Méhes Károly

AHOGYAN AZ MEG VAGYON ÍRVA

2001 január

AHOGYAN AZ MEG VAGYON ÍRVA
 „Kedves barátom, ma én igen érdektelen jelenség vagyok, de ha tud gyönyörködni egy szétpuffadt léggömb gumiszagú atmoszférájában és enyves, nyákos bőrhártyájában — feltárom a telkemet.”
(Kosztolányi levele Babitsnak Bécsből, 1904)

1.

– Na szép – hallotta az öregasszony hangját a kagylóból –, téged befogadtunk. Most meg a nyakunkra küldöd ezt is!

– Ha így áll hozzá, akkor inkább nem kérek semmit… – felelte a lány.

– Te csak ne sértődj meg! Mondtam, hogy nem teszem meg? Nem mondtam.

– Különben is, engem nem kellett befogadni! Sanyi menyasszonya voltam! – mondta a lány, kemény, száraz hangon.

– Persze, hogy az voltál. Egyetlen feladatod lett volna, magad mellett tartani a férjedet!

– A férjemet? Ha hajlandó lett volna elvenni a nagyságos fiatalúr! Ha bármit is komolyan gondolt volna az életben!

– Egy asszonynak nem az a dolga, hogy összevissza ugráljon.

– Szóval üljek és várjak, míg más ugrál összevissza!

– Meg kell hunyászkodni. Azt hiszed, nekem nem kellett meghunyászkodnom?

– Erre én képtelen vagyok. A meghunyászkodás nem feladat!

– Tudod is te, mi az, hogy feladat!

– Jó, köszönöm a kioktatást. Akkor itt fejezzük be ezt a társalgást…

Az öregasszony egy pillanatra elhallgatott.

– Hadd halljam, ki ez? – kérdezte aztán.

– Szerelmes volt belém. Tizenöt éve.

– Úgy látszik, mindenki tebeléd volt szerelmes.

– Úgy látszik… Nemrég találkoztunk megint, annyi idő után. De most egy kis nyugalomra van szüksége – referált a lány, majd egy gondolatnyi szünet után hozzátette: – Író.

– Mit csinál?

– Mondom, ír. Könyveket. Most egy regényt. Még sose írt regényt. Szeretné befejezni.

– Szép kis vircsaft.

– Akkor majd…

– Semmiféle „akkor majd”! Mikor jön?

– Ha lehet, pénteken. Néhány napról van szó, legfeljebb egy hét. Nem is kell vele foglalkozni. Egész nap dolgozik. Ellátja magát.

– Ellátja magát…

– Nem hiszi, de meglátja!

– Jöjjön. Mondd meg neki.

– Köszönöm. Majd meghálálom.

– Hagyd el ezt. Mivel is tudnád meghálálni? Hogy hívják ezt … az írót?

– Géza.

– Szólhatsz a Gézádnak, várjuk. – Az öregasszony hangja hirtelen fáradtnak, majd mégis megilletődöttnek tetszett. – És a kicsi? Mit csinál?

– Azt hittem, már meg se kérdi.

– Mert én olyan gonosz sárkány vagyok, ugye.

– Tegnap tette meg az első lépést…

– Egyem meg a kis szívét.

– És úgy harap, mint egy kis tigris. Ki akartam szedni a kavicsot a szájából, hát majdnem leharapta a mutatóujjamat!

– Aztán csak vigyázzál rá!

– Nem azt csinálom?

– És… nem jöttök már erre sosem?

– Sanyi elvitte az autót. Vonattal hat óra az út, maga is tudja.

– Te lány…

– Tessék.

– Biztos, hogy ennek így kell lennie?

– Én már nem tudom, minek miképp kell lennie.

Hosszan hallgattak a telefonban. Ez volt maga a búcsúzás is.

origo.hu

origo.hu

2.

Géza Trabant Hycomatja úgy állt meg a nagy parasztházhoz vezető füves emelkedő tövében, mintha ezen a szent helyen adta volna ki a lelkét: kicsit recsegett, majd nagyot durrantott, azzal csönd lett, az olajos kipufogóvégből szivárgott még némi kékes füst. Szemüveges, vékony, rövid copfba kötött hajú férfi kászálódott ki a kormány mögül, majd a csomagtartóból egy katonai hátizsákot és a fekete tokos laptopot cibálta elő.
bűzből álló levegő
A hatalmas, tárt kapu előtt megállt, kicsit forgatta a fejét, letette a táskát, hogy az orrnyergéről lecsúszott szemüveget visszatolja. Beballagott az udvarra. Jobbra óriási hegy tornyosult a forgácsokból fedett rész alatt, míg az udvart lezáró hátsó épületből tehénbőgés hallatszott, és erős trágyaszag lengett körül mindent. Bal kézről zöldre festett ajtó nyílott, oda lepakolt. Az istállóhoz beton emelkedő vezetett, mindkét oldalt mélyített lefolyócsatornával, amiben a félhomályban sötétnek látszó folyadék állt. A boltív mögött meglátta a neki hátuljukat mutató teheneket. Fojtó, minden eddiginél erősebb, szinte csak bűzből álló levegő csapta meg. Látta, hogy a tehenek mögött lévő árokból futószalag segítségével épp most pucolják a szalmával kevert trágyát, önkéntelenül is arrafelé nézett, amerre a szalag kattogva haladt rakományával.

Ekkor vett észre egy szárától elválasztott gumicsizma-orrba bújt, kék köpenyes, kendős asszonyt, éppen az egyik tehén fenekébe dugott lázmérőt. Mögötte, jóformán az egész kijáratot elfedve magasodott a trágyahegy, a tetejébe a futószalag kis lapátjai fáradhatatlanul tolták fel az új termést.

Az asszony a tehenet simogatta, és ki tudja honnan előkapva, koszos, rózsaszín pokrócot terített az állat hátára. Aztán kihúzta a hőmérőt, tanulmányozta, és akkor látta meg az idegent, amikor gondterhelt arccal felnézett.

– Megjöttem volna – tett néhány óvatos lépést Géza az asszony felé –, én vagyok az, aki miatt a Márta telefonált…

Az asszony lerázta a lázmérőt, és feltette a fal mellett álló csálé polcon egy pohárba.

– Mindig van valami baj. Szegény, nagyon belázasodott. Tegnapelőtt ellett – elfordította a fejét az idegenről, a tehén felé. – Megnézi a kisborjút? – kérdezte, és azonnal elindult, majd befordult jobbra.

A kisborjú külön karámban ácsorgott vékony lábán, de a gazdasszony érkeztére a kopott deszkához dugta a fejét, és vadul szopni kezdte az eléje tartott hüvelykujjat.

– Na, elég lesz! – suhant át valami mosolyféle az asszony arcán. – Nem hallod te, harapsz, ez fáj!

– Tud harapni? – csodálkozott Géza.

– Foga nincs, de nagyon erősen szopik – felelte az asszony, közben fel sem nézett az idegenre.

Aztán megpaskolgatta a boci fejét, és kiment a nagy istállóba.

Amikor Géza a nyomában kilépett, az asszony, mint aki megadja magát a sorsának, megszólalt.

– Szóval megjött. Láthatja, itt ez van. Paraszti porta.

