MEGOSZTOTTSÁG ÉS EGYSÉG

Magyarország kora újkori történetének évszázadaiban a megosztottság és az egység alternatívái csak egyetemes összefüggésekben értelmezhetők. Hiszen mindaz, ami meghatározó, jellegzetes, sajátos, eredeti, csakis a tér és az idő tágasabb koordinátáján vizsgálható. A történéseket a hosszú távú folyamatok és a nagyobb régiók, a hatalmi rendszerek tájait átfogó perspektívából lehet megközelíteni.

megosztottság-szótár

Mohács után Magyarország három évszázadának történetét általában a megosztottság képzetei minősítették a hagyományos történetírásban és a történeti gondolkozásban. A professzionális történetírás úgy indult, hogy az egyetemes értékkategóriák alapján, az autonóm tudomány jegyében rekonstruálja a nemzeti történelmet. Ezt az irányzatot azonban a 19. század utolsó harmadában a romantikus történetírás háttérbe szorította. Aktuálpolitikai, felekezeti érdekek, bezárkózottság, szélsőséges érzelmek fekete-fehér kategóriái érvényesültek a könyvtárnyi, nagy forrásanyagot görgető, de azt kevéssé feldolgozó szakirodalomban. Századunkban kiváló gondolkodók is ezek alapján, vagy ezekkel vitázva keresték a megosztottságra mint Magyarország évszázados létállapotára jellemző fogalmakat. Megosztottság-szótárunk gazdag. Fogalmai keletkezésük időrendjében jól megragadhatók. Ezek: egyik vagy másik birodalom kiszolgálása, a Habsburg vagy Oszmán Birodalom iránti „-barátság”, „-hűség”, vagy az ,,-ellenes”-harcok. A „kuruc” és a „labanc”, annak ellenére, hogy az egykorú forrásokban 1672 után és rövid ideig követhetők ezek a fogalmak, keletkezésük máig sincs tisztázva, viszont különböző tartalmat tulajdonítottak nekik, és rávetítették az előző meg a következő évszázadokra is. Megosztottság-szótárunk ugyancsak jól ismert fogalmai a „török-párti” és a „német-párti”, az „aulikus” és a „rebellis”, a „realista” és az „illúziókat kergető”. Hasonlóak az „abszolutizmus” idegen, adóztató, katonai, és a szabadságharcok rendi, népi, nemesi vagy nemzeti jelzőkkel ellátott képzetei. A „jó-” és a „rossz-”, a „mély-”, a „híg-”, a „kis-” és a „nagymagyar” jelzők szintén a megosztottság értelmezésének szókincséből valók. Ezek a kategóriák nem fedik az újabb forrásismeret, vizsgálati módszerek és szempontok alapján megközelíthető történeti valóságot.

Részlegesek, esetenként pillanatnyi álláspontot rögzítenek, némelyiket eredeti történeti összefüggéséből kiemelve abszolutizáltak, eredeti tartalmukból kiforgattak, más esetekben sokszorosan kisajátították szélsőséges és nemegyszer kirekesztő nézetekre. Az utókor néha erősen szubjektív és történetietlen értékítéleteit vetítették a letűnt korra. Mindenesetre ezek a kategóriák alkalmatlanok, hogy kifejezzék az egyetemes magyar történelem hosszú távú és összetett folyamatait. Az utóbbi években megjelent Európa-történetek (Theodore Raab, Jean-Baptiste Duroselle, Davis Norman) bizonyítják, hogy az így minősített magyar történelem érthetetlen, idegen Európától.

Magyarországon a 16. században az egész kontinenst megosztó törésvonalak futottak át. Az Oszmán Birodalom nemcsak a Duna mentén tört nyugatra, hanem a Mediterráneum felől a Földközi-tengeren előrehatolva a spanyol partokig harapófogóba fogta egész Európát. Szulejmán a mohácsi csatatéren, mint a Cognaci Liga, Franciaország és Velence csendestársa győzött. 1541 áprilisában a regensburgi birodalmi gyűlésen a vallási ellentétekbe merült német fejedelmek, V. Károly császár és Ferdinánd magyar király előtt Frangepán Ferenc kalocsai érsek arról beszélt, hogy ha nem fognak össze, Buda török kézre jut: „Vessetek véget az értelmetlen vitáknak, hagyjátok abba a céltalan széthúzást, legalább a veszély órájában hagyjatok fel az egymással folytatott ellenségeskedésekkel.” A magyar diplomata elődei, többek között Erasmus meglátását ismételte: a török ellen egyedül a keresztény világ összefogása lehet hatékony. Előadása azonnal megjelent nyomtatásban latinul, és német meg olasz fordításban. És teljes érdektelenségbe fulladt. Ezalatt — Martonfalvy deák szavaival ,,az hitetlen terek császár Buda várát megszállá.”

többpólusú Európa

Európa az átalakulás súlyos kríziseiben élt. A Respublica Christiana középkori egysége széthullott. Az újat Marsiglio Ficino, a neoplatonista filozófus így fogalmazta meg: Európa addig tart, ameddig a reneszánsz ér. A megújulások azonban végletes ellentéteket szültek. A reformáció, a könyvnyomtatás, az új tűzfegyverek, a gazdaság, a tridentinum, a nemzeti államok és mindaz, amit az új világkép, a felfedezések kifejeznek, a tudomány, az iskolázás, a nyílt és titkos diplomáciák és a működőképes államrendszerek kifejlődésével, évtizedes háborúk során alakult ki a többpólusú Európa.

