Méhes Károly

HONNAN JÖNNEK A HULLÁMOK?

2005 december

HONNAN JÖNNEK A HULLÁMOK?
„A történelem néha igazat is mond” (K. Gy.: A koronázásról, 1917.)

Krúdy Gyula író azért utazott július elsején vonattal Szántódra, mert erősen kívánta, ha már egyszer Tihanyba szánta őt a sors, hát adja meg a módját, és az ősi tájat komppal közelítse meg, mint aki tényleg messzi vidékről érkezik, mint akit hullámokban önt el a várakozás és az izgalom, s majdan a bizonyosság, hogy íme, megérkezett.

Amikor hírét vette, hogy a Balaton-parti kutatóintézet főigazgatója nagy tisztelője és könyveinek rongyosra olvasója, s véghetetlen örömmel töltené el, ha lenne az oeuvre-ben egy olyan kapitel, ami az intézet falai között születik, Krúdy Gyula bizony hogy nem habozott megizenni: számíthatnak jelenlétére.
valamely csorba
Régen forgatta a fejében, hogy méltó módon kellene valamely regényben, de legalábbis hosszú beszámolóban megemlékezni boldogult Károly király utolsó magyarországi napjairól, amik éppenséggel itt teltek el, Tihany ősi, bencés monostorának falai között egy ködös őszi periódusban, 1921-ben. Mi ihlethozóbb, mint a helyszín, azok a rengeteg történelmi hányattatást látott falak?! Valamely csorba esik, persze, a hangulaton azáltal, vélte merengve az író, hogy a tündöklő nyár kellős közepén hozza a komp a félszigetre, és az őszi színek, az őszi illatok, amiket a fáradt tekintetű, fogságba vetett uralkodó érzékelt, nem érhetők tetten, de az is igaz, olyan így, mintha éppen ez volna a feladat: olyan novembert varázsoljon júliusban a papíroson, hogy írás közben még a lelke is belelúdbőrözzék.

Már a kompon nekiállt – hogy hű legyen a régi kupiéhoz – komponálni. Legalábbis erősen nézte a fényben ragyogó arcokat. Közvetlen mellette egy testes apa, ujjatlan pólóingben, bal felkarjára valamely kusza ábrájú, ám a jóember számára bizonyára tetszetős körmintát tetováltatott, a nyakában pedig biciklilánc vastagságú aranyfuksz lógott. Az írónak különösen az kapta meg a fantáziáját, hogy eme korpulens atya gyermekét mintha a legfrissebb szcientifikus eredményeket felhasználva klónozták volna.

Bernadett Németh, flickr.com

Bernadett Németh, flickr.com

Minden egy számmal kisebb volt nála, ám minden pásszolt: a nem elhanyagolható súlyfelesleg, a balkaron körbefutó egyéni tatoo-mintázat, és a nyakában egy gyermekbicikliről való lánc, az édesen sütő nap fényében pazarul csillogó aranyból. No, gondolta, Krúdy úr, hát ebből a gömbölyded legénykéből felnőtté válva se lesz más szerzet, mint a kinyitható mobiltelefonját csattogtató apukája. Holott tudta jól, hogy nem látható előre a sors minden lépése, és itt gyorsan visszaemlékezett Rimicz úrra, azaz, amiképp gyermekkorából ismerte, Rántottára (és már csak a Jóisten a tudhatója, mely esemény folytán nyerte el a Dugonics utcai keresztségben ezt a nevet), aki bizony duci volt, sőt, kertelni nincs mit rajta, oly hájasan kövér, hogy öt méter futástól is lihegett, és a melle és a hasa úgy rengett rajta, mintha rosszul ráerősített póttestrészeket cipelne magán. Nos, ugyanez a Rántotta húsz év múlva, amikorra végképp átalakult Rimicz úrrá, és egy egyetem melletti, mondhatni, tanszéki ranggal büszkélkedhető kocsmaintézmény felszolgálójává avanzsált, olyan karóvékony egyed volt, hogy egy csöppnyi súlyfelesleget sem lehetett felfedezni rajta. Csupán azt, hogy míg az asztalok között térül-fordul, ő maga is folyamatosan veszi magához az üzemanyagot, és a műszak végére egymaga olyan részeg, mint az összes alkoholizáló vendég együtt. Rimicz úr tisztelői azonban állították, hogy a tálca ekkor állt a kezében a legszilárdabban, és abból az unikumos kupicából, amit este tíz után tett le az asztalra, egy csöpp sem csurrant ki, miképpen a söröskorsókon is szilárdabban állt a hab, mint a nap során bármikor.
a zászlók ősi szokása szerint
Eme gondolatfutamok játszottak az író fejében, amikor a komp már dudált, mellettük elhaladt az ellenjárat, a tófelszín türkizéhez illően mélyzöld Gösser-jelmezben pompázva. Közeledtek a Tihanyrév kifeszített zászlai, melyek egy Krúdy Gyula számára addig ismeretlen tévécsatornát hirdettek. Nem lobogtak lobogóhoz méltóan, nem adatott meg számukra, hogy akkor továbbítsák üzenetüket, amikor szél támad, és a zászlók ősi szokása szerint e szél szárnyán kapjanak életre; a hirdetők semmit sem bíztak a véletlenre, a vászondarabokat vasrudakkal megfeszítették, függőlegesen és vízszintesen, művük így vált tökéletessé.

Az író partra érve követte az e-mailben kapott gyakorlati utasításokat, és disznóbőr utazótáskáját lóbálva csöndes séta után megérkezett a kutatóintézet elé. Barátainak sokat emlegette, hogy bár az emberi tevékenységek közül számos nemes és fennkölt említhető, amivel fejlődéstörténete során kitűnt minden földi faj közül, de az első és legelemibb tényező mégiscsak a két lábra állás és a járás volt, hát ő ebben ragaszkodik az ősemberi léthez és eszméhez, így aztán ahová csak lehetett, gyalog ment. Ha képes lenne vízen járni, bizonyára a kompot se veszi igénybe.

A kutatóintézet embermagasságú kőbejáratán fekete táblán arany betűk hirdették a hely nevét, de Krúdy úr mielőtt belépett volna, ezúttal is lecövekelt, hogy körbetekintsen, hová érkezett. Amidőn szemét a magasba emelte, most első ízben megláthatta a hegytetőn székelő apátságot, a bencések ősi fészkét, a két, égbeszökő templomtoronnyal. A fehér falak körbefutottak, a kolostorépületet megannyi ablak tarkította: vajon melyiken tekintett ki az elűzött király, honnan nézte, hogy az őszi ködöktől terhes tó képe milyen sorsot rejt előle?

Vendéglátója, Terebli M. Tíbor (ragaszkodott hozzá, hogy tusnádfürdői ősei révén, illetve egy 1712-ből datált, nagyjából minden jószáguk elvesztéséről hírt tevő adósságlevél alapján hosszú í-vel írja a keresztnevét) magánkívül volt az örömtől, amiért maga előtt láthatja Krúdy Gyulát, e csodálatos férfiút, aki, mint széles gesztusokkal kísérve ecsetelte, arra tanította meg, hogy az élet még a leginkább reménytelenséggel sújtott pillanatokban is szép, hiszen ha úgy lehet mesélni róla, hogy szépség lesz belőle, akkor bizonyára szép is.

Paul Padschewsky, flickr.com

Paul Padschewsky, flickr.com

Krúdy úr is csodálatos férfiút ismerhetett meg Terebli M. Tíborban, mivel az alacsony emberkére semmi pontosabb jellemzés nem illett, mint hogy maga volt a mosoly. Mi több, olyasféle mosoly, amely minden pillanatban harsány nevetést előlegezett, s valóban, minden egyes alkalommal, amikor Terebli M. Tíbor főigazgató megszólalt, szinte csodálkozni kellett, hogy értelmes szavak jönnek elő a szájából, és nem tör ki hahotában, amire a vonásaiból következtetni lehetett.

Terebli M. Tíbor egyik pillanatban azon óhaját fejezte ki Krúdy Gyulának, hogy sokat, nagyon sokat szeretne vele beszélgetni, majd mosolygó szájára tette kezét, úgy suttogta: Jaj, miket mondok, hát hogyan is merném rabolni a mester drága idejét.
aranyló húslevest kanalaz
Krúdy úr lakosztálya teljességgel megfelelő állapotokat mutatott: volt benne ágy, amiben álmodni lehetett, megvolt a széles, szobai asztal, ahol beüzemelhette a laptopját, és megvolt az a bútordarab is, ahol megéhezvén elfalatozhatott. Terebli M. Tíbor szinte esedezett, hogy Krúdy úr legyen oly drága, és esetenként tisztelje meg szerény ebédlőjüket, legyen a társaság ékköve, bár azt is megérti, ha alkotás közben magányra, gondolatai erjedésére vágyva a szobájában marad; erre az esetre Gámpéné nevezetű konyhasasszonyt rendelte ki Terebli M. Tíbor, hogy legyen mindenben gondja az íróra, a lelkét istápoló testi táplálékok terén. Mi több, Terebli M. Tíbor most szívesen felemlegette, hogy ő maga sem veti meg a földi javakat, s éppen ezért, ha valami szépre és fennköltre óhajt gondolni, még csak be se kell hunynia a szemét, képes megjeleníteni maga előtt azt a filmbéli jelenetet, amelyben egy nemes arcú, bajuszos úriember, a nyakába kötött patyolat asztalkendővel, aranyló húslevest kanalaz arany szélű mélytányérból, amely szcénát odaadó olvadozással szemléli a kontyba rakott hajú házvezető asszony, kinek keze munkáját a velős csonttal felékesített leves dicsérte.

Krúdy Gyula hümmögetett, maga is végigsimított két ujjal a bajuszkáján, és futó pillanatig arra gondolt, nem bánná, ha ez a bizonyos Gámpéné valamely hasonló kísértésbe vinné a levesek terén.

A tudomány és a művészet két küldötte megegyezett hát, hogy teljes lélekkel odafigyelve enni a legtökéletesebb emberi cselekvések sorában előkelő helyezést nyerne, ha ugyan értelmes valamely jóleső dolgok egyikét a másik elé sorolni.

Krúdy úr tudta, hogy semmit sem szabad siettetnie. A túlzott rákészülés, a programszerű feladat-végrehajtás az alkotómunka sírásója, amiből valóban csak halott művek születhetnek. Nem, inkább hagyni kell, hogy a hely szelleme kezdjen – úgymond magától – dolgozni, és elegyedjék a fejében és a lelkében kavargó gondolatokkal. Ezért sem igyekezett felhágni a hegyre, hogy adj’ Uram, de mindjárt szemrevételezze szegény jó Károly király egykori szobáit, s így, az ottani levegővel szippantson magába valamely ihletet, amitől aztán bizsereg az ujjbegye… Elhatározta, és ez most egyáltalán nem esett nehezére, hogy semmi egyebet nem tesz, mint éli tihanyi mindennapjait, néz, fülel és figyel, és ezáltal biztos lehet benne, hogy egyszer csak eszébe tolul az az első mondat, ami ősrobbanáshoz hasonlatosan beindítja az írás áramát.