– Ó, nekem tökéletesen megfelel – lelkendezett Géza.

– Átkísérem a házba.

A nő elől haladt, és miután végigmentek az istállón, újabb furcsa szagú, alacsony és homályos helyiségek következtek, hol lefelé, hol felfelé kellett néhány lépcsőt járni. Gézának eszébe jutott, hogy a holmiját az udvaron hagyta. De ezen nem sokat töprenghetett, mert egyszerre, mintha a falból lépne ki, magas, kalapos alak állt előtte, az arcát nem látta, mivel hátulról jött a gyenge fény.

– A Márta ismerőse – mondta az asszony, Géza nem is látta, hol áll, csak érzékelte, hogy a sötét árny kinyújtja feléje a kezét.

– Isten hozta nálunk – mondta darabos, mély hangon. Kezet fogtak. – Jóskának hívnak.

Ezzel a férfi, valószínűleg meg sem hallva Géza elrebegett bemutatkozását, vissza is lépett oda, ahonnan előbukkant.

A ház nagy volt és kellemes, de mintha senki nem lakta volna. Az ajtóban az asszony kibújt a gumicsizma-orrból, a lábtörlőre állt, onnan kiáltott.

Helga, flickr.com

Helga, flickr.com

– Timi!

Válasz nem jött, még egyszer berikoltott.

– Mi van már? – hallatszott valahonnan messziről.

– Mutasd meg a vendégnek a szobáját! – mondta, de megint csönd volt a felelet. – Hallod?

– Még szép, hogy hallom! – jött megint messziről a hang.

– Mindjárt itt lesz. A lányom. Egyébként az emeleten van a szoba, a folyosó legvégén. A fiam szobája volt, míg el nem költözött. Maga ismeri a Sanyit?

– Nem – röstelkedett Géza –, nem találkoztunk. – Végül még ezt is hozzátette: – Sajnos.

Az asszony csak bólintott, majd otthagyta, visszasietett az istállóba. Géza beóvakodott a lakásba. Nagy előszobában találta magát, a padló és a fal is ugyanolyan csempével volt kirakva. A falépcsőn fentről egyszerre trappolás hallatszott, ami vészes sebességgel közeledett, és a következő pillanatban elé ugrott egy lány, akit az asszony Timinek hívott. Rövid, mégis borzos, szétálló haja volt, kinyúlt garbópulóvert, melegítőnadrágot és fapapucsot viselt.

Géza úgy érezte, szúrósan néz rá a lány, ezért minden kedvességét igyekezett bevetni.

– Szia – köszönt félszegen vigyorogva.

– Jó napot – felelt rekedtes hangon. – Magát küldte a Márta? – mérte végig Gézát.

– Igen.

– Cucca? Nincs?

– Kint maradt az udvaron – tett egy tétova mozdulatot Géza, hirtelen nem is tudta, hová mutasson, merre van az udvar.

– Majd behozza később. Jöjjön utánam – mondta a lány, és kettesével szedve a magas fokokat, feliramodott a lépcsőn. Géza, aki úgy érezte, mióta megérkezett ide, egyfolytában parancsokat teljesít, és minden szavával titkos elvárásoknak kell megfelelnie, némán igyekezett utána.

A lépcső tetején jobbra fordultak egy szűk és sötét folyosóra, amin gyékényszőnyeg futott végig, legalábbis ezt vélte érezni a talpa alatt. A legutolsó ajtót nyitotta ki a lány, de ő nem lépett be a szobába, hanem akár egy ajtónálló, oldalt, a folyosót lezáró fal mellé simult.

– Ez az. A bátyám szobája.

Géza körüllesett: szemben kis asztalt látott, teleragasztották matricával, de ezek már rég kifakultak, leszakadozott a szélük. Az asztal előtt szék volt, fölötte fekete vas tartókon három deszkapolc lógott, nagy rendetlenségben különféle dobozok, papírhalmok és néhány könyv hevert. Jobbra ruhásszekrény, balra heverő, magas halomban tornyosult rajta az ágynemű: párnák, dunyha.

Géza épp megint a dicséret hangján szeretett volna szólni, hogy mennyire megfelelő lesz ez a szoba számára, de a lány megelőzte.

– Maga tényleg író?

Szinte elszégyellte magát. Valami frappáns válaszon töprengett, közben csak a vállát húzta fel kicsit.

– El akarom olvasni, amit ír.

– Elolvashatja – nyelt egyet Géza –, ha ugyan írok valamit…

– Nem azért jött ide?

– De igen.

– Akkor csak írjon – mondta a lány, és ha lehet, még szigorúbban nézett Gézára, mint előtte.

Gézán végigfutott a hideg, s kínjában, csak hogy mondjon valamit, hirtelen az ágy fölött függő képre mutatott:

– A bátyja?

– Ki más – felelte a lány.

kunvarig, flickr.com

kunvarig, flickr.com

– Zenész? – érdeklődött tovább Géza, mert a felvétel egy szőke, hosszú hajú fiút ábrázolt, amint csíkos öltönyben, csokornyakkendősen klarinétozik. És e pillanatban eszébe jutott, Márta említette, hogy az élettársa valami zenekarban játszik, korábban se volt otthon soha, mielőtt végleg elhagyta volna, folyton éjszakázott vagy vidéki városokban lépett fel.

– Ő is művész úr, mint maga. Erre nevelték. A muzsika, az minden! Én meg kellek a tehenek mellé.

Ezzel a lány ellökte magát a faltól és elindult a sötét folyosón.

– Nyolckor van vacsora – mondta még távolodóban.

Géza szeretett volna szólni, hogy nem erről volt szó, tényleg ellátja magát, ahogy üzente is Mártával, hozott konzervet, kólát. Ha ír, úgy sincsen gyomra, szinte teste se, csak a nyargaló lélek (valószínűleg nem a saját lelke), ami elragadja és viszi, viszi.

Megvárta, míg elül a lépcsőzaj, aztán óvatosan, mintha betörőként lopózna, elindult megkeresni a hátizsákját és a laptopot.

3.

Járt egyet, szerette volna feltérképezni a „terepet”, tudnia kellett, hol ír, ha már nem nagyon sejtette, mit. Mikor négy éve Rómában töltött tíz napot a Via Giulián, akkor is először látnia kellett a Panteont, a Fórumot, a Colosseumot, az Igazság Száját, de nem a turista megveszekedett kíváncsisága hajtotta a júliusi olvasztó hőségben, hanem valamiféle szomj a bizonyosság után, hogy az a csálé országúti tábla, amin kopott betűkkel annyi állt ROMA, nem csapta be, és azok a magyar szavak, amiket — akkor — egy kamaszkori barátságot boncolgató novellafüzérben rakosgatott egymás után, egyben római szavak is.