Magyarország a civilizációk, hatalmi és gazdasági érdekek ütköző területe lett. 1526 őszén Ferdinánd már megfogalmazta: Magyarország tartja el élelemmel az örökös tartományokat. Oláh Miklós szerint a német városokat és Velencét is. Újabb forrásfeltárás alapján az Oszmán Birodalom sem nélkülözhette termékeit. Utazók, diplomaták, vállalkozók mindvégig elragadtatással írnak az ország természeti kincseiről, a folyók, erdők, bányák gazdagságáról, jó lovairól, ízletes gyümölcseiről. A kialakuló nagyobb pénzügyi érdekkörök többszörösen is átmetszették Magyarországot.

V. Károly és Szulejmán, Ferdinánd és János közvetlenül Mohács után még egységes országról gondolkoznak. Akinél a korona, azé az ország. V. Károly öccsének írt levelei szerint, ha az nála marad, övé a Magyar Királyság birtoka. Szulejmán ugyancsak jól átgondolt szultáni koncepcióval az egész ország királyi hatalmába vélte beiktathatónak János királyt, amikor 1529 őszén rituálisan átadta neki Budát és a koronát. Ezt János mint a francia király szövetségese is, elismerést kérve jelentette be a Szentszéknek, de a válasz az excommunikáció volt. Igaz, hogy a pápai bullát Anglia és Velence nem ismerte el, János hivatalosan soha meg nem kapta, sőt hamarosan rehabilitálták török-politikájával együtt, de ettől kezdve a szultánok hasonló kísérletére mindig is elutasító lesz az erdélyi fejedelmek — Bocskai (1606), Bethlen (1620), Apafi (1663) — felelete.

A váradi megegyezés (1638) az alakuló nemzetközi törökellenes szövetség hátterével jött létre. A három uralkodó, V. Károly császár, János király és Ferdinánd király kölcsönösen testvérekül fogadták egymást, megállapodtak, hogy az ország a Habsburg királyra száll. A kereszténység azonban megosztottabb volt, semhogy gyorsan támadóképes lehetett volna. A szultán pedig azonnal cselekedett és Buda elfoglalásával válaszolt. Táborában a vár alatt tárgyalt a lengyel és a francia követtel is. A Magyar Királyság székvárosának oszmán megszállása stratégiai, politikai és szakrális fejlemény volt, s amikor Szulejmán mohamedán vallási központtá avatta a Nagyboldogasszony templomot, Provence partjain a francia fehér kereszttel együtt feltűnő lófarkas harci jelvények semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a Habsburg–Valois dinasztikus érdekek összeütközése az oszmán–keresztény ellentéttel összekapcsolódva osztja meg Európát, és benne Magyarországot. Ennek ellenére Fráter György politikáját a maradék ország egységének megteremtése vezette. A váradi béke alapján kötötte meg a gyalui és a nyírbátori egyezményeket Ferdinánd megbízottaival. V. Károly, leveleinek tanúsága szerint, a Szentszéktől Angliáig az egész kereszténység összefogását ígérte, ha Fráter György az akkor még Keleti Királyságként számon tartott országrészt a koronával együtt átadja Ferdinándnak. Amikor 1551-ben Ferdinánd csapatai megjelennek Erdélyben, Fráter György teljhatalmú kormányzó, váradi püspök és már bíboros. Ecsedi Báthory István országos főkapitány levele úgy minősíti ezt a fejleményt, mint a koronát Castaldónak átadó Izabella királynénak a kolozsvári Szent Mihály templomban elhangzott szavai: „Adja Isten, hogy ez a lépésem az egész királyságnak és a keresztény világnak hasznára legyen.”

virtuális országegység

Már 1556-ban, Ferdinánd német–római császárrá választásán érvényesült annak rendkívül nagy nemzetközi jelentősége, hogy a Habsburg-dinasztia birtokolja Európa több mint félévezredes szuverén királyságának koronáját. Annak ellenére, hogy a bíborost Castaldo megölette, és a nemzetközi törökellenes vállalkozásba vetett remény is szertefoszlott, a speyeri egyezményt (1570) is a virtuális országegység elve alapján kötötték meg: a királyságot nem kettőzik meg, János Zsigmond lemond a királyi címről (ami különben az egyezmény értelmében a Habsburg-család kihalása esetén utódaira szállna vissza), mint fejedelem uralkodik. A középkori Magyarország felosztásának folyamata ezzel lezárult: a Királyi Magyarország a Habsburg Birodalom, a másik magyar állam, a ,,Principatus Transsylvaniae” az Oszmán Birodalom hatalmi szférájába került. A középső, területileg több mint egyharmad országrészben Isztambul katonai megszállásával és szervezeti berendezkedésével is kifejezésre juttatta a Kárpát-medence térségében a török fegyverek fölényét.