A tópart késő délelőtt szinte kihalt volt, hiszen ide nem tehette be a lábát akárki fia. Az intézet annak idején báró Klebelsberg bölcs útmutatásai alapján azért települt a Balatonon is közvetlenül a víz mellé, hogy annak változásait, élővilágát minél könnyebben lehessen szemrevételezni tudományosan. Krúdy úr elsétált az óriás méretűre nőtt mocsári ciprusok mellett, és máris kint állt a középső stégnél. De nem a stég volt a leglényegesebb, hanem ahová az vezetett, vagyis a víz.

goodnightandtravelwell, flickr.com

goodnightandtravelwell, flickr.com

A hatalmas víz, ami most kékesebb árnyalatot öltött, mint amikor az író még a kompról bámulta. Krúdy úr a közepesen lelkes fürdőzők típusát testesítette meg, és itt most nem a tisztálkodási szokásairól van szó. A vízben lebegés álmatag állapota ugyan illett az íróhoz, de inkább az a válfaja, amidőn langymeleg vízben, egy medence partkövén könyökölve hagyja, hogy a bodor gőzök elhomályosítsák a világ furcsaságait. A pezsgőfürdő, amit a dicső huszonegyedik századi jelenkor dzsakudzi néven illet, Krúdy urat lenyűgözte valamelyest, de szívesen megelégedett azzal, amit a múltból konzervatív módon ráhagyományoztak.

Ült és nézett. Hagyta, hogy testét verje a júliusi nap fénye, miközben eszébe jutott Szapora Dodi, a botcsináltságában is hírnévre szert tevő állomásmelléki ügyvéd, aki olyan rossz hírben állott, hogy bízvást megengedhette magának, hogy már májustól a városi strandon töltse idejét, s három hét után bőrszíne hasonlatos volt a kakaóéhoz – itt az író elgondolkodott, vajon jó, komoly íróemberhez méltó-e az efféle hasonlat, hiszen manapság annyi szó esik a különböző bőrszínek megkülönböztető voltáról; hiszen már a cigányokat se lehet cigánynak hívni, holott ez sokkal inkább tűnik magyar szónak, mint az újólag akceptált roma. Arról nem is szólva, hogy eme meg nem sértési akciók odáig fajulnak, hogy előkelő éttermek étlapjának német szekciójában a cigánypecsenyét Romabratennek fordítják. Jó vicc volna, vélelmezte Krúdy úr a mellkasán pöndörödő szőrszálak között némi naptejet kenve szét, ha nem fájdalmas ez a nevetséges.
néma töprengés
Látott a parton egy Szapora Dodit megszégyenítő, szinte szénfeketére barnult embert, aki guggolva pecázott. Körbevették a diszperzites vödrök, amikben Krúdy úr hiányos horgászati ismeretei mellett is sejthetően beetető haleledel volt, amit a fekete ember teli marékkal szórt a vízbe. Az íróban ezúttal is felsejlett gyermekkora felvidéki figurája, Móricz úrfi (ahogy a vén asztrológus címezte önmagát), aki szilárdan hirdette, hogy a horgászok és sakkozók csendes őrültek. Az író némi megértést tanúsított e két emberfajta iránt, mert úgy érezte, hogy az elmélyült, néma töprengés már-már művészet, amikor is a csöndben jönnek a magvas gondolatok, és csekély különbség, hogy e töprengés eredményeképp győztes sakkparti, horgon fickándozó halacska vagy tárcanovella születik. Nem is állhatta meg, hogy feltápászkodván el ne ballagjon a keskeny betonúton a horgászszekció felé. Saját szemével akarta látni, mint történik, amikor egy halacska az emberi furmány és persze saját mohósága folytán odahagyja a vízi világot, és átadja magát a szénfekete atyafinak, azaz vacsorává nemesedik.

–    Cuppogni kell nekik és jönnek csőstül a kis agyatlanok – közölte szakértelemmel a guggoló férfi, amikor érzékelte, hogy érdeklődő vendég áll a háta mögött. – Csak jó időben kell kijönni reggel, mint ma is. Héttől kilencig huszonhetet kapkodtam ki a vízből, végén már nem is kellett a csali, maguktól haraptak a horogra.

Ezzel felállt, és kezében egy jókora, legalább nyolcvan centiméter hosszú, tekergőző angolnát tartott.

–    Csabi – közölte az íróval, és bal csuklóját nyújtotta bemutatkozásképp. Majd egészen közel hajolt az angolnához. – Du jú szpík ánglis? – tette fel valamely elváltoztatott, fuvolázó hangon ezt az igencsak humoros kérdést a halnak.

–    No és miképp készíti el? – tért rá a tárgyra Krúdy úr, aki nem gondolta, hogy egy angolnával bármely tekintetben is az angol nyelv mibenlétéről kellene értekezni. Szótár helyett étlapot képzelt a kezébe, ha erről a halfajtáról töprenkedett.

DurhamDundeee, flickr.com

DurhamDundeee, flickr.com

–    Hát úgy van az, tetszik tudni, hogy az angolna a sós és az édes határán él. Az ikráit sós vízbe rakja, de élni felúszik a folyókba, tavakba. Úgyhogy ezt kell figyelembe venni az elkészítésénél is. A fűszerezésnél nem hiányozhat se a só, se valamely édes paszta, amivel bekenjük a húsát. Én már csak úgy szoktam, hogy kétszer kiáztatom sós lében, ez megadja neki az alapot. Aztán van egy speciális krémem, kérem, ami fokhagyma, egészen apróra nyesett petrezselyem, picike szerecsendió és, most tessék megkapaszkodni: méz. Természetesen akácméz, friss, ami szinte még fehér, nincs besűrűsödve.

Krúdy úr bólogatott, a Csabiban rejlő hozzáértés megkapta, kedvére való volt, hogy egy ember, a horgászat jelese nem maradt meg szakbarbárnak, hanem a választott témája tárgykörébe tartozó, legalább olyan fontos aspektusokra is figyel.

–    Az aztán tök kúl – fejezete be az előadást a feketére pörkölődött férfi, és hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, hüvelykjét felállítva kitartotta a kezét az író felé. Egy darabig várt, érkezik-e további helyeslés a különös vendég részéről, majd folytatta. – Hallom, a főnök Gámpéné kezei közé vetette magát, már ami a kaját illeti. Tudja mit, adok én ebből a sok angolnából az öregcsajnak, rittyent magának olyan ángolnapörköltet, hogy álmában is angolul fog tőle szunyókálni.

Az író köszönte szépen előre a megtisztelő ajánlatot, és lassan visszabattyogott elárvult székéhez. Közben felpillantott a hegytetőre, ahol a kék égbolt előtt fehéren magasodott az apátság együttese, a cikornyás két torony és a klastrom épülete. Újra és újra a nagy kérdés tartotta bűvöletben: vajon melyik ablak mögül szemlélte Károly király az ónszínű Balatont? Vajon evett-e őfelsége angolnát, amíg itt tartózkodott, vagy ez az étek szezonális jellegű, és a túl későn érkező látogatóknak már nem jut…

Visszafordult, hogy a horgászembert megkérdezze, tudja-e, mely ablakok tartoztak a királyi lakosztályhoz.

–    A Karcsi kircsi? – kérdezett vissza úgy, hogy oda se fordult a hegy felé. – A sarokszobába lett bezárva. Menjen csak fel, aztán beleírhatja a nevét a nagykönyvbe, hogy itt járt. Én még nem írtam bele, mert mindig annyi a dolgom, no de majd egyszer ennek a nagy hajtásnak is vége lesz, aztán beírom, igen, lehet, hogy valóban így van, morfondírozott Krúdy Gyula, amint visszaereszkedett a székébe. Az írás ideje akkor jön el, amikor már minden más munkának vége.

nyilvános vetkőzés
Alig néhányan ücsörögtek a parton, páran a fák árnyékába húzódtak. Két nőszemély érkezett, valószínűleg az intézet munkatársai, fehér köpenyt viseltek, kezükben törülköző. Krúdy úr leplezetlen érdeklődéssel kísérte minden mozdulatukat. Megint s újra arra a csöppet sem kellemetlen megállapításra jutott, hogy egy vetkező asszony nem megvetendő látvány, még akkor se, ha az első darab, amitől megszabadul, a nyakában lógó mobiltelefon. Az író igenis hitt abban, hogy a legártalmatlanabb – mint a jelen esetben is – nyilvános vetkőzés jelentéstartalmakkal gazdag. Bár nem volt járatos a mélypszichológiában, írói lelke annyit sejtett, hogy a hölgyek egyetlen éles pillantással felmérik, kik tartózkodnak a parton, kiknek a szeme előtt vetkőznek, és eme vetkőzés mozdulataiban ott vannak a szemlélők, ott van Krúdy Gyula, az ártatlan idegen, aki semmi mást nem tesz, mint néz. A két asszony persze nem sokat teketóriázott, a könnyű kis fehér köpenyt végiggombolták, és ledobták a fűre, leterítették a törülközőt, és rátelepedtek. Az egyiküknek szőke szöghaja volt, a másiknak festett fekete, pillangó alakú csattal feltűzve a feje búbjára. Elnyúltak a napon, és rágyújtottak. Aztán a fekete hajú, ahogy a freskókék ég felé fújta a füstöt, meg is szólalt.

–    Most már épp ideje, hogy vége legyen ennek a kurva foci ebének, a tököm tele van az egésszel.

–  A Feri is azt bámulja minden este?

–    Mért, a Sanyi nem?

–    Dehogynem. Ezerrel. Már mondtam neki, veszek magamnak egy külön tévét.

–    Ez tökjó. És? Veszel?

–    Á, francot. Miből?

–    Hát ez az. Érted, szétmelózom magam egész nap, kinyalom az egész család valagát, este akarom kicsit zsongítani magam azzal a szaros tévével, és csak azt sasolhatom, hogy szaladgál a Zidán vagy ki a tököm.

zita, flickr.com

zita, flickr.com

Krúdy úr érezte, hogy agyában füstölnek a chipek (ezt a jeles kifejezést egy kappanhangú sportriporter szájából hallotta), s miközben próbálta elraktározni a hallottakat a lelki winchesterén, ismét meg kellett állapítania, hogy a legnagyobb irodalmi alkotások is fityfenét érnek valamely kontrollálatlanul őszinte mondatba foglalt emberi sorshoz képest – és bizony felettébb óvatosan kell eljárnia annak, aki eme mondatokat irodalmi alkotássá óhajtja gyúrni, hogy aztán kisüljön belőle maga az élet.Terebli M. Tíbor közeledett a parkon át, öles léptekkel, de valamelyest megváltozva. A főigazgató úr ugyanis szintén fehér köpenyt öltött a munkájához, ám e köpeny alatt levette a hosszúnadrágot, lábára sarut húzott, ráadásul a köpeny alatt felsőtestén sem volt semmi, csupán a lazán hagyott két felső gombolás mögül előburjánzó őszes mellszőrzete. Arcán a hahotát sejtető széles mosoly azonban változatlan maradt, amikor is két kezét előrenyújtva lépett Krúdy úr székéhez.