Amint a parasztházat elhagyva balra fordult és elindult a járda nélküli, egyetlen aszfaltozott úton, eszébe is jutott egy pillanatra ottani galériás szobája, a Tevere-partról folytonosan beáradó berregés, autó- és motordudazaj, ahogy utóbb hideg vízbe mártogatott törülközővel a vállán verte a gépet, de aztán igyekezett elhessegetni magától ezt a távoli képet, a múlt nem vágyakozásra való, próbálta elhitetni magával egy ideje vas elszánással, a múlt gonosz kényúr, uralkodni akar rajta, de ő csalafintább annál, hogy hagyná, sőt e gazembert módszeresen fosztja meg kincseitől, beolvasztja mind, és irodalmat gyárt belőle.
mindenhonnan tehénbőgés
A falu közepi kis dombon templom állt, tornya a magasba szökött, de a hajója olyan kicsi volt, húszan ha beférhettek a pappal, ministránsokkal együtt. Pedig több ház volt, mint öt, Márta túlzott, amikor a telefonban azt állította, hogy az egész öt ház a világ végén. Nagyon is takaros porták magasodtak jobbra, balra, és majdnem mindenhonnan tehénbőgés hallatszott a hosszú, lapos tetejű istállók falai mögül. Az út mentén állt néhány almafa, Géza tépett két szemet, és vitéz elhatározással végigrágcsálta a savanyú, kőkemény gyümölcsöket, még a magházukat is lenyelte, csak a szárukat hajította az árokba. Már látta a falu másik végét jelző táblát, gondolta, odáig elgyalogol, de abban a pillanatban az utolsó ház udvaráról hatalmas kuvasz szaladt ki az út közepére, lecövekelt, feléje fordult, rövidet ugatott. Mintha azt mondta volna: megállj.

Géza nem nagyon értett a kutyák nyelvén, gondolataikban még kevésbé tudott olvasni, de ezt tökéletesen fordította a maga számára, és már fordult is visszafelé. Mikor néhány méter után hátralesett, látta, hogy a kutya méltóságteljesen sétál vissza őrhelyére.

Az udvaron áthaladtában hallotta az istállóból kiszűrődő zajokat, a tehenek patájának tompa koppanását, a láncok csördülését, de amúgy csend volt, akár csak a házban, mintha senki ember nem lakna itt. Felmászott az emeletre, befordult a szobájához vivő sötét folyosóra, amikor belülről nyílt az ajtaja, és rajta Timi surrant ki, kezében valami hosszúkás tokot tartva. Géza homályos alakjától meghökkent, de meg nem ijedt.

Kikasz, flickr.com

Kikasz, flickr.com

– Ki kellett vegyek valamit a bátyám szekrényéből, nem tudtam, mikor jön vissza – mondta.

– Csak nyugodtan, mintha itt sem lennék – felelte Géza a tőle telhető legkedvesebb hangon.

– Olyan nincs, hogy valaki nincs ott, ahol van – válaszolta a lány.

– Ez is igaz – egyezett bele Géza. Miután semmi értelmes nem jutott eszébe, még hozzátette: – Sétáltam.

– És mért nem ír?

– Jogos a kérdés. Megígérem, hogy fogok írni.

– És megmutatja.

– Meg.

Erre a lány nem szólt semmit, egyszerűen elmasírozott Géza mellett, és megint ledübörgött a lépcsőn.

4.

Rendet rakott, majd valóban beüzemelte a laptopot, és leült bámulni a képernyőt. Kinyitotta a REGENY.DOC fájlt, elolvasta a tegnapelőtt még otthon pötyögött három és fél oldalt, amit akkor sikerült megszülnie, mielőtt hazajött anyja a fodrásztól, mert közvetlenül azután megint meg óhajtott halni, hangosan sápítozott a konyhában, a hokedlin ülve, hogy ő már senkinek nem számít, Géza is jobban szereti a nyavalyás regényét, mint őt, mert egy regénynek nincs lelke, azt lehet vele csinálni, amit akar, és tessék, a fodrász is azt hiszi, neki már minden mindegy, hát hogy’ néz ki a haja, ez lila, a vak is látja, hogy lila, mint egy lufi, így eltemetni sem lehet egy embert. Géza ekkor nyugodott meg, hogy az anyja nem fog meghalni, legalábbis nem azon az estén, mert a szégyen, hogy lila hajjal temetnék el, még életben tartja.

Azt olvasta:

Igen, nekem is eszembe jut, amikor úgy tűnik, semmi más értelmes gondolatom (…) nincsen, hogy milyen lenne mindent újra kezdeni, mit csinálnék másképp, hogyan tudnám – a mai eszemmel – megváltoztatni, vagyis nem ilyenné tenni az életemet.

Elkezdem sorba venni a határköveket, ha ekkor ezt mondtam volna, ha akkor azt tettem volna, most bezzeg… De egy idő után mindig megállok ebben a végtelen rombolásban, ami a töprengésem kezdetekor rendszerint valami eszményi rend teremtésének szándékával indult, abbahagyom saját világom és történelmem szétcincálását, mert rá kell jöjjek, mi mindent vesztettem volna azzal, ha ami történt, nem úgy történt volna, ahogy.
ne menjen sehová
Le tudnék-e mondani róla, hogy Édesapuka azon a karácsonyt követő délutánon ne kiáltsa felém a Jánost!-t, ne üssön felém? Milyen ember lennék e nélkül a tapasztalás nélkül? Ki tudnám iktatni az életemből azt a pillanatot, amikor a piros mintás fotelen térdelve, mintegy szórakozásképp elnézegettem, mint száll be Édesapuka az erős szélben abba az autóba, ami örökre elvitte tőlünk? Mit csinálnék? Vajon odarohannék-e, kérném, könyörögnék-e, hogy ne menjen sehová, ne hagyjon itt minket, mert szeretjük, nagyon szeretjük, és rettenetesen hiányozna, ha megszökne tőlünk? És ha meg is tenném mindezt, ott kint, a jeges utcán, vajon változtatna-e ez bármit is a későbbiek menetén, vagy Édesapuka ismét János!-t kiáltana, ellökne az autó ajtajából, és aztán minden ugyanúgy zajlana, amint zajlott?

Mi történne, ha elmondanám Édesanyukának az összes titkot, szépen, időrendben, vagyis pont akkor, illetve egy pillanattal azelőtt, hogy valójában titokká válnának?

Nincs különösebben nagy választási szabadságom, nem egy hatalmas áruházban lődörgök, ahol ezt is, azt is, amazt is megvásárolhatok, ha éppen megtetszik és van rá pénzem. Egy valamit lehet csak megérinteni, és mint a sakkban, azzal a figurával már lépni kell. Attól kezdve egy életre szól, ami történt. Még a matt sem számít.

A televízióban egy író beszélt valamelyik este, Édesanyuka már rég aludt, csak néztem ezt a barázdált arcot, a kampós orron le-lecsúszó pápaszemet, a zilált, hófehér üstököt. Arra a kérdésre, bár én nagyon nem szeretem az efféle kérdéseket, hogy mi a titka, tudniillik mi a titka a regényírásnak, ez a nagyon öreg, sikeres író azt a választ adta, ezúttal kapásból, mindenféle köhögés, hümmögés, fülcimpavakarás nélkül: Ha már egyszer elkezdted, nem szabad abbahagyni. Sőt, odáig ment, hogy azt állította, a világon mindennek az a titka, hogy nem szabad abbahagyni, mert az egyenlő a halállal.