A három részre tört országban közben éppen az európai megújulás hullámaival további megosztottságok jelentkeztek. A reformáció minden irányzatát befogadta a három országrész, a reneszánsz, a könyvnyomtatás, az új hadviselés és kereskedelem következményeivel együtt eltérő mértékben, de mind a három országrész megnyílt a változó Európának, és számára is nyitott lett az átalakulását élő kontinens. A Királyi Magyarország a kor leghosszabb végvárrendszerének felépítésére mozgósítani tudta Itáliától az osztrák tartományokon át Németalföldig a szakértelmet és nagy egyenetlenséggel a Királyság gazdasági potenciálját kiegészítő anyagiakat, a pápaság támogatását, a német fejedelemségek Türkenhilfe címén nyújtott hozzájárulását a védelemhez. A különböző európai egyetemeket látogató magyarországi diákok hazahozták a világlátásban, filozófiákban eltérő és közös értékeket, és alkalmazták, fejlesztették azokat a mecsetek árnyékában is.

Különböző mértékben, de teret nyitott a három országrész a katolikus reformnak, és a hódoltsági területeken mostoha körülmények között, egymással is harcolva lelkészek és szerzetesek gondozták a lelkeket. Főleg délen és keleten épültek ortodox templomok, később teret nyernek az anabaptisták, felépítik egyházaikat a zsidók és a görög katolikusok. A három országrész településszerkezete eltérő mértékben szenvedett súlyos sérüléseket. Társadalma állandó mozgásban, háborúk, támadások között élt, és a délről beáramló különböző etnikumokkal a korábbinál nyelvileg is megosztottabb lett. A népesség számának és etnikai összetételének változásáról szisztematikus, átfogó kutatások hiányában annyi mondható, hogy a tizenöt éves háború minden addigiaknál súlyosabb pusztulást okozott, de erőteljesen fejlődött jónéhány mezőváros.

vállalta a kockázatot

Ezzel egy időben a megosztottsággal ellentétes folyamat is megfigyelhető. A hatalmi megosztottságra az országrészek lakossága a közös összetartozás tudatával felelt. A sok példa közül néhányat említek. A kora gyermeksége idején fogságba esett, mohamedánnak nevelt íródeák a budai pasa mellett szolgált, és rendszeresen elküldte a Porta döntéseit a komáromi magyar kapitánynak is. Ha leleplezik, karóba húzzák. Vállalta a kockázatot, mert mint írta „én az szegény kereszténységnek javát akarom… király őfelségének hyven akarok szolgálni.” A szászsebesi országgyűlésen az erdélyi három nemzet pedig így indokolta döntését az új magyar állam, az Erdélyi Fejedelemség létrehozásáról: „egyetlen célunk az ország megmaradása”. Hasonlót fejeznek ki Bocskai nagy nemzetközi visszhangot keltő szavai, amikor Rákos mezején visszautasította a szultán adományozta koronát mint hatalmi jelvényt: Magyarországnak van királya, a magyar királyi méltóságot nem oszthatják meg.

A területi hatalmi megosztottság tehát az európai erőviszonyokból következett. Bizonyos, hogy a politikai elit vétett hibákat, hiszen merőben új, traumatikus helyzetben kellett megtalálniuk a túlélés útjait. De az is igaz, hogy rendkívül gyorsan felmérték az európai hatalmi viszonyokból következő megosztottság lehetőségeit az ország megtartására. Báthory István fejedelem és lengyel király államelméleti traktátusnak is beillő, Nádasdy Ferenc királyi tanácsosnak a nyugati végekre címzett írásában együttműködésük lényegét összefoglalva leszögezte, közösen kell szolgálniuk „az ország szabadságát”, „az haza” javát „az miben lehet, publice, és privatim.” Majd a megosztottságban rejlő többtényezős politika követelményeit és lehetőségeit így indokolja: „Ne hagyja kegyelmed hátra a Hunyadi Jánosné tanácsát, melyet fiainak adott volt. Ne adjátok egyszerre kézbe magatokat e tökéletlen időben. Kettőtök, hármatok találhat módott benne, miképen hon maradjon.” Idővel pedig kialakult az adott viszonyokkal az új európai politika korszerű követelményeivel számolva felkészült államférfiúi gárda is. Első meghatározó fellépésük a tizenöt éves háború idején, majd a háború lezárásán és a széttartó erők egyensúlyának kialakításán munkálkodók között figyelhető meg. Többek között a Bocskai mellett fellépő Illésházy Istvánt és az uralkodásra alkalmatlan Rudolf császárt lemondásra kényszerítő Mátyás főherceg tanácsadóit és segítőit, köztük Révay Pétert, a késő humanista, egyetemi képzettségű, evangélikus főurat, aki mint többen, Lipsius és Bodin művei nyomán, a politikát tudománynak tekintette. Ezt a korszerűen felkészült, képzett típust testesíti meg Bethlen Gábor fejedelem, Pázmány Péter bíboros érsek, Esterházy Miklós nádor, Zrínyi Miklós horvát bán, II. Rákóczi Ferenc és a köznemesség időközben kialakult művelt, nemzetközileg tájékozott és értelmiségi feladatokat is ellátó rétege.