–    Drága barátom, remélem, semmiben nem szenved hiányt!

–    Ó, nem, nem, épp ellenkezőleg. Szinte már túl sok is…

–    De hát micsoda? – hökkent vissza Terebli M. Tíbor, miközben nem szűnt meg mosolyogni, s így a hökkent mosoly olyan kifejezést ültetett az arcára, mintha az orvos épp a prosztatáját tapintaná ki.

–    Minden együtt: a nap, a vízpart, a hajók, az arcok, az emberek. Elhiheti nekem, ihletből is létezik túltermelési válság. Ám egy csöppet sem aggódom, mert tudom, hogy szegény Károly királyunkhoz ezeken az illatokon, hangokon, arcokon keresztül fogok eljutni. Amennyiben nagy király volt, és a jelek erre vallanak, akkor egyesített magában mindent, amit ez a kicsinyke ország jelent, sőt, jelent ma is, elvégre, tudja, én úgy hiszem, minden megvan, ami valaha volt, legfeljebb, amint a bölcs fizikusok vallják a matériáról, átalakult.

Terebli M. Tíbor sűrűn bólogatott, míg az író elővezette téziseit, sőt, már-már a fejét rázta, olyannyira helyeselt.
mennyire nem turistalátványosság
–    Ha a múltra kíváncsi – billentette oldalt a fejét, s tán első ízben győzedelmeskedett vonásaiban a hahota fölött a mélabú –, itt a legjobb helyen tartózkodik, mert itt még a levegő molekuláival is ezer esztendőt szív magába. Tudom, ez felettébb nagyzoló kijelentésnek tűnik, ám én magam is nemegyszer elcsodálkozom, hogy ez a Tihany mennyire nem turistalátványosság, mennyire nem a kétség kívül élvezetes csillogása-villogása számít, hanem a láthatatlan dolgok, ha tetszik, a tó vizének sötétzöldje, ami mintha rejtegetne valamit, vagy éppenséggel a templom esti, immár néma sötétje, a királysír csöndje, ami szinte követeli: hatolj belém, ismerj meg, próbálj felkutatni… Én magam tudományos ember volnék, immár évtizedek óta azzal telnek a napjaim, hogy egy mikroszkóp nézőkéjébe hajolok, apró gombocskákat tekerek, hogy minél élesebben lássak, és ha azt hiszem, észrevettem valami újat, különös izgalom és bátorság száll meg, mert merészelem papírra vetni, amit látni véltem.

–    No de hát ez tökéletes definíciója az írói mesterségnek is! – vetette közbe Krúdy Gyula, s e pillanatban valóban úgy érezte, hogy az édesvíz biológiájának tanulmányozása édestestvére az írói mesterségnek. Terebli M. Tíbor egy pillanatra zavartan fürkészte az írót, vajon komolyan gondolja-e, amit mondott, majd – tán leplezendő minden feltoluló gondolatát és esetleges szerénykedő ellenvetését – eget rázó hahotában tört ki, hogy mindenki, aki a parton tartózkodott, önkéntelenül is oda kapta a fejét.

–    Ekkora bókot, az árgyélusát! Egy percre se gondolom, hogy beleárthatnám magam egy ilyen formátumú író alkotómunkájába, ám azt még egyszer hadd ajánljam fel, hogy amennyiben a legcsekélyebb mértékben segítségére lehetek a születendő mű létrehozásában, cibáljon el akár a laboratórium szentélyéből is, állok rendelkezésére. És még egy jó tanács: messze nem én vagyok az a személy, aki e helyről a legtöbbet tud. Ha figyel, itt minden Tihanyról szól. S maga tudja csak igazán, hogy ezekből a mai szóvegyületekből miképp lehet kikristályosítani a múlt molekuláit. Ez a maga tudománya.

Paul Padschewsky, flickr.com

Paul Padschewsky, flickr.com

Krúdy úr elégedetten dőlt hátra barna karszékében, s szemét a kékeszöld vízre vetette, ami Füredtől Siófokig terült el – s hiába volt e két part nagyon valóságos, mégis úgy érezte: – végtelenül. Károly király, felséges uram, hát mi lesz véled, hol késlekedel e fénylelő nyárban, előbuksz-e a sima víztükör alól, mint a gyomorlikőr kótyagos fejű reklámfigurája, félreütött koronáddal? Unikális egy uralkodó volt ez a Károly, annyi szent, mennyire ragaszkodott szegény magyarjaihoz, akik aztán a királyság védelmében elűzték egyszer, majd elűzték másodszor is, és akkor jött az ő és a felséges királyné tihanyi kálváriája, azon a megírandó őszön.

Krúdy úr ekkor egy nemes vonalú, zöldre pingált hajóra lett figyelmes, ami Füred felől úszott feléje. Ahogy közeledett, nemcsak a fedélzeten ácsorgó embereket lehetett kivenni, hanem a hajó oldalán ékeskedő aranyló feliratot is: JÓKAI, olvasta Krúdy Gyula, és szíve örömmel telt meg, hogy zseniális íróelődjét látja viszont. Arra gondolt, igen, egy író számára kevés méltóbb elismerés érkezhet az utókor részéről, mint hogy balatoni hajó lesz belőle, s mint egykor könyveinek mondatain, most a minden pillanatban változó színű apró hullámokon táncoltatja az olvasóit. Krúdy úr nem szégyellte: hirtelen erős vágyat érzett, hogy majdan, ha arra érdemes opuszokat adott a magyar közönség kezébe, az hálája jeléül egy karcsú hajónak adományozza az ő nevét is.

– Ott pöfög a bableves! – hallotta ekkor közvetlen közelről, és ahogy a fejét oldalt kapta, hát Csabit, az angolnahorgászt látta meg, aki szélesen vigyorgott, majd sebtében meg is magyarázta, hogy neki Jókairól kizárólag a bableves jut eszébe, természetesen tárkonyos ecettel, bár nem szerencsés, ha egy bableves zöld színű, hiába, hogy mint hajó a tó színéhez, jobban passzol.

Krúdy úr hunyorogva bólogatott, majd miután az angolnahorgász görbe tartással tovább baktatott a nádas felé, arra gondolt, hogy ha nagy feladata nem sarkallná, micsoda remek anekdótokat lehetne összeírogatni itt, csak úgy balkézről, minden különösebb nekiveselkedés híján, és mégis kolosszális mű születhetne belőle, csak mert emberi szavak lejegyzése, és nem okoskodó kitaláció. Hiszen mindaz, amit itt egy röpke nap alatt hallott, nagyon is kedvére volt.

igazi lovag módjára
Krúdy úr, ahogy a délutáni bársony vízen kiterülve feküdt, mi mást is tehetett: szemlélte az égboltozatot, azon is az egymás mögött nyári méltóságteljességgel vonuló felhőket. Egy külön álló, furcsa alakzat úszott föléje (avagy úszott ő alája), ami, épp csak egy pillantást vetett rá, rögvest ismerősként tűnt fel. Ahogy libegtében kissé előrehajolt, hogy még alaposabban szemügyre vehesse, rá kellett döbbenjen: a felhőfodrok Polóhny Matildot mintázzák, akivel valaha, boldogult diákkorában, már nem is emlékszik, pontosan mely – szintén – balatoni település melletti almatáborban pingpongozott, s igazi lovag módjára, miután az első szettben megmutatta, mire képes, hagyta nyerni Polóhny Matildot. A lány a lecsapott pingpong-labdánál is szökellőbb pillantásokat lövellt feléje, hogy majd az este elkövetkeztével az ifjú Krúdy úrban valósággal megálljon az ütő, amidőn a parti fűzfák sötétjéből kilépve egy még sötétebb árny ölelte körül, és e sötét árny láthatatlanul fekete szájából forró nyelv nyomakodott az ő szájába. Hm, libegett a sokat látott Balaton hullámain Krúdy úr, és a felidéződött történések után tizenkilenc évvel is összefutott a szájában a nyál, holott Polóhny Matild csókja e nagy idő alatt egyszer sem jutott eszébe, mert gyorsabban elolvadt az emlékek óceánjában, mint az a felhőarc az égen. Pedig már az is odábbvándorolt, és Polóhny Matild megidézett képe, különösképp a szája, eltűnt. Mintha káprázott volna Krúdy úr szeme, nem maradt más, csak a kék, a maga végtelenségével, mintha a múlt kék lenne és nem fekete. Hát mégis van remény, a kék a remény színe, csapott egyet a kezével, amitől az arcába frecskendezett a víz, aztán nem is tudott más okosat gondolni, ezért inkább csak úgy megszokásból magában hozzátette, hogy a kutyafáját!, és ez is igaz volt.

revdode, flickr.com

revdode, flickr.com

De ahogy megfordult, és komótos karcsapásokkal evezett a lépcső felé, csak belekáprázott a fejébe egy gondolat: esetleg valamiféle nőszemély vár rá e tudós falak között? Arra pedig még gondolni sem mert, hogy ez a női személy egy grádiccsal magasabban, a Károly király kolostorában morzsolgatja mit sem tudva a várakozás óráit már mióta. Hátha annyi évvel a király után a királyfi, fehér lovon ma rúgtat be…

Gámpéné mintha csak érezte volna, hogy Krúdy úr nem bánja, ha nem marad egyedül a vacsora elköltésekor. No, le nem ült, tolakodásszámba ment volna az, ellenben megállt az ajtóban, mint aki megy is, marad is, és akár csak nagyanyái a templompadsorok között a zsebkendőjükkel, játszódni kezdett a fogóruha csücskével, önkéntelenül is pajkosan, holott messze volt már az az idő, amikor Gámpé uram pillantásainak súlya alatt le kellett süsse a szemét.

–    Aztán ízlik-e? – kérdezte, hangjában inkább megint csak némi évődéssel, mint komoly aggodalommal, hiszen tudta ő jól, hogy ami kikerül a keze közül, az mindjárt el is helyezkedik a gasztronómiai Mount Everest-csúcson, de az illendőség mégis ezt mondatta vele, főképp, hogy Terebli M. Tíbor valóban a lelkére kötötte: Gámpéné, ahogy a jóistennek főzne, úgy főzzön az elkövetkező napokban! És még a hahota is elmaradt, csak némely biztató mosoly érkezett a főigazgató úr felől, de hát Gámpénének erre sem volt szüksége, tudta ő, honnan fúj a szél, így hát meg is felelt kellőképpen: Nekem a főigazgató úr a Jóisten, nem főzök hát ezentúl se rosszabbul, se jobban, csak éppen úgy, mint tegnap és holnap!
bajszát megtörölgetvén
És bizony Krúdy úr a friss borsóval, répával, zellerrel ékes, csipetkés zöldséglevesből kóstolt első néhány kanál után nem tehetett mást, mint bajszát megtörölgetvén ültében meghajolt a szakácsnő előtt, aki, akárcsak a negyven évvel korábban Gámpé Feri pillantásának súlya alatt, lesütötte a szemét, de már nem volt annyira szende, hogy azért ne felelt volna az efféle férfitekintetre.