Géza kijavítgatott egy-két gépelési hibát, fel-leugrált a page up-pal meg a page down-nal, de nem érezte, hogy e pillanatban létezne folytatás, jóllehet minden újabb lélegzetvétele folytatás, ám tudta, szavak ezekből aznap este már nem kerekednek, inkább kilépett a Windows-ból, és becsukta a gépet, zöldes villogásával ne táplálja rossz lelkiismeretét. Elment lezuhanyozni, majd mivel könyvet nem hozott magával, arra gondolván, hogy hagyja magát meglepetni egy isten háta mögötti falusi házikó könyvespolcától, a halomra hányt, mintegy nyolc remekmű közül előcibálta a hangulatának leginkább megfelelőt: Moldova György Magyar atomját, amit valaha, huszonöt éve rongyosra olvasott.

origo.hu

origo.hu

5.

Géza esküvőn volt. Hogy utált nősülni! Valami sötét folyosón kereste a vécét, nekidőlt a falnak, érezte tenyerén a hideg nyirkot, a szomszédos helyiségekben szólt a zene, idétlen dallam, erőlködve, hamisan, rikoltozva. Miféle mulatság ez? Újra és újra kezdik a dallamot, s mintha csönd lenne a szünetekben, nem hallatszik a násznép zaja, a lábak dobogása, semmi se vibrál, csak ez a furcsa, rekedt zene erőlteti át magát a falakon, mintha egyetlen céllal fújnák, hogy mindenkit, aki hallja, elijesszen, mert nyilvánvaló, hogy semmi sem lesz a boldogságból.
kudarcba fulladt lagzi
Géza kinyitotta szemét a sötét szobában, felült és fülelt. Órája világító számlapja minden kétséget kizáróan éjjeli negyed egyet mutatott. Egy pillanatra azt hitte, csönd van, a kudarcba fulladt lagzi távoli álom csupán, amikor megint felhangzott a rekedt klarinéthang bizonytalan, ügyetlen egymásutánja, az alig felismerhető dallam, valamiféle mars vagy valcer kezdőütemei. Visszahanyatlott a párnára, hanyatt fekvésben, karját maga mellé, a dunyhán kívülre tette. Nyitott szemmel bámult bele a sötétbe. És ahogy ezek a torz, használhatatlan (vagyis csak az éjszaka csöndjének felverésére használatos) hangok egyre-másra ismétlődve elérkeztek hozzá, a feketeség vásznára vetítve egyszer csak megjelent előtte a borzas hajú lány, gumicsizmásan, amúgy pucéron ücsörgött egy három lábú fejőszéken, amilyet az istálló sarkába hajítva, felborulva látott délután, és fújta azt az átkozott, leginkább valamiféle hosszú sípra emlékeztető hangszert, és a tehenek nagy, olajosan fénylő szemükkel mind őt nézték, s mintha gyönyörködtek volna a játékában.

A klarinét kis időre néha elhallgatott, de abban a pillanatban, amikor Géza ismét lehunyta a szemét, újult erővel szólt a sivító hang, recsegve, kegyetlenül.

Többé nem nézte az óráját, nem tudhatta, mennyi idő telt el így, amíg meg nem hallotta a civakodást. Először hatalmas koppanás szakította meg a felettébb furcsa koncertet, amit még néhány kósza, vaktában fújt hang követett, de ezekbe már belevegyült az erőteljes férfiszó.

— Mit képzelsz te itt, visszarugdoslak anyádba, ha nem hagyod abba ezt a bolondériát, majd megmutatom én neked, mi az engedelmesség, te nyavalyás… – és újabb koppanások, zuhanások zajai jöttek, amit továbbra is megszakított egy-egy elkeseredett klarinét-sikoly, és ezt megint a felerősödő férfihang követte. – Abbahagyod, te, kettéhasítalak mindjárt!

Géza kitakarózott, kiült az ágy szélére, úgy fülelt, aztán fázni kezdett, és amikor ismét magára húzta a többkilós dunyhát, egy minden eddiginél hatalmasabb, súlyos, mégis tompa döndülés tett pontot az eddigiek végére, bár mintha még valami guruló vagy gurigázó tárgy hangja is követte volna, de már csak halkan, nagyon óvatosan.

Géza sokáig feszült idegekkel figyelt, pedig ettől a pillanattól csönd volt, majdnem olyan csönd, mint amilyenről Márta mesélt, amikor erről a házról esett szó, ahol Géza be kellene fejezze a regényét. Miközben itt a sötétben attól rettegett, hogy egy másik, idegen kéz írta regénybe keveredett néhány óra leforgása alatt, amit nem ismer, és el fog veszni benne, mint egy rosszul odagondolt mellékszereplő, akiről szép lassan megfeledkezik alkotója, mert semmi szerepe nincs a cselekmény alakulásában.

6.

Reggel egy órán át ült a gép előtt, egyetlen sort sem írt végig, többet nyomkodta a backspace-t, mint az összes többi betűt együttvéve. A túlságosan alacsony széken kuporogva a laptop felső széle felett csak az eget látta az ablakon át, ahol gyors egymásutánban követte egyik sötétkék felhő a másikat, a háttér szürke volt, úgy tűnt, mintha folytonosan történne valami, változna a világ, és rettentő gyorsan telne közben az idő, éppenséggel az az idő, amiért idejött.

kikasz, flickr.com

kikasz, flickr.com

Amikor az ötödik nekifutásra lepötyögött néhány szót is kitörölte, felpattant, s csak hogy valami hasznosat végezzen, kapkodó mozdulatokkal (jóllehet, gondos törődésnek szánta) beágyazott, elsimította a lepedőjét, megigazította a nagy- és kispárnát, csak a dunyhával bírt nehezen, emelgette, rázogatta, végül csak ledobta, és egy hatalmas, puha hegy maradt a munkája után.

Kióvakodott a szobájából. Semmi neszt nem hallott, végigosont a sötét folyosón, és szépen leereszkedett a lépcsőn. Abban a pillanatban, amint megállt a gyékény lábtörlőn, mintha csak lesett volna rá, egy nyitott ajtó mögül előlépett a lány. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előző napon, csak ha lehet, a haja még kócosabban meredezett, és Gézának úgy tűnt, a sűrű homály ellenére is, hogy az arca nyűttebb, sötétebb.

Egy idő után meg kellett szólalnia.

– Jó reggelt! – mondta halkan, és lehajtotta a fejét, mint aki indulni akar.

– Magának ez reggel? – csapott le rá Timi. – Tíz óra is elmúlt.

– Ez igaz. Csak… – De nem fejezhette be a magyarázkodást.

– Mit csinált idáig? Biztos lustálkodott.

– Dehogy! Dolgoztam – vágta rá Géza azonnal, amit meg is bánt.

– Írt? Megígérte, hogy elolvashatom.

– És be is tartom az ígéretemet. De majd ha kicsit jobban előrehaladtam.

A lány egy pillanatig némán fürkészte, mint aki nem tudja, mit képzeljen erről a gyanúsan halk motyogásról.

– Kér egy kávét? – kérdezte aztán.

– Nem! Illetve… igen.

És már be is lépett a konyhába, amihez egyáltalán nem fűlt a foga. Magas támlájú, kékre festett, fonott székre ült, a puszta, gyalult asztal mellé. A lány egy kis lámpát gyújtott meg a konyhaszekrény alatt, nem lett tőle sokkal világosabb. Háttal állt neki, ahogy a kávét készítette. Aztán letette eléje a fületlen, nagy ibriket, ő maga visszahúzódott a fal mellé.

