A MÁSIK TÖRTÉNELEM

Unom a nyolcvanas éveket. Itt van ez a kalendárium. 1990-et ír. A kilencvenes éveket írja, miféle idők! Mivel van teli? A kilencvenes évek teli vannak a nyolcvanas előbb a hatvanas, majd az ötvenes, végül a hetvenes évekkel. A kilencvenes években a csapból is a nyolcvanas évek folynak majd, rádió, televízió, sajtó a nyolcvanas éveket elemzi, boncolja, teszi vita tárgyává, de úgy, hogy meg se áll majd a lábán, csak néz nagyokat. Olyan összefüggéseit ismerjük majd meg a nyolcvanas éveknek, amiket a nyolcvanas években nem is sejtettünk.

Hogy volt, mint volt, kulisszák mögött, kulisszák előtt.

Én se úgy voltam, ahogy voltam, hanem másképp.

Mintha nem is lettem volna.

úgy volt-e ahogy

Mintha az évek, a hónapok, a percek azért telnének, hogy múlttá váljanak, beszélhessünk róla. Mintha az ember azért születne, hogy utóbb górcső alá vehesse azt a percet Hogy volt, mint volt, úgy volt-e ahogy volt, tényleg, csakugyan.

Meg fogjuk tudni, mit mondott Grósz, amikor nem mondott semmit.

Meg fogjuk tudni, hogy amit jelentéktelen epizódnak tartottunk, mondjuk nyolcvannyolc februárjában, az nagyon is jelentős esemény volt. Fordulat. Akkor dőlt el minden. Csak mi nem tudtunk semmiről. Történelem.

Mintha a történelem azért volna, hogy sorra-rendre fejbe kólintson: erről se tudtunk, meg arról se. Amiről tudtunk, azt nem jól tudtuk, vagy egészen másképp. Ott fogunk állni a kilencvenes években azzal a szörnyű tudattal, hogy a nyolcvanas éveket csupán azért éltük végig, hogy eljussunk a kilencvenes évekbe, amikor is megtudjuk, hogy a nyolcvanas éveket mintha végig se éltük volna.

Mintha már egyenest a kilencvenes évekbe születtünk volna.

Ezért utálom a történelmet.

Unom.

Most, például még a nyolcvanas évek vannak (a kilencvenes évekről most, a nyolcvanas években írok) és most speciel az ötvenes éveket unom.

tabutéma

Azok most: itt, ott, mindenütt. Mit olvashatni, hallhatni az ötvenes évekről? Rákosi, Gerő, Farkas, Révai. Péter Gábor, Farkas Vladimir. Épp a napokban, még újdonság: Nagy Imre. Történelmi igazságtétel fog bekövetkezni, mindent meg fogunk tudni. Nagyon helyes. Nincs tabutéma. Egyszer fizetni kell.

Mégse fogunk megtudni semmit.

Én már ötvenhatot is unom, pedig hát még szinte alig tudunk valamit ötvenhatról. Alig valamit.

Telítődtem? De hiszem, igazsággal nem igen telítődhet az ember. Inkább hiányérzetem van. Mintha túlságosan is egyoldalú történelmet kapnánk ezekben a nyilvánosságos, glasznosztyos időkben.

A másik történelmet hiányolom, amit az ember végigél. Csak úgy, percről percre, az otthonában, a munkahelyére menet, az utcán hazafelé, mindennapokból jövet. A mindennapok öntudatlanok. Rút korban is lehetnek szépek, konszolidációban is lehetnek reménytelenek.

Én ötvenben születtem.

Tudom a leckét, mik voltak azok az ötvenes évek. Elmondom lányaimnak, elmondom majd unokáimnak, miként a kilencvenes években elmondom majd a nyolcvanas éveket is. Nagyokat fogok csodálkozni és nagyokat fognak ők is csodálkozni, miket tudok én mondani.