Indokolt a kérdés: a másfél évszázadra külön hatalmak alá kényszerített országrészek között mi tartotta meg az egységet? Mi tette lehetővé, állandósult határmenti harcokban élve, birodalmak százezres hadseregeinek terheit viselve, lélekszámához képest aránytalanul nagy anyagi és véráldozatok között, hogy nem morzsolódott fel az ország, és megőrizte államiságát? A kérdés nem most hangzik el először. Különböző válaszok születtek. Hagyományosan az ország-egység megteremtését a törököt kiűző háború gyötrelmesen másfél évtizedre (1683–1699) elnyúló „pillanatá”-hoz kötötte a magyar történetírás. Véleményem szerint az ország új egysége hosszú, szívós, másfél évszázados építkezés eredményeként jött létre. Ez az országegység több szálból szövődött.

az új szókincs

A Magyarország félévezredes történelmében kialakult szerves kapcsolat soha nem szakadt meg teljesen a három hatalom alá vetett országrész között. A török megszállta területeken a Királyság intézményei különböző formában, rövidebb-hosszabb megszakításokkal, mindvégig működtek. Szólnom kellene a nyugatias rendi társadalomszerkezet teherbírásáról, az alkalmazkodókészségről, tanulékonyságról, a reformáció, az egyházak, a missziók, az iskolák, a kultúra, a család, a piaci termelésre átálló nagybirtokok, a mezővárosok, falvak teljesítményéről, megtartó erejéről. A Királyság és a Fejedelemség külkapcsolataival, diplomáciai, kulturális összeköttetéseivel, információival és kereskedelmével is Konstantinápolytól Rómán, Firenzén, Krakkón, Bécsen, Amszterdamon át Párizsig, Londonig, Madridig jelen tudott lenni a több pólusúvá alakuló Európában. Bekapcsolódott az újkori világ információs hálózatába. Kialakította a tájékozódás és tájékoztatás útjait. Ezt a többrétű folyamatot tömören, mintegy esszenciálisan a magyar nyelv különleges felvirágzása fejezte ki, az írásbeliség, az új szókincs és az új fogalmi készlet.

Pesti Gábor gyulafehérvári kanonok és küküllői főesperes tíz évvel a mohácsi csata után kiadott Aesopus-fordításának bevezetésében írta: „az anyanyelv a haza dicsősége”, magyarul olvasni „hihetetlen gyönyörűség”. Nincs rá terünk, hogy akárcsak végigtekintsünk a hirtelenében feltörő magyar nyelvű szövegek áradatán; bibliafordítások, versek, imák, traktátusok, levelek, prédikációk, széphistóriák, rendeletek, tanúvallatási jegyzőkönyvek, emlékiratok, kiáltványok, jelentések, hitellevelek, füveskönyvek, vámjegyzékek tömegén. Mellőzve az irodalom- és a nyelvtörténet nagyszabású eredményeit, témánk medrében maradva a szavak, fogalmak, képzetek kommunikációs értékét vázolom. Nem térhetek ki ennek elméleti kérdéseire sem. Röviden jelzem, hogy a szókincs és a gondolkozás kölcsönhatását megragadva, a szellemi, társadalmi, állami és gazdasági élet megjelenése érdekel a magyar nyelvű szövegekben, a fordításokat is beleértve. Milyen szinteket mutat ez az anyag? S vajon a három országrészt ebben a tekintetben mennyiben kötötte össze az addigiaknál szorosabban a közös anyanyelv? Természetesen nem a biztos válasz igényével, csupán egy eddig kevéssé figyelembe vett tendencia jelzésével vázolom a következőket.

Az Erdélyi Fejedelemségben létrejött a magyar államnyelv: tárgyalások, törvények, követi utasítások változatos gazdagságában tudósítanak róla. A fejedelmek a magyar és a lengyel királlyal latinul, a Királyság főméltóságaival, vármegyéivel, várkapitányaival, a román vajdákkal, sztambuli rezidenseikkel magyarul leveleztek. A Királyi Magyarországon legfelső szinten mindvégig a latin és német az állam nyelve. Az Oszmán Birodalomhoz csatolt területen a lakosság anyanyelvén foglalta írásba ügyeit, de érteniök kellett a törökök, számukra új, gondolkozásmódját, fogalomkincsét és kifejezési formáit.