Géza két tenyerébe fogta az edényt, aprókat kortyolt a forró léből, fél szemmel sandított csak a lányra, aki nem is biztos, hogy őt nézte, bár ez az egész jelenet roppant zavarta.

– Nem is mondta, hogy aludt? – kérdezte hirtelen, de csak mintegy mellékesen.

Gézának pillanat alatt döntenie kellett: hazudjon, és mondja azt, hogy remekül, úgy húzta a lóbőrt, mint akit fejbe kólintották, vagy vallja meg az igazat.

– Nem is tudom – kezdte, majd időhúzásként kortyolt egy hosszút. – Idegen helyen mindig olyan furcsa az első alvás. Az ágy, meg…

De megint nem tudta befejezni.

– Nekem rémes éjszakám volt. Mindenféle hangokat hallok a sötétben. Félek, hogy rám tör valaki. Kinyitom az ablakot. De akkor még rosszabb. Még ha muzsikálnának. De ez nem muzsika, csak az ember fejét repeszti szét.

– Gyakran van ez így? – tette fel Géza a kitérőnek látszó, mégis nagyon húsba vágó kérdést.

A lány most ránézett, de úgy, hogy Gézának az volt az érzése, mintha csak centiméterekkel lenne az arcuk egymástól.

– Nem minden este. Csak… ha történik valami — mondta hirtelen lelassuló hangon.

– És most mi történt? – tette fel az elkerülhetetlen kérdést Géza, amit azonnal meg is bánt.

Ám ekkor hallatszott a külső ajtó nyitódása, és a következő pillanatban ott állt az ajtóban Timi anyja, mezítláb, kendőben.

– Na – szólt, amint meglátta Gézát a széken kuporogva. – Aztán adott magának reggelit ez a lány?

– Meghívott egy kávéra – rebegte Géza, és a szeme sarkából látta, amint az asszony háta mögött Tímea kifordult a konyhából.

– Meghívta? Ha maga itt vendég, akkor ágy mellé kenyér is dukál. Hiányoltuk már vacsorakor is.

– Mártával úgy beszéltem meg, hogy nem alkalmatlankodom… – kezdte Géza.

– A Márta csak ne avatkozzon bele még ebbe is! – mérgesen odalépett hozzá, kikapta kezéből az üres csészét, a mosogatóhoz sietett, ripsz-ropsz mozdulatokkal elmosta.

Mire visszafordult, Géza már az ajtóban ált.

– Pontban délben eszünk – nézett rá az öregasszony, a kezét törülgetve. – A férjem ragaszkodik a pontossághoz.

mehes8_0610

nol.hu

7.

Géza új fájlt nyitott, FALU.DOC név alatt, s itt a következő sorok álltak a második falun töltött nap délutánja óta:

Szeptember 20. A hosszúkás asztal fal felőli végén ültem én, két oldalt a nők, szemben a családfő, a Jóska. Bejött, a kalapját az ajtó melletti hokedlire tette, a mosogatónál kezet mosott, leült. Ő mondta: Jó étvágyat! Akkor mi már néhány perce vártunk, de most senki sem szólt egy szót sem. Krumplileves volt, sok köménymaggal, sajnos nem szeretem a köménymagot. Jóska két ujjnyi vastag szelet kenyereket süllyesztett el a szájában a leves mellé, aztán még egyszer kért. Zöldbabfőzelék volt még fasírtgombócokkal. Ez ízlett, nem sajnálták belőle a fokhagymát. Nem tudom, ki főzhetett, az öregasszony-e vagy a lánya. Jóska azt mondta egyszer csak: Nem kapok egy fröccsöt? Tímea megemelkedett, de az öregasszony valósággal kirúgta maga alól a széket, hogy megelőzze. Amikor a férje elé rakta a magas, egyenes falú pohárban a buborékokkal teli italt, Jóska felém bökött: A vendég vesszen szomjan tán? Válaszolni akartam, hogy én…, de a mutatóujjával leintett. Amikor ittunk, nem szólt semmit, csak felém emelte a poharát. Az jutott eszembe, az efféle emberre mondhatják: ez is a padlásra jár nevetni. Ahogy Jóska arcát tanulmányoztam, el sem tudtam képzelni, hogy állhatna neki a mosoly. De ugyanez volt a helyzet a feleségével és a lányával is. Végül az illendőség (vagy mi) csak arra sarkallt, hogy legalább annyit kérdezzek, mi van a tehénnel, jobban van-e? Jóska a két tenyere közé fogta a poharat, egyet hengerített rajta, majd az asztalra rakta, tán a kelleténél kicsit hangosabb koppanással. Csak ennyit válaszolt: Majd meglátjuk.

*

Őrület, csak nem állok neki naplót írni?

Mintha valami fontos történne, amit feltétlenül rögzíteni kell!

Miközben éppen hogy semmi sem történik.

Egy hét… Vagy sose szabadulok innen? Be kell fejezni a regényt (micsoda utálatos szónak tetszik ez hirtelen, mintha a ,,genny”-et hallanám ki belőle…), még akkor is, ha soha, semmit nem lehet igazán befejezni. Addig nem megyek el innét.

Dögöljön meg mindenki!

(Én is.)

8.

Éjfél már jócskán elmúlt, és még mindig a klaviatúra fölött görnyedt. Keservesen az eddigiekhez biggyesztett mintegy négy oldalt, de érezte, legbelül teljesen bizonyos, hogy ami itt születik a keze alatt, valami más, semmi eddigihez nem hasonlító idegen anyag. Nem illik bele egy folyamatba, ki fog lökődni, mint a beültetett szerv, amelynek egyetlen feladata lenne, hogy életet mentsen, mégsem teljesít be más küldetést, mint az általa elkövetkező halált.

Nem is merte újraolvasni a „folytatást”.

Az ágyba úgy bújt be, hogy nem gondolt az alvással. Biztos volt benne, ezen az éjszakán az álomnál is különösebb jelenvalóság képei és főképp hangjai jutnak el hozzá, amik — reménykedett — a ház csöndje helyett segítenek neki, hogy legalább újra kezdjen bukdácsolni azon az úton (út! — hogy utálta ezt a metaforát világéletében), ami már idáig vezetett. Ahogy Márta ajánlgatta: az isten háta mögé. De hát az isten háta mögötti lét azért még nem jelenti, hogy ne volna Isten, sőt!

Nyitott szemmel feküdt, a szoba egyetlen fénypöttye egy zöld jelzőlámpácska volt, ami a laptopon világított, mintegy örökmécsesként figyelmeztetve (már ilyenek jutottak eszébe:) múltra és jövendőre. Úgy érezte, megsül a dunyha alatt, de amint kitakarózott, dideregni kezdett.
senki se zörgicsél
És közben csönd volt. Csönd fél egykor, csönd negyed kettőkor, három órakor is. Senki se zörgicsélt, senki se csalogatott elő rikoltó-sikító hangokat semmiféle hangszerből, nem volt üvöltés, se huppanás, se döndülés. Pontosan olyan csönd volt, amelyik ádáz ellensége minden értelmes gondolatnak, felsejlő alkotásnak. Még egy régi bútor sem reccsent egyet, véletlenül sem.