Sötét ötvenes évek.

védtek

Csak hát, ötven, például nekem csoda volt. Világra jönni ugye, mégiscsak csoda. A családomnak is az volt. Kellemes, öntudatlan állapot, fogódzó. Kellő táplálékot kaptam, anyám mint táplálékforrás, biológiai törvényszerűség. Karonülő is voltam, anyám karja ugye, ésatöbbi. Anyám ölében ültem napközben, apám ölében este. Karok védtek, mikor mindenki védtelen volt. A nagyapám rám nevetett, mutatta esténként a Holdat. Később, mikor a kórházban láttam őt utoljára, arca épp olyan volt, mint a Hold: sárga, aranyló sárga. A nagyanyámmal azt játszottuk, hogy én buszvezető vagyok s ő az utas. Aztán kalauz voltam, s ha nagyanyámnak nem volt jegye, adtam neki. Ingyen, hiszen mégiscsak a nagyanyám.

Én a hírhedt ötvenes éveket, legsötétebb hónapjait végigjátszottam. Békében, önfeledten. Apámat egyszer elvitték éjjel, a gyárban valami baj volt, apám felelt valami hernyóselyem szövet fehérítéséért, de a selyem nem fehérült vagy rosszul fehérült, ez szabotázs, mondták. De ezt csak később tudtam meg. Aznap éjjel anyám betakart, mert mint később megtudtam, felriadtam a nagy jövés-menésre, de azt mondta, semmi baj, aludj tovább. Édes álmom lehetett aznap éjjel is. Apu majd jön, mondta másnap anyám, nemsokára hazajön. S hazajött, mintha csak vidéki kiküldetésből jönne, felkapott, megcsípte arcomat.

Semmiről se tudtam.

Miféle erő kellett ahhoz, hogy én semmiről se tudhassak!

Ötvenhatot a pincében töltöttük. Mellettünk a tanácsháza állt, vörös csillagát lelőtték, beleremegtek a falak. Bámultam apámat, mint szedi le az ablakokat. Mint emeli le őket széles, erős fogással. Egy ablak nélküli ablak varázsa, csupa izgalom, szépség. A pincében a gyertya lángja. És asztalon aludni, szénkupacon ülni, de vigyázni, nehogy lecsússzon a kupacról a pokróc, mert akkor fekete lesz a nadrágom. Nyakon legyintenek. A pincefolyosón szaladgálni, a pincefolyosón, ahová sohasem engedtek le, mert sötét van és patkányok.

Gyönyörű gyermekkorom volt, csupa játék.

Micsoda játékot űztek szüleim is, hogy engem elkerüljön a világ, hogy engem játszani engedhessenek!

A történelem mindig ideiglenes, de ez a másik, ami percből percbe ugrik, mélységesen állandó. Ennek fészekmelege van, élni tanítása, ez a történelem örök tüzet tart ébren az emberben. Ebből lesz később szeretet, érzelem, megértés, megbocsátás.

Már most megbocsátom a nyolcvanas éveket.

kibírják

Nincs az a krach, válság és mélypont, nincs az a melléfogás, hogy észre ne vegyem az arcokat: mindennek ellenére kibírják. Tojnak rá. Gyerek játszik, tinédzser szerelmes, apa, anya elérzékenyül. Öregember méltósága. Tartása, élni akarása. Hogy él!

Minden körülmények között.

Minden vívódás, szorongás ellenére, egyenes gerinc, két lábon állás. E szeretetlen világ mégiscsak teli van szeretettel.

Ezt a hétköznapi történelmet hiányolom, a többség hétköznapi történelmét, azokét, akik végigjátszották ezt a játékot, mert más választása nemigen van az embernek. Ez a történelem stabil, erre lehet építeni.

Csak erre lehet.

Amúgy meg a történelem ideiglenes; mi igaz, mi nem, felesleges kérdés.

A kilencvenes éveket is ki fogjuk bírni, tessék ezt belevenni a Kalendáriumba.

kép | adobe.com