A két birodalom – a budai pasák és a bécsi központi hivatalok, a magyar királyok, a Haditanács, a főhercegek – hivatalos érintkezési nyelve fél évszázadon át a magyar volt. Ez a 19. századig az egyetlen eset, amikor bécsi udvari hatóság, amelynek törvényes hatásköre Magyarországra is kiterjedt, magyar nyelven végzi hivatalos levelezését. Mi a jelentősége, hogy a basák magukat budai királynak nevezik, az uralkodókat pedig általában császárnak? Nem az egyetlen példa, hogy Habil effendi II. Mátyás magyar királyt (1616) így szólítja meg: „Fölséges Császár, my nékünk mindeonben tisztán szerelmesünk: keoszönetünketh és tiszteosséges barátságunkath s szolgálatunkat ayánlván…”

Most ölt formát az ország gazdaságának írott magyar nyelvi anyaga. A 16. században az ország kereskedelmi mérlege aktív. Az újabb kutatások rendkívül élénk kereskedelmi életről tudósítanak. Rendeletek, adóslevelek, udvarbírói utasítások, Illésházy István, Szirmay András, Bethlen Miklós, Wesselényi István és mások naplóiban új szavak, értékek, helyzetek az országos gazdasági érdek érvényesítéséről, pénzügyi fegyelemről tudósítanak. Vásárjegyzékek, fuvarszámlák, kezeslevelek, a nyereségosztó táblák, a kalendáriumok szókincse közös kommunikációval fogta át a három országrészt. A kereskedő kompániák, üzlethálózatok különböző nyelven cserélnek árut, pénzt, fogalmakat és kultúrát. Rendszerint a tőke, a kamat latinul fordul elő magyar szövegekben. Viszont bevett szó lett a „nyereség”, kevéssé sikeres a „monopólium” megfelelője, „a kereskedelem árestálása”. Ha azt az ötszáz magyar levelet, amit a 16. század közepén Nádasdy Tamás nádornak írt jószágkormányzója, összevetjük a Székely Oklevéltár időben közeli anyagával, a helyi különbségek ellenére is a mindennapi élet, a termelés, a gazdaság lényegében közös fogalmaira ismerhetünk.

az állam nyelve

Általános követelmény Európában, hogy az anyanyelv legyen az állam nyelve, hogy az uralkodó értse az ország lakóit. Miksa császár követe például a lengyel királyválasztó országgyűlésen 1575-ben elhangzott kortesbeszédében hangsúlyozta, hogy a trónra pályázó Habsburg főherceg tud csehül, tehát könnyen megtanulja a lengyel nyelvet. Az 1650-es évekből maradt ránk Frangepán Katalinnak, Zrínyi Péter feleségének írásából a horvát nyelv tudatos fejlesztésének programja.

A megosztott Magyarországon az anyanyelv fejlődése nem egyenletes. A fejedelmek anyanyelvükön érintkeznek országuk lakóival, a Habsburg királyok közül 1711-ig egy ért magyarul. Szórt adataink az ország ügyeit intéző főtisztviselők, főtisztek kommunikációs technikájáról csak annak hangsúlyozására elegendők, hogy a szisztematikus kutatás a történeti antropológia eredményeit is gyarapíthatja. (Egyetlen példa: amikor Mária Terézia egészségügyi reformjai sorozatában bevezették végre a korábban már több magyar orvos által javasolt vármegyei főorvosi tisztséget, és sok esetben a császári hadseregből kimustrált katonaorvosok kerülnek ki, mondjuk Biharba, a lakosok – és ebben a magyar és a más anyanyelvűek között nincs különbség – nem azért ragaszkodnak továbbra is falujuk vagy mezővárosuk megszokott laikus gyógyítójához, mert elmaradottak, hanem mert nyelvileg elszigeteltek.)

A külkapcsolatok nyelve a latin, német, olasz, török, francia. A tudományé a latin, de már több mű, például Melius Juhász Péter Herbáriuma, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisa és a rengeteg fordítás fejezi ki az anyanyelv térhódítását.

Most jelennek meg szövegeinkben a máig használt fontos fogalmak: „közjó” „közérdek”, „közügy”, „közteher”, „nemzeti érdek”. Gyakran előfordul a „közpénz”. Példa Székelyföldről: „a királyi tisztek maguknak akarják tulajdonítani a közpénzeket”. A hivatali tisztesség és a visszaélés, a korrupció szókincséből külön szótárt lehetne összeállítani. Előrebocsájtandó azonban, hogy az újabb nemzetközi kutatások eredményei szerint a kora újkor évszázadaiban a korrupció Európa egyik legfőbb gondja lett. Antoni Maczak és mások kimutatták, miként virágzott Angliában és Hollandiában, a két polgári mintaállamban. Jellemzőek a hivatali visszaélések a korszerű nyugati abszolutista államokra.