–    No csak egyék. Tudja, a főigazgató úr nekem, az egyszerű konyhaasszonynak azt mondta, Gámpéné, hallja-e, úgy főzzön erre a vendégre, hogy minden falatból, amit elébe tesz, szépirodalom lesz, mert aki egyszer is jól megetette Krúdy Gyulát, az már része a magyar irodalom történetének. Hát csak azért birizgált, mi az ábra, nehogy a végén aztán valami cikiset írjon rólam, tudja…

Az író a Csabi által fogott angolna túlvilági életének értelmet adó pörkölt szaftjából felnézve csak a villája nagy ívű mozdulatával jelezte, hogy erre a rossz hír keltésre pedig precedens nem lesz, Gámpéné és konyhaművészete elfoglalja méltó helyét a literatúra égboltozatán, tán a leghelyesebb volna, rögvest átkeresztelni az asszonyság nevére a Vacsoracsillagot. Mondani nem mondta ezt Krúdy úr, mert erősen hitte, hogy a dicsérő szavakkal is csínján kell bánni, de hogy maximális érdeklődésének tanújelét adja, két falat között kérdést intézett a szakácsnéhoz.

– Hanem, amennyiben nem megy pletykálkodásszámba, mesélhetne nekem a kedves igazgató úrról.

– Hát nem tetszenek ismerni egymást? – rökönyödött vissza Gámpéné.

– Én ma láttam őt először világon való életemben – fordított egyet Krúdy úra kenyérbélen, amivel a pörköltszaft javát mártogatta a tányér szegletéből.

– No csak, mert az igazgató úr úgy beszélt magáról, mint aki szőröstül-bőröstül ismeri a vendég urat.

– Ó, hát a műveimet, asszonyom, a könyveket! Ez a drága ember a nagy tudóskodás mellett nem sajnálja az időt, hogy a lelke istápolására a mikroszkópja nézőkéjét néha-néha odahagyja, és beletekintsen egy-egy könyvbe is, ahol szintén sok minden apróságot figyelmezhet, ugyebár. De én semmit se tudok róla, se itteni életéről.

Paul Padschewsky, flickr.com

Paul Padschewsky, flickr.com

Gámpéné mintha csak megérezte volna, hogy a kiadós vacsora mellett a különös vendégnek egyéb táplálékra is szüksége van leendő irományaihoz, belefogott Terebli M. Tíbor figurájának felvázolásába. Hosszú, mesébe illő, vagyis sokkal inkább mesés étkezéssé lett Krúdy Gyula első tihanyi estebédje, amiben minden és mindenki szerepelt, csak éppen szegény Károly király és Zita királyné nem. De hát érdemes-e bármit is siettetni, több mint nyolcvan év késedelem után? Főképp, hogy megtudhatta, Terebli M. Tíbor valaha egy nálánál kereken húsz évvel korosabb asszony iránt lobbant olthatatlan szerelemre, olyannyira, hogy lovagi eszményt megszégyenítő ostroma elől a kitelepítésből épp csak visszatért nő nem térhetett ki. Ahogy Gámpéné ecsetelte, a főigazgató úr és a Babi néni olyanok ketten, mint ősz anyjával a nagyra nőtt gyermek, aki soha nem hagyja el őt, mert számára ő testesít meg minden nőt egy személyben.

– Nagyon-nagyon szeretik egymást – mondta Gámpéné, és Krúdy urat e pillanatban cseppet sem zavarta, hogy a derék konyhaasszony a szeme és a fogóruha sarkát egy pillanatra egymáshoz érintette.

Az író felettébb különös álmot látott az első tihanyi éjjelen, ráadásul mintha üzenet rejtezett volna benne. Ágya, amit gondos kezek készítettek elő, mintha töviről hegyire ismerték volna Krúdy úr mindennemű alvási rigolyáját, hiszen volt ott nagypárna kettő is, valamint több, különböző méretű kisebb párna, amikkel a feje magasságát tudta állítani, hiszen az álmok is különböző szinteken születnek, ezért szükségeltetik hozzájuk a megfelelő terep. A matrac ruganyossága, jobban mondva keménysége se hagyott bosszankodni valót, és az már valóban az író kényes szeszélyére bízatott, hogy a kinti meleg és az intézeti szoba hűse mely takaró használatára sarkallja.
némiképp értetlenül
Krúdy úr igenis jelentést tulajdonított nem csupán az álmoknak, hanem az új helyen álmodott első álomnak kiváltképp, ezért reggelre kelve nem kevés időt töltött merengéssel, fejtegetvén, amit látott. És amit látott, az újabb mese volt, hiszen már álmában is mintha mesélte volna valakinek, miközben peregtek előtte a képek, és mondta és mondta, némiképp értetlenül, illetve jobbára csodálkozva, hogy mik történnek.

Így szólt:

„Vártunk egy szállítmányra. Kicsit restellem is, de legjobb tudomásom szerint segélyszállítmányról volt szó, bár nem igazán tudom, mi okból szorultunk rá. Borongós, őszi idő ült a nyakunkban, szüleimmel és húgommal ácsorogtunk fázósan a hajnali szürkületben, s lestük, hogy a messziről vezető út végén feltűnik-e végre a mi szállítmányunkat fuvarozó. Ormótlan, régi, összevissza horpadozott oldalú gép pöfögött be nagy sokára, és egy kövér, harcsabajszos férfi egykettőre ledobálta elénk a minket megillető néhány ládát és dobozt. Búcsúzásképp nem volt rest odaböffenteni: Most aztán örülhetnek! És mi tagadás, örültünk is, sőt, már-már eszelős türelmetlenséggel vetettük rá magunkat a csomagokra, feszítettük fel a tetejüket, téptük a zsineget, a vásott kartont. Ám annál nagyobb lett a megrökönyödés – és itt az álom leszűkül egyes szám első személyre –, mivel ahogy szedegettem elő a dobozok tartalmát, azt kellett konstatáljam, hogy csupa olyan holmi bukik elő, ami valaha, régvolt időkben az enyém volt. Egymás után kerültek kezembe régi játékaim, egyik siralmasabb állapotban, mint a másik, hiszen már akkor is, amikor megszabadultam tőlük, avagy tovább ajándékoztuk, legtöbbje ócska és használhatatlan volt, azok, amiket egyenesen a szemétbe hajítottunk, biztosan. Most újból a kezemben tartottam. És egykori ruháim! A lehető legidétlenebb, divatjamúlt kötött sapkák, kardigánok, térdzoknik, amiknek a puszta látványától elfacsarodott a szívem, de nem ám azért, mert a régi szép idők elevenedtek meg szemem előtt, sokkal inkább szívembe hasított, milyen gyámoltalan és szerencsétlen is voltam én kisgyerekként.

Steven Severinghaus, flickr.com

Steven Severinghaus, flickr.com

Aztán anyámra néztem, aki épp egy ósdi melegítőt rázott, hogy lássa, használható-e még, és megkérdeztem, hát miféle segélyszállítmány ez?, de nem ő felelt, hanem apám, aki valahol a hátam mögött állt, nem láthattam, onnan jött dörmögő hangja: Segít emlékezni, édes fiam, mondta, és több szó nem is esett, csak a szürkeség, a szitáló nyirok tette tökéletessé ennek a bizonyos emlékezésnek a rettentő terepét.”

Krúdy úr a reggeli elmélkedés, serkentésére még az ágyban fekve lassú szivarra gyújtott, s mivel hamvedret sehol sem lelt, tenyerét tartotta az egyre növekvő hamurudacska alá, aminek, a szivar kiválóságát dicsérendő, esze ágában sem volt lepottyanni.

–    Kacatjaink örökre a mieink maradnak – szögezte le később, amikor lábát végre kidugta a vékony takaró alól.

– Ha a párától nem látszik a szembeni part, eső lesz.

Krúdy úr kilesett félárbocra eresztett szemhéja alól.

Az előbbi megállapítás a fakó-csíkos kempingszékben ücsörgő, fehér hajú férfitól származott, igazából nem is lehetett tudni, kinek mondta, csak úgy, annak, aki épp hallja. Aztán folytatta:

–    No persze, ez csak afféle népi bölcsesség, én már hetvenhat éve hallom, aztán vagy igaz, vagy sem. Mint minden meteorológiai előrejelzés. A régi halászember ismerte a természetet meg az időjárást, legfeljebb az nem ismerte őt, ugyebár.

Krúdy úr figyelmét nem kerülte el, hogy az öregúr székétől nem messze a hason fekvésből törökülésbe emelkedett egy hatvan év körüli, vörösre festett hajú nő, és úgy meredt az idős emberre, mintha az a szavait egyenesen hozzá intézné.

–    Hetvenhat éve? Annyit mondott?

Az író meglepetve látta, hogy az ősz úr továbbra is csak meredt előre, ám élénk arcmimikával válaszolt.

–    Bizony ám! Kilencéves voltam, amikor az én drága jó apám állást kapott itt az intézetben, és ide költözködtünk. Máig előttem van a kép, amikor itt, itt – és ekkor az öregember kinyújtotta vékony, napbarnította karját –, az akkori pici kis kikötőben, a stégen állt az én drága jó apám, a legrekkenőbb nyári melegben is fekete frakkban és cilinderben, és várta a gőzöst, ami gróf Klebelsberg kultuszminisztert hozta, aki kegyeskedett meglátogatni az általa alapított intézményt. És igen, a hajó feltűnt, jött, szépen pöfögött felénk, szállt a füstje a kéklő nyári égre, én ott lapítottam a növendék sövény mögött, a hajó mind közelebb ért, már ki lehetett venni az urakat, akik készülődtek a kiszálláshoz, amikor egyet reccsent a stég, a deszka az én drága apám százharmincöt kilós súlya alatt elengedett, belerogyott a vízbe, s miközben a fedélzetről gróf Klebelsberg is üdvözlésre emelte cilinderét, az én drága apám azon frakkosan lassú bugyborékolás mellett elsüllyedt a Balatonban. Mondhatni, szégyenében.
izgatottabban fészkelődött
Krúdy Gyula igyekezett meghúzni magát, holott a füle itta az idős férfi szavait, s közben fél szemmel a nőt is figyelmezte, aki mind izgatottabban fészkelődött, kibontakozott a törökülésből és feltérdelt, felsőtestével, amit a fürdőruhán kívül egy áttetsző, vöröses mintázatú kendővel is óvott, mind jobban az öregúr nyugszéke felé hajolt.