Már hajnalodott, amikor Gézát végül elnyomta az álom. És a délelőtt közepe volt már, amikor arra riadt, hogy a diófa széltépkedte ágai verik az ablaküveget. Olyan üresnek érezte magát, mint akiből mindent kirámoltak, s kész csoda az is, hogy van még szeme, amivel a szoba mennyezetét méricskélheti. Mégis kísértést érzett, hogy a gép elé vesse magát, és erről a semmiről, ami kívül és belül körülveszi, végtelenül pontos és kimerítő leírást készítsen.
De a következő pillanatban máris alkalmatlannak érezte magát erre a bonyolult, igazából kivihetetlen feladatra. Hiszen mit tud ő? Azt hiszi, szenved. És ezt pontosan ott engedi meg magának, ahol szabadnak és alkotó ereje teljében lévőnek kellene érezze magát.

Tíz perc múlva minden cucca összecsomagolva állt, ahogy érkezett: a zöld hátizsák, a laptop fekete tasakja. Belehanyatlott a hegyként tornyosuló dunyhába. Mit akar? A vágyottból menekülni? Ennyire gyönge volna?

A folyosóról tompa zördülés, majd éles csörömpölés hangjai szűrődtek be. Géza úgy ugrott feltépni az ajtót, mint a legvacakabb kommandós filmben. Tőle – most úgy tűnt – roppant, sivatagnyi messzeségben sötét alak állott kitekeredett pózban, de ő rögtön tudta, hogy csakis Tímea lehet az, itt az ő szintjén, az öregeknek csak az istálló létezik, és egy pillanatra, a távoli szobrot szemlélve az villant az eszébe, ő lett Tímea jószága (ha ugyan jó…), akit akaratos elhatározással gondozni, etetni, ápolni szegődött, jóllehet, egyszerre kéretlenül, durcásan, sértődötten és — folyton úgy tűnt — vonakodva.

– Csak én vagyok – szólalt meg a folyosóvégi szobor a lány hangján. – Ez a nyavalyás partvis. Meg ez a hülye váza. Még a bátyám nyerte valami klarinétversenyen, gimis korában.

– Összetört? – tette fel Géza a világ legfeleslegesebb kérdését, már megint menekülőben, menekülve a vonakodás elől.

– Naná – morogta Timi. – A szent ereklye! Hallgathatom majd a siránkozást.

A lány söpörni kezdett, a szilánkok kellemetlen, éles hangot adtak, amint a zománcos fémlapátra kerültek. Gézát most valamiért mégis megnyugtatta ez az apró kis pusztulás. Lám, nem dőlt össze a világ. Zsebre dugott kézzel tett néhány lépést előre, miközben továbbra is csak sötét árnyjátékként szemlélhette a takarítás erőteljes mozdulatait.

Ott állt már a lépcső lejáratánál. A lány egyszerre csak felnézett hajoltából, rámeredt.

– És? – Csak ennyit kérdezett.

Géza vállat vont, most szeretett volna visszaszaladni a szobájába.

– Hogy aludt? Ez már a második éjszaka volt – folytatta Timi, és felegyenesedett.

Géza megköszörülte a torkát, és ez a másodperc elegendő volt, hogy döntsön: nem kertel többé, nem játszik tovább titokzatos regényfigurát, csak azt mondja, amit gondol.

– Túl nagy volt a csönd.

– Miféle csönd?

– Nem tudtam aludni. Nem játszott semmit. Hiába vártam.

– Gúnyolódik?

– Kérdezte, hogy aludtam. Ez a válaszom: rosszul.

A lány mintha nem is hallotta volna.

– Hiszen nem is tudok klarinétozni. Sose taníttattak.

– …

– Akkor mért fújom? Mint aki megőrült?

– Ezt nem mondtam.

– Lehet, hogy nem tiltakoznék ellene.

– Még nem késő…

Megcsörrentek a cserepek.

– Csak azt ne mondja, hogy fiatal vagyok! És hogy még nem késő. Itt mindig késő, itt sose lehet elég fiatal, aki lánynak születik.

Géza szeretett volna valami vigasztalót mondani, de érezte, a hagyományos vigasz-szavak fabatkát sem érnek. Aztán mégis kicsúszott egy mondat a száján.

– Hamarosan megmutatom majd, amit írtam.

– Mikor? – kérdezte azonnal a lány, és a falnak lökte a partvist.

– Még nem most. Talán estére végzek azzal a résszel, amit itt kezdtem el…

– Jó – nyugtázta a lány, de szinte fenyegetően suttogó hangon. – Akkor este.

Ezzel mindent otthagyva, Gézát is meglökve, lerobogott a lépcsőn. Pontosan úgy, jutott a férfi eszébe, mint első nap, amikor ő megérkezett.

pinterest.com

pinterest.com

9.

Gézát ettől fogva nem érdekelte a regénye, amit ennek az idilli tájnak ölelésében kellene befejezzen. Annyit tudott csak, hogy estére, ha törik, ha szakad, produkálnia kell valami elfogadható irományt, különben – és ettől a saját maga szerint is hamis érzéstől nem tudott szabadulni – egy életre szégyenben marad, nem nevezheti magát többé írónak, hiszen legszomjasabb lelkű olvasóját nem sikerül kielégítenie. Azt a lényt, aki pontosan azt szeretné megtudni, vajon ezen a helyen, ahol végtelenül sivár és magányosságtól sújtott élete telik, ugyan miféle gondolatok és szavak születhetnek, amelyek egy távoli, fennköltebb, művészi szabadsággal megáldott világban is különösen csengenek, s hordoznak olyan jelentéseket, amik minden itt élő számára ismeretlenek maradnak a bölcsőtől a koporsóig.
Géza fejében
Géza nem tudott okosabbat kitalálni, mint hogy alacsony székén kuporogva kissé odébb tolta a laptopot, és az ablakon kitekintve, amúgy tájleíró módon elkezdte számba venni, mi mindent lát a szobájából. Amit megnevezett – út, ház, ablak, lapos tető, borona, virág, fű, almafa, almát legelő ló –, kimerítő alapossággal részletezte, mintha olyasvalakinek kellene elmesélnie a látottakat, aki soha nem járt még erre, és nem látná megszületésétől állandóan ezeket a dolgokat. A bőséges leírásokat még kiegészítette egy-egy kis történettel, amelyeknek semmi közük sem volt az itteni úthoz, ablakhoz, almafához, de Géza fejében a legtermészetesebb módon függtek össze az úttal, az ablakkal és az almafával. Úgy dolgozott, mint aki élete főművét írja, igaz, parancsszóra, lélegzetvételnyi szünet nélkül, s csak akkor döbbent rá, hogy itt az ideje befejeznie, amikor már régóta a korom feketeségbe meresztgette szemét, semmit sem láthatott a kinti világból, és minden, amit a billentyűkön végigklimpírozott, csupán emlékeiben létezett, a valóságban tán nem is, itt, az ablaka alatt bizonyosan nem, se sötétben, se napfényragyogásban.

Felállt, hátrált a kékeszöld monitor elől, látta a sok apró, bolha betűfeketeséget, amikor a rongyszőnyeg egyik ráncában megbotlott, és, aznap második alkalommal, teljes hosszában végignyúlva beledőlt a dunyhába, mint valami puha, édes sírba.