Észlelhetők Közép- és Kelet-Európa országaiban, mindennapi jelenség az Oszmán Birodalomban, Konstantinápolytól a londoni Parlamentig, Párizstól a bécsi Hofburgig mindenütt megtalálható. Követutasítások, vámellenőrző jelentések, diplomata elszámolások és vizsgálati jegyzőkönyvek tudósítanak róla, milyen széles a sáv, mennyiféle indíték rejlik ennek az úgynevezett „modern” jelenségnek a mélyén. Csakis nagy óvatossággal vehetjük szemügyre az írott magyar nyelv idevágó tudósításait. Az „ajándék” a befolyásolás érdekében egyaránt előfordul a budai basáknál járó alföldi mezővárosi követek elszámolásában, mint ahogy a Királyság vármegyéi eleve felveszik bécsi faktoraik költségvetésébe, hogy mennyit kell többek között már az ajtónállóknak is „adni”. Az erdélyi fejedelmek rezidensei is jól tudták, hogy az adó mellé milyen „ajándékokat” kell a Fényes Portán a hierarchia különböző lépcsőfokain állóknak nyújtaniuk. Hasonló a helyzet a három hatalom alatt élő Magyarországon a kereskedelem, a politika, a hivatalok világában. A magyar nyelv rendkívüli gazdagságban „szól” minderről, de a történész csak árnyalt vizsgálatokkal és kiegészítő források birtokában dönthet, mit jelentenek valójában a szavak. Lehet ugyanis bevett gyakorlat valami, az ügyintézés működésének feltétele, de lehet a kölcsönösen kiszolgáltatott felek megegyezése is. Többnyire kijátsszák a közhatalmat, a pozícióban lévők saját zsebükre gazdálkodnak, bűnösen visszaélnek kisebb-nagyobb hatalmukkal, bár mindhárom országrészben elítélik az effélét. Néhány példa: A török mindenre kész, „csak lássa az adomot”, „az erszény száját nyissuk meg”. „Alig ha az nímet ezt is (t.i. a budai pasát) ajándékával meg nem vakítja, mivel igen kap az adományon és az ajándékon”, „megvették ajándékon”, „lóval kedveskedett” „egy szép órácskát hozott”, „száz tallérban áll az kamaraispánság”, „megkenték a tenyerét”, „adom váró ember” stb. Bethlen Miklós politikai vitában szögezte le: „nem vagyok én corruptus sem ígérettel sem adománnyal”.

társadalmi viszonylatok

A társadalmi közösségek szókincsére a hódoltsági, királysági és erdélyi mezővárosok törvénykönyveiben egyaránt rálapozhatunk, s szinte közös alapelv: „a város szükségében mindenkor együtt kell tartani” (azaz: össze kell fogni). A városi céhek gazdag szövegeiből egyetlen fogalom a 16. század közepéről: „az mi polgári méltóságunk szerént”, a céh működésének megtartására. Kialakul a társadalmi viszonylatok írott magyar nyelvű gyakorlata. A különböző rétegek helyzetét, kötelességét, jogait és viselkedési normáját a század folyamán anyanyelven rögzítik. Ugyanakkor egyre többször fogalmazzák meg a társadalom különböző csoportjainak elvárását a hatalommal szemben. Az „emberi társaság”, „polgári társaság”, „köznép”, „közteher”, „a köznép értelme”, „a lélek szabadsága” – sok más fogalommal együtt most kapcsolódnak elméleti rendszerbe. Most tűnnek fel máig használt szavaink: az „újság”, a „közhír”, a „hírlevél”, a „közvélekedés”, a „természettörvény”, „az emberi jogok”. Megjelenik a korabeli államelmélet első magyar nevezete: az „országlás tudománya”. Az államférfi a „miniszter”, akinek „a tisztség nem uraság, nem haszon, hanem nagy számadó szolgaság”. Garmadányi magyar szöveg maradt ránk a reneszánsz új természetlátásáról, az ország táji szépségéről, kertekről, életörömről.

A korszak egyik kulcsszava a siralom, siralmas panasz, Magyarország keserve. Ez a kifejezési forma általános a 16–17. századi Európában is. Itália és Skócia is ontja könnyeit. Nemcsak Kemény János hadvezér sír a hadjárat előtt, könnyezik a holland követ és Marlborough herceg is. Nemcsak Pannónia öltözött gyászba, hanem a háborúk dúlta Európa is, és Magyarország panasza mellett nem feledhetjük a Querela Austriae-t sem. A mészárló zsoldosok elől gyermekét mentő anya képe kifejezi a pusztuló Magyarországot, és a szabadságáért harcoló Németalföldet.

Vajon a változó európai viszonyok között hogyan kap helyet Magyarország? Milyen feltételek között fogalmazzák meg itt a jövőt? Alig tíz évvel a mohácsi csata után Melanchton sokat idézett, Nádasdy Tamásnak küldött sorai is jelzik, hogy a török berendezkedését nem tekintették véglegesnek: „nagy költséggel iskolát alapítasz, érdeklődést szítasz a tudományok iránt, gondolsz az utókorra, bízol a békében és Pannónia jobb jövőjében a török kiűzése után.”