–    Meséljen, meséljen még! – lelkendezett a nő, amikor az öregúr abbahagyta a balsikerű miniszteri vizit felidézését, ám az írónak feltűnt, hogy a hangja szinte hisztérikussá vált, már-már rikácsoló követelésnek tetszett, ahogy további beszédre buzdította a bácsikát.

A csíkos huzatú nyugágy megreccsent.

–    Meséljek? Ezt kéri kegyed? De hát ezek nem mesék, egy csöppet sem azok! Csak hát, tudja, ha valaki nyolcvanöt, néha-néha olyan réginek tűnik minden, hogy tényleg mese lesz mindabból, ami történt…

Pi István Tóth, flickr.com

Pi István Tóth, flickr.com

Az írónak eszébe ötlött, hátha az öregúr szegény Károly királyról is tudhat egyet s mást, amit még sövényen át leskelődő gyerekként hallott, de nem volt érkezése, hogy ezt a gondolatát tovább szövögesse, mert a nő újból megszólalt, vagyis izgatott hangon kiáltott.

–    Negyvennégyre emlékszik-e? Negyvennégy nyarára?

Az ősz hajú férfi végigsimított a bajuszán, először nem is válaszolt. A nő a térdeplő pózból a jobb lábát talpra tette.

–    Negyvennégyre, hölgyem, tökéletesen emlékszem. Bárcsak képes lennék ne emlékezni – mondta aztán, de nem többet.

Krúdy úr egyszerre szellőt érzett, a fejét oldalt fordította, Füred felé, ahol már sötétlila volt az ég alja. A szembeni part, Siófoknál, nem látszott a párától. A nő felállt, és tétován topogott a fűre terített törülközőjén. Kezével a hasa előtt babrált, ujjai mintha küzdöttek volna egymással. A meg-megújuló szél lebegtette a vállán az áttetsző, vörös mintájú kendőt, de nem fújta le róla.
mint az orgonasípok
–    Negyvennégyben nyaraltunk itt utoljára – szólalt meg, immáron halkan. – Hét leánytestvér. El tudja képzelni, mi volt az, azokban a háborús időkben? Hatéves voltam, pontosan a középső a sorban, volt három nővérem és három húgom. Anyuska egyedül jött le velünk, mert apust behívták egészségügyi szolgálatra. Nem tudom, nem emlékszem, minek az örömére, de az egyik délután anyuska összeterelt valamennyiünket, álltunk szép sorbanmint az orgonasípok, az árkádok alatt. És akkor az épületből kilépett egy magas fiatalember, fehér vászonnadrágban, a könnyű felöltője csak úgy a vállára dobva. Láthatólag gondolataiba merülve igyekezett valahová, mit tudom én, de különös sorfalunkat meglátva lelassított. Mire odaért hozzánk, szinte megállt, és ahogy ellépett előttünk, tágra nyílt szemű kíváncsisággal végigszemlélte mind a hetünket, a tizenhárom évestől a kétévesig. Amint a legkisebb húgomig ért, sarkon fordult, és visszasietett elém. Megfogta a fejemet az államnál, picit jobbra fordította profilba, majd picit balra, végül szélesen elmosolyosodott. Sűrű, tömött bajusza alatt sűrű fogak villantak elő a szájából. És azt mondta: Tudod-e, hogy te leszel a legszebb mind közül? Azzal elengedte az államat, és gyors léptekkel eltűnt a főkapu irányában.

Miközben beszélt, a nő lassú, araszoló léptekkel megkerülte a nyugágyat, és egy idő után ott állt az öregember előtt. A beszéd végén az ujjai elengedték egymást, a két keze lehullott, a háta is meggörbedt. Egy újabb szélroham lerántotta róla a kendőt, de nem kapott utána.

Krúdy úr is előredőlt karosszékéből, figyelte, vajon az idős úr, akinek ősz üstökét is felborzolta már a készülődő vihar, mond-e valamit erre a különös históriára.

–    Az a hét kislány – hallotta aztán, de sokkal elhalóbb hangon, mint korábban. – Ó, hogyne. Milyen aranyosak voltak, bájosak. Szépek. Az egyikük különösen szép. Látom őket, amint ott sorakoztak a késő délutáni napsütésben. Elutaztak aztán, eltűntek, sose láttam őket többé. Nem tudom, mi lett velük. Talán még élnek, talán meghaltak.

–    Meghaltak, azok a kislányok mind meghaltak – felelte ekkor a nő, majd a következő pillanatban megfordult, és a válláról lekapott kendő után eredt, amit a szél már bokorról bokorra fújt, végig, a hosszú parton, aminek a vége beleveszett a párába, mert közeledett az eső.

Krúdy úr ismerte és tisztelte a mértéket, de épp ezért mindig rá is tett egy lapátkával, hogy véletlenül se hibádzzék a mértékből, és ha valamely baja lenne, hát inkább az, hogy túlcsordult, és még akkor is jól van az úgy.

ryanne lai, flickr.com

ryanne lai, flickr.com

Az író nem volt oda a fociért, de élvezettel hallgatta, ha mások a meccseket elemezték, és egy világbajnokság ideje alatt bízvást botolhatott olyan atyafiakba, akiknek hirtelen támadt szakértelméből több szövetségi kapitány is kitelt volna. Mintha a magyar lélek mélyén gyökerezne a foci, és csöndesen bugyogna, mint valamely hőforrás, jóllehet, e bugyogás éppenséggel hűs sörök habjaiban öltött testet, mint ama intézettel átellenben üzemelő garázsbolt előtt felállított csálé asztalkák tetején is. A korsók előtt az intézeti horgásztársaság diskurált, nagy és nagyobb méretű pocakok tulajdonosai, akik egy normál méretű futballpályán tán felezővonaltól a kapuig sem tudtak volna elszaladni, ám e témakörben egyikük sem tartotta érvényesnek azt a főképp a dugásra szabadalmaztatott bölcsességet, miszerint az beszél róla, aki nem tudja csinálni. Krúdy úr, ha focira gondolt, ifjúkorának legforróbb nyara ötlött eszébe, vagyis 1982 nyara, amely darab időt már szintén régóta meg óhajtotta énekelni, szilárd elhatározása szerint sallangmentesen, „úgy, ahogy történt”, ám épp ez a vállalt szigorúság posztponálta az íráshoz való nekiveselkedést, ugyanis nem emlékezni akart (holott ebben volt igazi ereje), hanem tudósítani – ha utólagosan is. Abban az évben is zajlott egy foci vébé, az utolsó előtti, amin a magyar válogatott szerepelt, méghozzá meglehetős eredménnyel, hiszen a rekordkönyvbe lőtte magát, amidőn 10-1-re elagyabugyálta San Salvador (a Szent Megváltó nem segített rajtuk ezúttal) nemzeti tizenegyét. Ám Krúdy úrnak nem is a meccsek emléke borzongatta lelkét, hanem a nyárestéké, a zizegő-motozó júliusi éjszakáké. Diófejű barátjánál nyaralt, akkor is a Balaton partján, egy mesebeli, piros cserepes, zöld zsalugáteres házikóban, rántott csirkecombot és meggyes rétest termő nagymama oltalma alatt, de már borral kínálták, és nem szóltak rájuk, ha az ebéd és a vacsora után a fiatalurak, tépve a vágyott végtelenségből, még egy cigarettára is rágyújtottak a rácsos verandán terpeszkedvén. Ezek után jött a meccs, aminek a második félideje vált igazán érdekfeszítővé, ám nem a pályán zajló történések miatt, sokkal inkább azért, mert a késői órára az ifjú Krúdy és Diófejű barátja ismét csak valamely éhség jelentkezését érezték, éhséget – újfent csak a szabadság iránt. Éhséget arra, amit ott és akkor megtehettek, miszerint a nevezetes második félidőre kivonultak a keramitköves konyhába, a televízióról átváltottak a rádióközvetítésre, miközben előkerültek a vágódeszkák, a sötétpiros színű házi kolbászok, az estére is foszlósnak megmaradt kenyér, a ropogós zöldpaprika és paradicsom, hogy a Balatoni Világos névre hallgató söripari termékről ne is szóljunk, ám jegesre hűtve az is tökéletesen megtette, hiszen belőle minden korty egy korty volt a végtelen szabadságból, ami tényleg nem fogyott el Vatreau játékvezető hármas sípszava után sem. Krúdy Gyula, ha megerőltette az eszét, fel tudott idézni egy-egy nevet, valamely Pölöskeit például, aki a rádiószpíker izgatott hangja szerint ügyesen terelgette a labdát a belga védők között, de aztán kivezette a partvonalon túlra, és ilyenkor felsóhajtott. A betyárját, gyerekek, túl sok lesz a buta hibából…
amúgy csipkelődve
A garázsbolt előtt ücsörgő kompánia tisztelettel bólintott az író felé, kissé el is csöndesedtek, illetve a szótlanságot gyorsan kihasználták, hogy vételezzenek valamely sörnedűt, de aztán, mivel az ügyek kitárgyalása valójában nem tűrt halasztást, és ezért nem lehettek tekintettel holmi nagytiszteletű idegenre sem, csak folytatták egymás jó szándékú felhomályosítását, amúgy csipkelődve, mégis megengedő módon, ahogy a tökéletes igazság birtokában lévők ezt tenni szokták álmos nyári délutánokon.

–    Figyeld meg, hogy a görögök mindenkit elpicsáznak – tette közkinccsé jóslatát egy vedlett szalmakalapot viselő ember. – Ugyanaz lesz velük a szitu, mint a dánokkal volt kilencvenkettőben. Beugrottak a jugók helyett, aztán keményen meg lett mindenki szívatva. Ezt így hidd el nekem, apukám.

Akit a kalapos apukájának nevezett, vont egyet a vállán, megpörgette a söralátétet, aztán szólalt csak meg.

– Attól még a Zidane egymaga jobban játszik, mint a te görögjeid együttvéve, az tutiziher.

– No és az ángolok? – rántott egyet loboncos fején Csabi, és Krúdy úrra nézett. Az író ettől a felszólamlástól a minapi vacsoraállatra gondolt, ami Csabi jóvoltából került az asztalára, majd a hasába, és kissé meghajtotta a fejét a főhorgász felé. Ez mintha valamely impulzust küldött volna a férfi felé, aki korsója fülét megmarkolva, mintha tósztot mondana, folytatta a heves fejtegetést. – Én azt mondom, hogy őket kell megsasolni. Az ángolok még focit játszanak, nem gyilkolnak a pályán, nem az van, hogy törd el a lábát. Most ki fog jönni nekik a lépés. Érted, egy Beckham, egy Owen, egy MacManaman nem tud hibázni. Ezek a csávókámék most nagyon együtt vannak – hadarta Csabi, majd újfent a garázsbolt ajtajában tétovázó (voltaképp hallgatózó) író felé kapta a fejét. – Mit mond a nagy ángolnaszakértő professzor? – kérdezte, mire mindenki elröhögte magát.