Egy másodperc erejéig még a sötéten vibráló plafon messzeségében keresett némi bizonyosságot, hogy minden jól történik, amiképp történik, majd a következő pillanatban lehunyta a szemét.

10.

Kopogtak.

Mintha kopogtak volna.

Géza farönkszerű fekvéséből csak a fejét emelte fel valamicskét. Úgy észlelte, hogy az ajtó – ami az ágytámlától nem lehetett még karnyújtásnyira sem – nyitva van, ha csak egy ujjnyira is. A könyökére támaszkodott, s annyit látott, hogy a kékeszöld monitor nagyobbik részét sötét folt takarja, ami kicsit mozgott. Aztán ez a fekete tömb mintha több apró mozdulatot produkált volna, legalábbis a sötét áramkörein át Géza így érzékelte, ám ami a leginkább árulkodó volt, hogy halk, mégis éles hangocskák sorát hallotta, ami nagyon emlékeztette valamire.

Valaki a laptop billentyűit ütögette, vagyis írt!

És ez a valaki csakis Tímea lehetett!

Géza úgy ugrott ki az ágyból, mint akit hegyes nyárssal döftek fenékbe.

A padló nagyot döndült, a lendülettől alig tudott megállni, meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában, a széket a lánnyal együtt odébb tolta egy darabon. A parketta csikorgott.

Géza hajszagot érzett, és közvetlenül az álla alól hallotta a hangot.

– És most? Te is visszarugdosol anyámba?

Géza csak a képernyőre bírt nézni, ahol rosszul tördelt sorokban, vastag, tizennyolc pontos, furcsa alakú betűkkel írt szöveg világított. De akárhogy is igyekezett, még szavakat sem tudott elolvasni, úgy vert a szíve. Érzékelte, ahogy a lány hátrafelé tolja a széket, bizonyára, hogy fel tudjon állni, majd az arcán, az orra hegyén érezte azoknak a szerteálló hajszálaknak a súrolását. A szék támlája az asztal széléhez koppant.

Három centiméterre volt egymástól az arcuk.

– Nem akartam felébreszteni. Ezért írtam oda egy-két megjegyzést, ami hirtelen az eszembe jutott. Nem értek én az ilyen masinákhoz, remélem, nem rontottam el semmit.

– Dehogy rontott!

– Késő van.

A lány ellépett Géza elől, aki utána nyúlt a sötétben. A karját kapta el, de kicsúszott a kezéből, végül csak a pulóvert markolta.

– Nincs még késő – ellenkezett fojtott hangon.

A lány ajtó felé feszülő teste mintha engedett volna, aztán még erőteljesebben dőlt előre.

– De igen. Már mondtam magának. Itt mindig késő van. – Egy percre elhallgatott. – Engedjen. Ha nem tud aludni, írjon inkább. Abban van a maga ereje.

Géza kezéből kihullott a vastag, bő pulóver ujja. Visszafordult a képernyő felé. De megint csak a kibogozhatatlanul egymásba olvadó, vastag betűs szavakat látta. Azt hitte, már rég egyedül van a szobában, amikor az ajtó irányából még egy utolsó mondat érkezett feléje.

– Rólam még úgysem írt semmit.

A következő másodpercben hallotta a zár nyikordulását.

Leült a székre, automatikus mozdulattal csinált egy mentést, majd kilépett a programból, és két tenyérrel lenyomta a gép fedelét. Hogy hadd legyen végre teljesen sötét, még ha ez nem is jelenti semminek se a végét.

11.

Nincs olyan regény, amit ott lehetne megírni, ahol történt. Ha ugyan egy regény történik egyáltalán.

Újból kiszürkültek az almafák, a reggeli ködből kivált a barna és a fehér ló, jöttek reggelizni. Géza az alacsony széken üldögélve, összehúzva magán kord zakóját, úgy szemlélte ennek a napnak a kezdetét, mint aki kősziklaként évezredek óta így tölti az idejét, ezért aztán számára reggel és reggel között annyi különbség sincs, mint az emberfajtának egy másodpercmutató két ugrása között.

Tudta, nincs más választása, mint amibe tegnap belekezdett. No, nem a környék szabatos leírása, hanem az összecsomagolás, minél gyorsabb, minden ceremóniától mentes távozása, és nem azért, hogy majd valahol máshol (netán otthon, bár erősen kételkedett benne, lehet-e a világon hely, amire ezt a meghitt szót jó szívvel alkalmazhatná) nagyobb esélye lenne rá, hogy azt a bizonyos regényt befejezze, nem: csak arra tudott gondolni immár, hogy ezt a regényt végre elkezdhesse, hiszen ott érezte az egészet az ujjai begyében.

Hat óra volt.

Leereszkedett a lépcsőn, belesett a konyhába, a lenti fürdőt nyitva találta, a folyosón égett a villany, de sehol senki nem mutatkozott. Kilépett az udvarra vezető zöld ajtón, s ugyanúgy, mint érkeztekor, lepakolta a cókmókját a betonjárda szélére. Az istálló felé vette az irányt, megint felkaptatott az emelkedőn, érezte a trágyaszagot, de valahogy a reggel frissessége mégiscsak fölébe kerekedett. A sötét előtérbe érve egyszerre Jóskát látta maga előtt magasodni.

— Jó, hogy jön – fogta meg a vállát. – A tehén megdöglött.

Gézában minden szó bennrekedt.

– Segíthetne elásni.

– Segítek – vágta rá azonnal.

– Volt már ásó a kezében?

– Volt

– Akkor gyerünk.

mno.hu

mno.hu

Úgy érezte, végképp elnyeli egy valószínűtlen világ tejköde. Ő, amint perceken belül tehenet temet! Amint az istállóból kifelé vonszolták az állatot, a többi tehén egyszerre bánatos és ideges bőgéssel búcsúzott a gyermekágyi lázban elhullott társuktól. Géza edzőcipője csúszkált az ürülékkel borított betonpadozaton, már-már úgy tűnt, nem ő segít Jóskának, hanem a férfi a tehenet és őt húzza kifelé, csak arra vigyázzon, nehogy a végén egymás mellé földelje őket.

Géza ásott. A nedves föld nehezebb volt minden körmondatnál. Néhány percen belül vízhólyagok nőttek a tenyere szeleteiben, majd a vízhólyagok kipukkadtak, és a vékony bőr fájdalmasan csúszkált az egyre inkább égő seben. Ha a munka hevében és a kínok másodpercnyi szünetében Géza valamire gondolt, csakis arra: lám, készül a mű.
halovány fénypont
A koszos ég oldalában halovány fénypont derengett fel, mire elkészültek. Géza némán követte visszafelé Jóskát az istálló előterébe. Az ásót ugyanazokkal a mozdulatokkal megtisztogatta, mint a házigazda, majd a falba vert két kampós szögre fektette vízszintesen a szerszámot. A férfi belépett egy sötét lyukba, majd kisvártatva, egyik kezében fogva, két kupicát tartott Géza elé.