Az 1650-es években, amikor Zrínyi és köre nemzetközi szövetséget szervezett a Rajnai Ligával a török hatalom visszaszorítására, már nagy hagyománya volt az oszmán hatalom legyőzésével foglalkozó elgondolásoknak. Jóformán Nándorfehérvár eleste óta egymást érték a tervek és javaslatok itáliai, spanyol, németalföldi és francia szerzők tollából. Végig a másfél évszázadon széltében-hosszában hangzanak a próféciák az oszmán hatalom összeomlásáról. Báthory István lengyel király dolgozta ki a közép-európai országok összefogásával megindítandó háború diplomáciai programját. Az oszmán hatalom visszaszorítására képes európai összefogás egyszerre követelt diplomáciai, katonai, gazdasági és nagy szervezésbeli megoldásokat. S amint Lepantó tapasztalata – és Braudel elméleti megállapítása – bizonyította: egyszerre kell legyőzni az oszmánokat a szárazföldön és a tengeren. Zrínyi és köre kezdeményezésének történelmi jelentősége az idő megválasztásában rejlett. A harmincéves háborút lezáró, az európai hatalmi egyensúly igényével megkötött vesztfáliai békébe befoglalták a Erdélyi Fejedelemséget is mint a török hatalmi szférában a térség stabilizáló tényezőjét. Velence gályái pedig már 1645 óta harcban álltak az oszmánokkal. Sok áldozattal s a Rajnai Liga segítségével 1657 után már szerveződött a nemzetközi szövetség. I. Lipót császár 1658-ban nagyrészt a magyar korona tekintélyével győzött a német–római császárságért folyó választási küzdelemben, és azért, mert ígéretet tett, megsegíti a törökkel harcban álló Erdélyt, kivonja kardját az oszmán hatalom ellen. A Rajnai Liga elnöke 1663-ban kijelentette: a Német–római Birodalom erőinek Zrínyi mellé kell állniuk, őt kell támogatniuk.

két birodalom közé ékelődött

A két birodalom közé ékelődött Magyarország elemi érdeke kívánta, hogy mielőbb megszabaduljon a török világtól. A Habsburg Birodalom érdekét azonban éppen ellenkezőleg, a török béke fenntartásában fogalmazták meg. Az országrészek romló viszonyait a királyságbeli politikusok és erdélyi fejedelmek egybehangzóan látták: a népesség fogy, a központi hatalom kiviszi az ország értékeit, és nem téríti vissza. Wesselényi Ferenc nádor, Lippay György érsek, Bethlen Miklós kancellár, Apafi Mihály fejedelem, Pázmány kardinális és a protestáns fejedelem, Bethlen Gábor közös alapelve: „Akarám, hogy ezt a kevés magyarságot jobb időre tartanok”. „Mert ha nekünk nem fáj saját nemzetünknek fogyása, romlása, nem tudom, kinek fájhat”.

A két évszázad építette ki a későbbi évszázadokban is meghatározó nemzeti identitástudat további fontos elemeit. A 16. század vezérlő gondolata, hogy társadalmi bűnei miatt sújtja Isten Magyarországot. Az országegyesítés évszázadában viszont a belső egyenetlenkedések, a felszított gyűlölködések kapnak hangsúlyt. Politikai program érve lesz, hogy minden baj oka az egység hiánya volt. Zrínyi gondolatmenetében: „csak neve van országunknak hogysem valósága […] utolsó romlásban forogván […] Sokat segített ezekhez […] a mi magunk között való egyenetlenség; mely ha azután is uralkodik közöttünk, minden elmélkedések, fáradságok haszontalanok”. A megfogyatkozott népesség és az egység hiányának következményeit többek között II. Rákóczi György kapcsolta össze egyik (1653) írásában: a gyűlölködés a kereszténység ellen való, a „köz jóra” felettébb „ártalmas” és „az mi kevesen vagyunk magyarok, egyezve is alig akadtunk imitt-amott, veszekedve hamarább veszhetünk”.

Protestáns fejedelem és katolikus főméltóság ugyancsak egybehangzóan jelentette ki: „a mi nemzetünket a békességnél egyéb meg nem tartja”. A béke feltétele pedig, hogy működőképes legyen az ország; számolják fel az állandó határmenti harcokat, török rablásokat, a belső konfliktusok okait, teremtsenek biztonságot és nyugalmat. Mindez belső reformokat kívánt: rendszeresen fizetett és fegyelmezett katonaságot, új adóelosztást, szociális gondoskodást, a különböző vallások és egyházak között a békés együttélést.

A tordai országgyűlés 1568-ban – Európában először – hozott törvényt a négy bevett vallás szabadságáról. Megszületésének pillanatában már előlegezte a felekezetek s az anyanyelvek egyenjogúságát: „az evangélium prédikálása semminemű nemzet között meg ne háboríttassék”. A törvény védi az egyházakat, és az egyén lelkiismeretére bízza a hit ügyét. Erdély a 17. században a menekülők befogadó országa. A különböző egyházak híveit védő kiváltságlevelek a tordai törvények szellemét viszik tovább. Bethlen Gábor egyik 1628-ban adott kiváltságleveléből idézek: „Szabad vallásuk leend, és azt rituális szokásuk szerint, mások zavarása nélkül gyakorolhatják”, járjanak jel nélkül, viseljenek hasonló ruhát, mint a keresztény lakosok, mert „a megkülönböztetés megszégyenítő”. S a záradék: „…Ezek azok a kiváltságok, amelyeket a zsidó vallású embereknek jó szívvel teljesítve és tiszteletben tartva elrendeltünk”.

