomat. – Itt vannak mindjárt a rendhagyó nőnemű főnevek. Ezeknek egészen más a ragozásuk. Mondjuk, az, hogy anya. Maty.

  Maty – motyogta utánam Pascal.

Én pedig felnéztem anyukája élettelennek tűnő testére, s a mellkasa mégiscsak lassan emelkedő és süllyedő ritmusára mondtam a rendhagyó ragozást, ahogy tudni kell majd a vizsgán.

–  Maty, maty, mátyeri, mátyeri, mátyerjú, mátyeri.

felső kép | Kazimir Malevics: Tél, wikimedia commons