Bernadett Németh, flickr.com

Bernadett Németh, flickr.com

Krúdy Gyula pedig csak megsimogatta a bajuszkáját, mintha megint a pörkölt szaftjának ízét érezné a nyelvén. Eszébe ötlött, hogy a leendő műben, ha ugyan bármiféle jogosultsága is lenne, hogy szó essen a fociról, el lehetne sütni azt az ósdi viccet, hogy „Mit szól hozzá, Felség, ma játszanak az osztrákok a magyarokkal!”, mire Károly király bús kék szemét felemelve csak annyit kérdez a puritán tihanyi lakosztály homályában, „Jó, jó, de ki ellen?” No persze, az ilyesmin ma már nem kacag senki fia, de hát nem is arra lenne szánva.

búcsúztatja a nyarat
Ha nem is azonnali hatállyal, de a parton nyugszékező öregúr minapi jóslata, miszerint eső jön, egyszerre csak igazsággá lett. Az író különös módon szerette a nyári esőt. A nyári esőt meg lehetett élni, nem kellett elbújni előle, nem kellett félni tőle, nem kellett fázni miatta. Már reggel szélesre tárta szobája ablakait és szinte szeretettel legeltette szemét a szürke felhőkkel dalmahodó égboltra, holott, ha szeptemberben fogadta volna efféle kép, fájdalmasan facsarodik össze a szíve, és nem tudja megállni, hogy ne sóhajtson egy szakadozottat, amely sóhajjal lassanként el is búcsúztatja a nyarat. Ám most örvendett a borongós, cseperésző esőnek, mert biztos lehetett benne, hogy ez is a nyár, csak a nyár másik arca, amit cirógatni se kell, hiszen holnapra, legkésőbb holnaputánra ismét mosolyra derül.

A Kk.doc nevezetű fájl, amivel a születendő „Károly király” művet jelölte, jóformán üresen virított, csupán, mintha hadgyakorlatról érkezett és még desifrírozásra váró üzenet állt volna ott, efféle sorok felett merengett az író, mialatt odakintről az eső-kezek halk klaviatúra-pötyögtetésére fülelt:

szétcincált vadkacsa, névnap: ma még anyámnak se dolgozom!
annyi szúnyogot vadászott le, hogy már megírhatná emlékiratait, mint Kittenberger Kálmán
drótból rézgálic – kaja a szőlősgazdákkal
a hullámok a túlsó partról jönnek?

ám, hogy mindezek pontosan miféle aprócska történeteket jelöltek volna a boldogult (való igaz: nemrégiben boldoggá avatták szegényt) király bukásának felvázolásában, akárhogy is erőltette az eszét, képtelenség volt rájönni. Örült is, hogy nem történészi munkára adta a fejét, épp ezért, írjon majdan bármit is, az úgy van, és senki sem illetheti szemrehányással, amiért esetleg nem úgy volt. A király békésen alussza örök álmát a messzi Madeirán, és bizony Tihany is látott már egy s más kacifántosat, amióta őt elszállították innen. Hogyan is lehetne mindent tudni, apróra, úgy, amint az történt. Sejteni lehet és érezni, vélte Krúdy úr írói és emberi működése során nem első ízben, voltaképp ez a legnagyobb tudomány, minden csak ezután következhet, még egzakt emberek működése is, a mikroszkópok hada, a kémcsövek, a centrifugák, a gyorsítók csak úgy érnek valamit, ha működésbe állításuk előtt megvolt a sejtés és az érzés, az agysejtekben és főképp a szívsejtekben.

Ilyen, az időjárásnak megfelelő bágyadt gondolatok kergetőztek az íróban, és a keze nem mozdult, nem írt, csak az egeret nyomkodta, amitől más és más dokumentumok nyíltak ki, majd záródtak be, régi dolgok, régi irományok, amik persze, mióta megszülettek, ugyanúgy léteznek e világon, mint bármi egyéb, mint a felhők odakint, mint a badacsonyi bazaltorgonák, mint az ángolnák a vízben vagy a színezett sejtecskék Terebli M. Tíbor tudósi gyűjteményében.

goodnightandtravelwell flickr.com

goodnightandtravelwell flickr.com

Egy idő után lent állt a parton, mint valamely büszke hajós, akinek még a soha két egyforma hullámot nem vető Balaton se képes újat mutatni, mint aki pontosan tudja, mint történnek a dolgok az egek magasában és a vizeknek mélyén, sőt, még az se teljességgel kizárt, hogy mindezek az ő titkos rendelése szerint esnek meg. Ellenben kénytelen volt arra is gondolni, hogy lám, telnek a napok, egyik a másik után, noha ebben semmi újszerű nincs, csak Krúdy Gyula is hajlamos volt abba a csapdába esni (mi tagadás: szívesen belemászott önként), hogy a nyári napok valamiképp végtelenek, nem lehet velük eléggé pazarlóan bánni, úgyis marad belőlük, valamennyi bizonyosan megmarad, amikor majd elvégezheti azt is, ami kiszabott feladata. Nézte a haragvó tavat Füredtől Siófokig, s megint arra gondolt, hogy ez az opálos, szinte fénylő szürkeség mennyire nem képes felidézni és hűen visszaadni bármely novemberi borongást, azt, amibe a király lelke belelúdbőrözött.
jéggel zenélő Balaton
–    Hát ezért nem megyek én már sehova, fiam – szólalt meg egy mély, reszelős hang mellette, és Krúdy oldalt fordulva az idős férfiút látta, akit mintha csak a viharos időjárás tudott volna kicsalogatni a partra, mert cserzett, bajuszos arcát ezúttal a magasba emelte, és hagyta, hogy fehér haját lebegtesse a szél. – Ezt a képet nem lehet megunni, hiába, hogy ilyen vén csont vagyok. Engem még most is hívnak ám ezerfelé, legutóbb is, hogy menjek Balira, valami vízbiológiai világtanács elnökségébe. Még a télen lett volna. Töprengtem egy sort, hogy bizony csak el kéne menni, de aztán visszahökkentem. Hát bolond vagyok én? Elmenni? Innen? Ugyan minek, amikor itt a szikrázó, jéggel zenélő Balaton…!

Az idős ember odébb lépett néhány lépést, és az író azon kapta magát, hogy hívatlan kísérőként a nyomába szegődik, követte az ősz öreget, aki mintha helyeselné, mert úgy tűnt, bólogat.

–    Néha azokon csodálkozom, akik egyszer is eljutottak ide Tihanyba, és volt még kedvük máshová menni. No, nyilvánvaló, hogy nem élhet itt mindenki…

Krúdy úr érezte, hogy most kellene megpendíteni IV. Károly raboskodását, hogy s mint is esett, de az idős férfinak akadt így is mesélnivalója, és az író tudta, hogy az ajándékba kapott történetek sokkal többet érnek, mint amiket kérlelésre szállítanak.

– Eszembe jut szegény Festetics Antal, akinek itt volt palotája a szomszédságban. No, ő ugyan világ életében el nem hagyta volna Tihanyt, de a történelmi szükségszerűség, ugyebár, másképpen intézkedett, hát ment. Mármint hogy vitték. Aztán megint változtak az idők, és a gróf nagy sokára visszatérhetett, persze, nem ugyanoda, és hát… talán nem is ugyanő. A palotából idővel múzeumot alakítottak ki, és hogy s hogy nem, meghívták az öreget is. Ő meg volt olyan karakán, ha hívták, hát jött! Csak amikor a múzeumi papucsot a kezébe nyomták, mondván, ezt tessék felvenni, mert óvni kell az intarziás parkettát… no, ekkor történt, hogy Festetics Antal elegáns mozdulattal félrehajította a szürke posztó alkalmatosságokat, mondván, erre itt nincs szükség, elvégre otthon vagyunk…! – Az ősz úr megállt. – Hát ez a nagy igazság, csak itt vagyunk otthon.

Krúdy Gyula az öregúrhoz hasonlatosan, a kezét a háta mögött összefonva lépkedett az üres és néma parton, és azon elmélkedett, hogy ha valamely személy elég nagy darab időt élt le e furcsa világban, mindabból, amit látott, hallott és tett, valamint tettek vele, oly mérhetetlen kincsesbányává mélyül, ahol utána már élete végéig bányászkodhat. Épp mint e tiszteletre méltó öregúr, akinek hol ide, hol oda villan az emlékezete, lenyúl ebbe a bányába, és két ujja között felhoz egy-egy aranyrögöt, hol kisebbet, hol nagyobbacskát. Tovább lépett, aztán még tovább, ahogy az ősz ember tempója serkentette, és meglehetős kíváncsisággal leste, vajon hall-e még valamely félig kész novellának vagy regényfejezetnek beillő emlékfoszlányt, ám az öregúr egyszerre csak lecövekelt, és a szemét összehúzva fürkészte a haragos messzeséget.

DurhamDundee, flickr.com

DurhamDundee, flickr.com

– Hanem, hogy a hullámok honnan jönnek – mondta szinte meghatódva –, ez az egy, ami máig se fér a fejembe. Nem valami tudományos magyarázatra gondolok, dehogy! Hiszen egy sereg efféle kérdést fel lehet tenni, ugyebár, hogy miért fúj a szél, meg hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad…, és a többi. Mégis, a hullámok tudnak valamit. Ahogy kavarognak, felkavarnak. Honnan jönnek és miféle érzéseket szítanak, nem lehet azt megérteni emberfiának, én azt hiszem. Aki olyasmit állítana, hogy érti és tudja, az csúnyán hazudik, ellenben, ha ne adj’ ég, igazságot szólna, hát lehetne sajnálni szegényt, mert kell az életben egy s más, amit valójában nem tudni jó.

Az író mintha csak önnön ars poeticáját hallotta volna visszhangozni a zizegő bokrok tövében állva. Hogy méltó legyen a hangosan ki nem beszélt gondolataihoz, szembefordult a morogva hullámzó Balatonnal. Ő is összehúzta a szemét, úgy nézett a messzeségbe, oda, ahonnan ezek a szürkészöld hullámok jöhettek, amely helyet – és ezt e pillanatban ujjongva ismerte be magamagának, újból – egyáltalán nem óhajtott ismerni, sőt, abban bízott, hogy nem lesz oly kíméletlen véle a sors, hogy nem rá tartozó titkokba avatja be kéretlenül, vagyis kérlelhetetlenül.
megmoccant az író
Krúdy Gyulának eszébe ötlött Terebli M. Tíbor kérlelése, hogy mely öröm volna az igazgató számára, ha megtisztelné egyik délben a közös étkező helyiségben, s mivel kiszabott itt-tartózkodása a vége felé közeledett, már reggel jelezte Gámpéné asszonynak, hogy e napon nem a szobájában költi el az ebédet. Ám midőn levonult a széles lépcsőn, és ott állt a teremnyi fogadószobában, Terebli M. Tíbor eddig sosem látott ábrázattal közeledett felé, széles mosolya ugyanis nem tűnt el arcáról, ám a jeles férfi ezzel egyidejűleg összevonta meglehetős bozonttal ékes szemöldjét, mi több, a homlokán is ráncok futottak keresztbe, valamint felfelé is, párhuzamokban, boltozatos koponyáján. Krúdy úrban e látványra azonnal megmoccant az író, s máris fogalmazta magában, hogy „…úgy rémlett előtte, az eleven Janus-arcot látta meg, amely a valóságban nem is létezhetne, ám mégis feléje igyekezett, egyszerre örvendezőn és bánattól sújtva…” És való igaz, Terebli M. Tíbor így állt meg Krúdy Gyulával szemközt.