– Isten nyugosztalja – mondta, mikor Géza elvette az egyik pohárkát, és odakoccintotta az övét. Géza csak egy veres ádámcsutkát látott, amint ugrott egyet. Aztán ő is kiitta a pálinkáját.

– Szóval elmegy – mondta ezután Jóska, és megindult az udvar felé.

– Igen – felelte Géza meglepetten, hiszen egy szóval sem említette távozási szándékát, de ezek szerint a férfi figyelmét mindennek ellenére nem kerülte el az ajtó mellé ledobott hátizsák és táska.

Az udvaron, közvetlenül az istálló kapuja előtt megállt, és már nyújtotta is a kezét.

– Remélem, hasznosan töltötte itt az idejét.

Géza zavartan nézett körbe az üres terepen, a ház bejárata felé nyújtotta a nyakát.

– Az asszony elment állatorvosért. Mondtam, ne menjen, de csak erőszakoskodott. Ahelyett, hogy segített volna. – Jóska szívott egyet az orrán, majd a keze fejével megtörölte. – A lányról nem tudok semmit. Kerestem, mielőtt maga lejött, de nem jelentkezett. – A férfi egy pillanatra elhallgatott, beszívta az ajkát, mintha a további előtóduló szavakat akarná kordában tartani. – Hát így állunk – mondta mégis.

Géza motyogva megköszönte a vendéglátást, odaugrott a csomagjaiért, és ahogy csak tudott, igyekezett kifelé a kapun. Nem nézett többé hátra, de érezte, hogy Jóska nem mozdult a helyéről, tényleg így áll, csak a tökéletes dolgokat szereti, azt, amikor a távozó minden kétséget kizáróan eltávozik.

12.

A szűk, egyautós úton semmi forgalom nem volt, és Géza, ahogy a visszapillantó tükörbe be-belesve egyre kisebbnek látta a falu ugráló képét, érezte, a lelkében gomolygó bizonytalan köd egészen bizonyosan felszáll majd, ha most elhagyja a „helyszínt”, és a kisütő nap fényében (reménykedett benne, lesz még ilyen pillanat is) felismeri, mi és miképp történt. Aztán eszébe jutott, mert eszébe kellett jusson, hogy az anyja a távozása óta semmit sem tud róla, micsoda cirkusz lesz a váratlan hazaérkezéséből, az anyja zokogni fog, arcát két tenyérbe szorítva bámul majd rá hosszú percekig, de ez kutyafüle ahhoz képest, ami majd következik, amikor Géza meghallgathatja az anyja halálfélelmeiről szóló históriákat, és a végén a felszólítást, hogy ha valóban az életről akar írni, hát tessék, ezt írja meg, mert ez az élet, ez a nyomorúságos várakozás a halálra, ami csupa gonoszságból nem akar jönni.Ahogy mindezt végigpörgette a fejében, félelem fogta el, hogy a lelkében a tejköd soha nem oszlik el, vagy ha mégis, a bátortalanul kisütő napocska elé azonnal hatalmas felhő úszik, ami hátborzongatóan hasonlít az anyja sziluettjére, hideg árnyék jön, ki tudja, meddig tartó sötét, homály.

A Szent Kristóf-szobornál elágazott az út, amerre ő folytatta az útját, már valamicskével szélesebb volt, padkával. A ködből kisvártatva magányosan ballagó alak vált ki, a fején kapucnival, a kezében vékony szatyorral lépkedett az aszfalt szélén. Amint kikerülte, a tükörben — Géza úgy érzékelte: hatalmasra nagyítva – megjelent Tímea arca.

origo.hu

origo.hu

Csikorogva fékezett. Megállt. Kiugrott a Trabantból, még az ajtót is nyitva hagyta. A lány akkor ért oda az autóhoz, lassított a léptein, de ment tovább.

– Végzett? – csak ennyit kérdezett, épp csak Gézára pislantva.

– Nem tudom. Inkább úgy tűnik, most fogom elkezdeni.

– Akkor mért nem marad?

Géza a lány nyomába szegődött.

– Nem tudom. Úgy érzem, itt nem lehet.

– Nekem mondja? Persze, hogy itt nem lehet.

Géza próbált a lány elé kerülni, aki megint gyorsított a járásán.

– Hová megy?

A lány nem felelt.

– Elviszem – próbálkozott Géza.

A lány nem felelt.

– Csak egy Trabant, de azért a gyaloglásnál gyorsabb.

– Tudok én eleget gyalogolni – szólalt meg végre Timi, de nem nézett a férfira. – Gyalogolni, azt tudok.

Egy Mercedes kisbusz rontott elő a homályból, egyszerre fékezett, kanyarodott és dudált, a sofőr vad arccal tekerte a kormányt jobbra.

Gézát az utolsó szempillantásban a lány rántotta el az úttest közepéről, és még arra is volt ereje, hogy a másik oldalon megtartsa, ne zuhanjanak bele mindketten az árokba.

A következő percben megint csak ők ketten álltak a pusztaságban.

A lány, most először, zavart, korholónak szánt, mégis óvó szemmel nézett a férfira, amint az remegve állt mellette.

– A végén még én mentettem meg az életét. Nem röhej?

Géza mondani akart valamit, de Timi csak a fejét csóválta.

– Most már ne szóljon egy szót sem. Majd írja meg. Ha tudja. Üljön vissza az autójába, és menjen, amíg nem történik valami nagyobb baj. Mindenki csinálja a maga dolgát. Jó?

Géza bólogatni kezdett, de a lány csak az első biccentésre volt kíváncsi, utána azonnal tovább indult, és néhány pillanat múlva megint csak egy ködbe vesző alakot lehetett látni az országút szélén bandukolva.

mno.hu

mno.hu

13.

— Ezt egyszerűen nem hiszem el! – mondta Márta a telefonba.

– Nem? Az orvos látta őket az országúton — felelte kemény hangon az öregasszony. – A te cimborád, ismerhetnéd. Te elcsábítottad a fiamat, ez a nyikhaj meg a lányomat.

– A kis ártatlan báránykákat, ugye?

– Még te gúnyolódsz?

– Semmi kedvem sincs gúnyolódni, főleg nem magával.

– No és? Most mi lesz?

– Jótól kérdezi.

– Mert te azt hiszed, csak neked nehéz.

– Nem hiszem, tudom, hogy nehéz.

Az öregasszony hallgatott egy sort.

– Te lány – kezdte aztán –, mondok én valamit. Mért nem jöttök ide?

– Kicsoda?

– Te meg a gyerek. Nem kéne albérletben nyomorogni.

– Nem nyomorgok. Annyit mondtam, hogy nehéz.

– Itt mindenetek meglenne. Üres a ház.

– Majd visszamennek magukhoz.

– Ezek? A Sanyi? A Timi? Az isten se érti őket. A fejükbe vették, hogy másutt jobb.

– Pedig maguknál a legjobb, azt akarja bemesélni.

– Jóska is szereti ám a picit, csak nem mondja.

– Ez az. Miért nem mondja?

– Azt viszont mondta: rendes lány ez a Márta, neveli a Sanyi kölkét.

– Kölkét…

– Ez a szavajárása, na. — Az öregasszony kivárt egy cseppet. – Gondold meg, te lány. Ide… hazajössz.

A vonal másik végén néma csend volt a válasz.

felső kép | mno.hu