– Mennyire sajnálom, drága barátom, kimondani is lehetetlenség. De az a helyzet, hogy temetésre kell menjek… Igazi tragédia, ha nem hangzana kissé cinikusan, akár azt is mondhatnám, hogy önnek való…

Krúdy úrnak több se kellett, egyetlen minuta alatt feledte az ebédlő faragott székeit, a szépen terített asztalt és Gámpéné kulináris költeményeit, amit ebédre remélhetett, és rögvest jelezte a főigazgatónak, hogy amennyiben nincs ellenvetése, elkísérné erre a bizonyos temetésre. Gyalog vágtak neki a domboldalnak, mint afféle békebeli gyaloglók, kézben a lábát lógató eső elrettentésére szolgáló, sétapálcának is alkalmatos, kampós nyelű esernyővel. Talán a temetésre ráhangoltság, tán a borongós idő tette, mindenesetre Terebli M. Tíbor korábbi találkozásaikkal ellentétben nem csattant ki az optimizmustól, mi több, egyre inkább belelovalta magát a panaszkodásba, szidta a pénztelenséget, a minisztériumi embereket, akik az íróasztal mögül dirigálnak, az előre lezsírozott pályázatokat, a ma is virágzó uram-bátyám világot, ahol csupán két dolgot utálnak, mint a rühest: a becsületet és a munkát. Terebli M. Tíbor lépegetés közben az esernyő hegyes végével nagyokat döfött a meredeken felfelé vivő úton heverő nedves falevelek közepébe. Egyszer csak, mint akinek roppant fontos gondolat jutott eszébe, megállt, megzabolázta a száját, ami már magától felszaladt a füléig, és így szólt.

– Tudja, szegény feleségem betegeskedik. Virrasztok mellette sokat. Aztán most az éjjel történt valami különös. Tudni kell hozzá, hogy édesatyámról készült egy portréfilm, jó tizenöt évvel ezelőtt. Amikor már lehetett beszélni bizonyos dolgokról. Annak idején még húszéves sem volt, amikor ifjú munkásként átszökött a Szovjetunióba, ahol álmai országában rögvest lefogták, hét évig élt lágerben. Első éjszakáját egy jégpincében töltötte. Megnéztem újra ezt a filmet tegnap, teljes némaságban, hogy ne zavarjam Babikámat, a hangot is levettem. Tán ez tette, hogy csak most vettem észre…

DurhamDundee, flickr.com

DurhamDundee, flickr.com

Ott a filmen, atyám háta mögött, a régi lakásában, az ablakban. Szinte árnyjátékként, hiszen a kamera az ő barázdált, hetvennyolc éves arcára fókuszált. A szoba ablakán túl, a párkányon. Egy galamb tipeg ide-oda. Egyszer csak odarepül még egy. És azonnal nekiesik csépelni a másikat. Árnyjáték, de pontosan követhető minden mozdulat. Üti-veri, csépeli egyik galamblelkű állat a másikat. Halálra csapkodja a csőrével. Nem látni, de pontosan érezni, mikor bukik alá a halott madár a mélybe. Tudom, hogy ennél a résznél atyám épp arról beszél, hogy az ő apja rávésette a nevét a családi sírkőre, hiszen akkor már több mint hét éve nem hallottak róla, s a háború is véget ért. Ahogy a távkapcsolóval kockánként léptettem előre a filmet, megállapítottam: amikor a halott galamb alábucskázik, mert immár csak egy madár árnya látszik a háta mögött, behunyja a szemét. Nem pislog, hanem becsukja. Egyetlen másodperc az egész. És mégis… Közben Babika is csukott szemmel fekszik az ágyon, mozdulatlanul, föléje hajolok megállapítani, hogy lélegzik-e még. Tudja, néha azt gondolom, az életben a legcsodásabb, hogy még a legnagyobb borzalmak és fájdalmak is olyan szépen egybesimulnak, már-már tökéletesen. A szerelem akkor szép, ha képes magába olvasztani és feloldani a fájdalmat is. De hát önnek magyarázok?

Krúdy Gyula, miközben egy kerek, vizes kő kicsúszott a talpa alól, és érezhetően messze repült lépésének súlya alatt, csak arra tudott gondolni, hogy lám, e tihanyi napok alatt minden irányból arra nézvést kapott némely evidenciákat, hogy a világ nem trancsírozható szét jóra és rosszra, szépre és csúfra, hasznosra és feleslegesre, mert alkotóelemként, atomjaikban mindezek együtt építenek fel mindent, és csak így lehet értelmezni bármit is, még akkor is, ha válasz, vagyis amit válasznak remélünk, nem adódik.
az utókor
Terebli M. Tíbor azután lépéseihez illő komolysággal elbeszélte, hogy egy negyvenkét éves nő temetésére igyekeznek. Ez az asszony valaha az intézetben dolgozott, egészen fiatalon. Aztán nőül vette valamely zsurnaliszta, kedves, kelekótya fiú, verseket faragott, festegetett is, és direkte adott rá, hogy őt senki meg ne értse, hiszen ott van az utókor, az majd a vállára veszi, sőt belőle fog táplálkozni. No persze Andrea mint múzsa megértette, ám csupán ideig-óráig, mert a lobogást és a lelkesedést elnyomta a gyomorkorgás, az albérleti bútorok nyöszörgése, a házinénik fülhasogató rikácsolásáról nem is szólva. Így aztán Andrea eldöntötte, hogy a vacak asszisztensi fizetése mellé hathatósabb segítség lenne egy főorvosi vagy professzori apanázs. Egyszóval Andreából professzorné lett, pénze temérdek, ám egy idő után gyötörni kezdte a vágy az ő költője után. Főképp, emelte fel mutatóujját, s vele együtt a másik három ujjával tartott esernyőt a főigazgató, főképp azok után, hogy az ex-férj költő eposzi hömpölygésben örökítette meg Andreával való szerelmét, nem restellvén sem a lelki, sem az ágybéli titkokat. Ez a nőt valósággal megvadította. De legalább ennyire megvadította a jeles professzort is, aki öregecske feleségét hagyta faképnél Andrea csábítása miatt, és joggal érezte magát felszarvazottnak. Szenvedett hát mindenki, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, jelentette ki Terebli M. Tíbor, majd a fejéhez kapott, mint aki a legfontosabbat feledte el.

– Ja, és ami a lényeg! A professzor lakásának falán ott lógott egy puska, vagy a szekrényben volt… mindegy, de gondolom, máris kitalálta, hogy bizony elsült. És ami a leginkább hátborzongató a történetben, hogy a költő egy héttel korábban jelentette meg a helyi hírharsonában drámai költeményének befejező szakaszát, amiben váteszként előlegezi meg a szeretett hölgy halálát.

György Soponyai, flickr.com

György Soponyai, flickr.com

Krúdy úr megint és újra, tehát ezredszer kellett arra gondoljon, hogy lám, egy kis erdei séta, az ember nem is tapad oda minden idegszálával, mert arra is figyelnie kell, hogy kerülje a göröngyöket és a pocsolyákat, és mégis, ajándékba kap egy nagyregényt, belétöltik, mint egy tölcséren át, és ez most már övé, elegyedik a lelkében a többi történettel, reakcióba lépnek, mint Terebli M. Tíbor vegyületei a kémcsövekben és pipettákban, és ettől a naptól, vagyis mondhatni, a fogantatás napjától fejlődik, kerekedik benne ez a mese, mígnem egy téli estén vagy májusi hajnalban meg akar születni, ott ül majd a klaviatúra előtt, semmire és senkire nem lesz tekintettel, hanem borzolt üstökkel veri a billentyűket, Andrea, a költő és professzor úr boldogságát és fájdalmát, és valamelyest ez az esőillattól terhes, hegyre kapaszkodó utacska is része lesz a műnek, és Terebli M. Tíbor sem ússza meg, minden valószínűség szerint ott fog kukucskálni valahol, ha máshol nem, hát a gyászoló gyülekezet soraiban. Krúdy úr hirtelen szégyenfélét érzett, legalábbis lelkifurdalást. Ó, dehogy azért, mert mestersége lényegéből fakadóan így fosztogatja mások életét, sorsát. Ezt szépnek és üdvösnek tartotta, az a gondolat sem állt tőle távol, hogy bárki örvendhet és megtisztelve érezheti magát, amiért Krúdy Gyula méltónak találta, hogy örökéletűvé varázsolja. Inkább Károly király felé pislogott bűnbánóan. Szegény felség, hát nem uralkodol rajtam, ahogy szeretném, gyónta Krúdy a hirtelen elcsöndesedett Terebli M. Tíbor mellett baktatva, holmi ismeretlenek, egy boldogság-kereső asszony és két széttépett szívű férfi fátuma megint elébed tolakszik. Ám azt is el kell ismerje, hogy írjon bárkiről, igazából mindig királynőkről és királyokról ír, akik ugyanazt a tiszteletet és lelkesedést érdemlik, mint Károly és Zita.
nincs mit szépíteni
A faluban melegítőbe öltözött turisták csámborogtak a paprika- és fokhagymafüzérekkel elfüggönyözött boltocskák előtt, a kisvonat tülkölt, majd tovagurult, Krúdy úr pedig immár a lépcsősor aljából tekintett fel a két égbe szökő toronyra. Egy-egy pillanatra máig képes elragadni valami végtelen vágy, hogy igen, egy ilyen helyen kellene leélje az életét, ha nem is mindjárt a kolostor falai között, de valahol itt, a hegytetőn, egy csöndes házikóban, el se moccanni innen, hiszen itt érezhetően jó, csak hát… Efféle „csak hát”-kkal van tele az élete, nincs mit szépíteni ezen, másféle vágyakkal, amik épp az ellenkezői mindennek, harsányak, követelőzők. Kergetik, s ő meg engedelmesen szalad, liheg.

Hatalmas, illatos diófa alatt keresett helyet magának, azt se bánta, hogy a levelekről egy-egy hosszú esőcsepp a gallérja mögé pottyan. Nézte a sírt, a síró arcokat, és visszaemlékezett, hány alkalommal, miféle elbeszélésekben, regényekben írt már temetésről. Tudta, hogy szívesen ír temetésről, temetőről, hiszen az elevenébe vág a balál, és ezután se fogja kihagyni, ha módja és – talán ez se túlzás egy író esetében – kedve lesz valakit eltemetni. Azt máris tudta, hogy Terebli M. Tíbor útközben tett szíves információi és a szeme előtt zajló jelenetek bőséggel érdemesek arra, hogy helyet kapjanak – ahogy a főigazgató meghívása alkalmával volt bájos kifejezni magát – az oeuvre-ben. De hát ugyan mi nem része az oeuvre-nek? Amikor minden egyes pillantásának szótári alakja van. Szégyellte, hogy nem képes kellő áhítattal figyelni a szertartásra. Cikáztak a gondolatai, mintha bort ivott volna, holott rendes életritmusának ellentmondva alig vett magához alkoholneműt, igaz, Gámpéné (tán Gámpé uram által szerzett tapasztalatokból okulva) nem is tukmálta az innivalót, a szobai étkezések alkalmával csakis kancsó friss víz állt az asztalon. Ám Krúdy úr ettől még jó ismerője maradt a tihanyi bornak, s mintha tudat alatt ezek a szőlőlevek dolgoznának benne, mialatt az alacsony, tüskehajú pap reszelős hangon kérte az Urat, hogy fogadja be országába Andrea leányát, és végtelen jóságából fakadóan bocsásson meg annak is, aki e fiatal teremtés erőszakos halálát okozta.

– Emberi ésszel nem érthetjük meg a Jóisten céljait – közölte a pap az összegyűltekkel, és széttárta a kezét, de nem annyira áldást osztóan, mint inkább belenyugvó tehetetlenséggel –, ezért próbáljuk meg elfogadni, hogy Andrea testvérünknek a rövid földi vándorút után immár kijutott a Mennyország örök békessége és boldogsága.

Mozart legjobb barátja egy sajtkereskedő volt – villant be Krúdy úr agyába a tény, amit sehogy sem köthetett a jelen szituációhoz, ám az író emlékezett, hogy egy rádióműsorban hallotta. Elképzelte, amint Andrea az elegáns villa amerikai típusú konyhájában egy bizonyos Forest nevezetű, méregdrága, okkersárga héjú lágysajtot majszol az asztalnál ülve, midőn haragvó férjura, a professzor megjelenik, kezében a puskával, vérben forgó szemmel, s a felesége hiába nyújt feléje késhegyen egy szelet Forestet, a professzor meghúzza a ravaszt, lő.

Paul Padschewsky, flickr.com

Paul Padschewsky, flickr.com

Aztán Terebli M. Tíbor tarkójára tévedt a tekintete, és bár most egyetlen szekundumot sem töprenkedett felette, tudta, mi az, ami a kezdetektől zavarta ennek az amúgy roppant bájos és jámbor férfiúnak a lényében. Terebli M. Tíbor – nem lehet gusztusosabban kifejezni –nyálasan beszélt, minden egyes szó kiejtését csámcsogáshoz hasonlatos hang követte, mintha megrágná a szavakat, és mielőtt végleg kibocsátja ajkai közül, még csettint egyet a nyelvével. Mintha, történjék bármiképp is az élet, megfogalmazni, mondatokba öltöztetni akár a legszörnyűségesebb eseményeket is, csodálatos művelet lenne, amire csak megfelelő mennyiségű nyálat termelő emberfia képes.

A temetőkapuban Terebli M. Tíbor bemutatta a papnak, aki épp a stólát csavarta össze. Amikor meghallotta, hogy az író eredeti szándéka szerint a kolostor falai között szeretne kutakodni a meghalt, azaz megboldogult király nyomába eredve, örvendőleg horkantott fel.

– És mért nem jött hozzánk? Hagyta magát elrabolni a halasok által, hallja… Úgy nem is lehet ám, lentről, a partról okoskodni. Jöjjön fel, ott van a királyi lakosztály, szépen bekvártélyozhatja magát, ugye, erre lehet mondani, hogy a királynak se lenne jobb dolga!

Krúdy úr csak meregette a szemét: ó, hát ez lehetséges? Beköltözni oda, ahol az uralkodó búsulta magát? Teljesen átlényegülni, úgy járni nehéz léptekkel fel-alá a csikorgó parkettán, mint Károly maga? Nézni ki az ablakon, kémlelni a szürke vizet, a végtelennek tetsző Balatont? Terebli M. Tíbor komoly szemmel fürkészte az írót, bár ez nem akadályozta, hogy az arca a szokásos módon ne sejtesse a következő pillanatban kitörő hahotát.

–    Mondja, könyörgöm, mondja, hogy nem telt feleslegesen a nálunk töltött két hét!

Krúdy úr hirtelenjében nem is talált szavakat, amivel kifejezhette volna messzemenő háláját az aggódó főigazgató felé, ezért csak a kezét tette a szeppenten mosolygó férfi vállára.

–    Jó emberek a halasok – dörmögte közbe az atya, és cvikkerszerű szemüvege hamiskásan csillogott. – Persze, míg az Úrjézus szaporította a halakat, ők csak irtják őket… Végül is, ki-ki teszi a dolgát! – Krúdy Gyulára nézett átható pillantással. – Nem fogok elfeledkezni magáról, hallja-e? Ősszel elvárom hozzánk. Addigra én is végzek a feladatommal – és itt Terebli M. Tíborra nézett –, tudja, mivel foglalatoskodom? Próbálom rendbe rakni II. József latin nyelvű leltárát, amit a feloszlatás után készítettek az akkori atyafiak. Mit mondjak, Horatius megőrülne, ha olvasná. – Majd megint Krúdy úrhoz fordult. – Belepislanthat, ha érdekli. Ezek a Habsburgiak adnak munkát az embernek, a kutyafáját. Amúgy meg, én már csak azt mondom, addig jó nekünk, amíg van hová menekülni a múltba, és el lehet felejteni mindazt, ami manapság körbevesz. Vagy egy pap ne mondjon ilyet? Hát mond, legfeljebb majd meggyónja, na!
beszélgetés az is
A visszafele úton megint cseperészett az eső, de se Krúdy Gyula, se Terebli M. Tíbor nem érezte szükségét, hogy az égből érkező langyos áldás ellen a fejük fölé tartsák az esernyőjüket. A hosszú sétán egyetlen szó sem esett közöttük, s bár az íróban felrémlett, a főigazgató mily mohón lelkendezett a megérkezésekor a beszélgetések után, most úgy érezte, minden némaság ellenére beszélgetnek. Hiszen beszélgetés az is, ha a közösen megélt és látott dolgok felett együtt hallgatnak, mert tudhatják, merre jár a másik gondolata.

–    Hát így van ez – mondta végül Terebli M. Tíbor, amikor megálltak az intézet fedett árkádjai alatt.

–    Bizony így – felelte az író.

–    Holnap tehát elutazik?

–    El, mert mennem kell – felelte az író.

–    És ősszel? Visszajön?

–    Azt hiszem, igen. Mért is ne? – felelte az író.

–    Oda fel, a hegyre, ugye?

–    Igen, ha már egyszer… – felelte az író.

–    De meglátogat?

–    Szinte sért a kérdése – felelte az író.

Terebli M. Tíbor szája fülig szaladt, ám csupán afféle csöndes hahotában tört ki.

– Lehet, hogy gonosznak gondol, de bánja a csuda, hogy ez a szegény Károly király nem most lett megírva. Ha eddig tudott várni, egy picikét még várhat. Én, tartson önző kutyának, leginkább annak örvendek, hogy itt járt, és ha nem tűnik túl szentimentálisnak, itt is marad magából valami. Ha tudnám, hogy mi, tán kipárolnám, kianalizálnám és kis fiolákban kezdeném árusítani a Krúdy Gyula Csodaszert – és Terebli M. Tíbor újból harsány hahotát hallatott –, de hát nincs erre szükség, aki a könyveit kezébe veszi, egészen magába merülhet. Kell-e több ennél? – Majd egy percnyi szünet után válaszolt is saját kérdésére: – Hát persze, hogy kell!

Paul Padschewsky, flickr.com

Paul Padschewsky, flickr.com

Az író a Szántód felé himbálózó komp korlátjába kapaszkodva úgy tekintett le a még most is háborgó vízre, mint aki képes olvasni belőle. Képes, de nem biztos, hogy akar, mert amit kiolvasna onnan, az olyan mélységes titok, amit még egy írónak sem illő tudnia, legfeljebb sejtenie.
csak a pusztulás és a halál
Közvetlenül a parancsnoki hídra felvezető lépcső mellett egy lovas szekér állt, és amint megfordult, Krúdy Gyula meglátta magát a ló szemében. Ebben a mélybarnán csillogó, olajos szemgolyóban, ott állt barnán, mint egy régi, kénmájjal kezelt fotográfián. Nézte magát, ezt a távoli, barnás alakot, aki tán épp utazik valahová, messzi vidékekre, ki tudja, kinek a szolgálatában áll, az se lehetetlen, hogy épp a királyéban, titokban parancsot visz a mellénye zsebében, mert a király meg akarja menteni a hazát, a király jó és bölcs, szereti a népeit, hát mit tehet ő róla, hogy királynak született, attól még ugyanolyan hús-vér ember, mint bárki más, szegény király, szegény emberek, nem létezik, hogy ne legyen menekvés, hogy csak a pusztulás és a halál legyen, a hullámok, a végső óra, mert hogy minden óra végső. Krúdy Gyula egyet közelebb lépett a lóhoz. Mint a múlt domború tükrébe, még jobban bele akart hajolni a szemébe, hátha saját magán kívül, valahol hátul, önnön háta mögött meglát valamit vagy valakit. De amikor odahajolt, a ló elkapta a fejét, horkant egy nagyot, majd élesen felnyerített, szinte sikításszerűen, és ágaskodni is próbált, erőset rántott a kocsirúdon, a patái izgatottan kopogtak a komp fedélzetén.

Az író is hátraugrott, mert nem volt lószakértő, semmiféle tudománya nem volt ahhoz, miképp kell megnyugtatni egy izgága lovat. De akkor már felhangzott egy hangos fütty, majd rögvest kiáltás.

– Csárli, az anyád keservit, nem nyughatsz? Hő, vissza! Te meg, kishaver, sipircelj onnan nagyon iziben, mert ha a Csárli nem rúgja szét az összes töködet, akkor lemegyek és szétrúgom én, megértve?

Krúdy Gyula kalapáló szívvel visszamenekült a korlát mellé, és pillantását ismét a tó vizére vetette. Most mintha még inkább hullámzott volna, mint pár perccel korábban. Talán óvatosabban kellene néznie. Különben meg úgyis mindegy, most már a ló és gazdája is emlékszilánk, ami egy napon előtolakodik belőle, és része lesz az éppen készülő műnek. Csak azt nem lehet tudni, hogy a jeles iromány az édes tihanyi napokról szól majd, netán – végre-valahára – Károly királyról, avagy olyasmiről, amit az emlékezés titokzatos kémiája vegyít majd össze a lelkében.

Messze egy vakítóan fehér vitorlás dobálózott, a komp pedig hosszan dudált. És valahonnan egyre csak jöttek, jöttek a hullámok.

felső kép | Paul Padschewsky, flickr.com