a térség összefogása

Az ország közvetlen környezetét alkotó közép-európai és Közép-Európa keleti peremén elhelyezkedő országok biztonságos együttélésére két megoldás kínálkozott. Az egyik, hogy birodalmak keretei között éljenek. A másik, hogy az egyes országok állami szuverenitásukat megőrizve szövetségi rendszert alakítsanak ki. A szomszéd országokkal közös politikai-gazdasági szervezet létrehozásával a magyar politika már a 16–17. század fordulóján próbálkozott. A közép-európai konföderáció hosszabb távra érvényes terve két előzményből alakul ki. Az egyik a térség összefogása az oszmánok megszállta területek visszafoglalására. A másik a különböző országok és tartományok rendi szervezeteinek konföderációja. Rudolf császárt Mátyás főherceg a magyar és ausztriai rendek szövetsége segítségével és húszezer hajdúval Prága alá vonulva kényszerítette lemondásra. A konföderáció másik formáját Bethlen Gábor vázolta fel. 1620 kora nyarán a besztercebányai országgyűlés Európa különleges diplomáciai találkozója volt. Megjelentek Csehország, Franciaország, Lengyelország követei, bejelentette részvételét a velencei követ, eljöttek a morvaországi, a sziléziai, az ausztriai rendek megbízottai, a Királyság főméltóságviselői, és két megbízott a német–római császár, kettő a szultán nevében. „Nem tudom – írta Bethlen Gábor fejedelem –, hogy bármikor a Magyar Királyság országgyűlésein megjelent-e egy időben ennyi ünnepélyes követség”. Arról volt szó, hogy a közép-európai országok szövetségi rendszert szerveznének, együttműködésüket közös pénz, és kölcsönös kereskedelmi szabadság biztosítaná. Az újabb kutatások szerint az elképzelés nemcsak megfelelő nyugati támogatások hiányában futott zátonyra, hanem mert kiderült: a Porta azonnal megpróbálta saját terjeszkedésére felhasználni.

Negyed század múlva Zrínyi körében már azzal a többlettel dolgozták ki a konföderáció tervezetét az Elmélkedés néven ismeretes dialógusban, hogy számba veszik az ország megmaradása szempontjából szóba jöhető külkapcsolatok pro és kontra érveit.

Az Oszmán és a Habsburg Birodalom megegyezése (vasvári béke, 1664) két évtizeddel tolta el Magyarország török megszállta területeinek visszafoglalását. A kiépülő abszolutista kormányrendszerben a katonai és a bürokratikus módszerek, a protestánsok vallásgyakorlatának erőszakos korlátozása, a magyar politikát részben törvényenkívüliségbe, részben pedig az ország identitásának elvesztése ellen védekező taktikákra szorította, és tragikus áldozatokat követelt. A Birodalom gazdasági érdekeit szolgáló eljárások éppen a társadalom dinamikus rétegeit, a mezővárosokat, a kereskedésből élőket sújtották leginkább, összességében pedig az államiság létét veszélyeztették.

A törököt Európa küszöbére visszaszorító háború magyarországi körülményeiről Szekfű Gyula a kor történetismereti szintjén a Magyar történet lapjain a következőket írta: „a magyarság a fölszabadítás ajándékáért, melyet neki a német nép és a Habsburgok hoztak, nemcsak aránytalanul nagy pénzbeli szolgáltatásokkal, de egyúttal nagy lelki és testi szenvedésekkel fizetett”. Ez a megállapítás nemcsak az „ajándék” értelmezhetetlen kifejezése miatt kíván pontosítást. I. Lipót magyar király és német–római császár kormányzati bürokráciája és hadseregének szakszerű képzettsége önmagában kevés lett volna a még mindig nagy erőt megtestesítő Oszmán Birodalom ellen. A Szent Liga – a pápai védnökséggel egész Európa anyagi, katonai, diplomáciai erőit valláskülönbség nélkül összefogva, a nemzetközi tőkét mozgósítva –, a Velence, Lengyelország és Oroszország között megkötött szövetség hajtotta végre az ország visszafoglalását. Európa minden nemzete küzdött Buda alatt. Az Erdélyi Fejedelemség mint a szövetség csendestársa pénzzel és élelemmel, a Királyság katonasággal, hatalmas anyagi hozzájárulással vett részt az oszmán hatalmat visszaszorító háborúban. A török területek visszafoglalásának értelmet adó országegyesítéshez pedig a katonai erő vagy a közös testi-lelki szenvedés nem elegendő.

Különösen akkor nem, ha a középkori Magyarország széttörése óta eltelt másfél évszázad fejleményeivel szervesen építkezve már kialakult az új Magyarország. Történelmi tapasztalat, hogy a fegyverek erejével lehetetlen szétesett, belső eresztékeit vesztett társadalom és széthullott országrészek között egységet teremteni. Nincs okunk, hogy ne számoljunk végre reálisan a szóba jöhető másik lehetőséggel: a hatalmi szférák másfél évszázad alatt felszívhatták, beolvaszthatták volna a vonzáskörükbe esett területeket, és a lakosság részben eltörökösödik, részben elnémetesedik. Az európai összefogással végrehajtott hadműveleteket azonban békés jövőre készülő, erős, önálló országtudattal egységgé szerveződött társadalom élte végig. Tragikus fejlemény volt, hogy a Hofburg központi kormányzata ezt nem ismerte fel. A katonai és a bürokratikus berendezkedési tervek felszították a belső feszültségeket. A Királyság és a Fejedelemség főméltóságaival az államiságot szavatoló kompromisszumokat – a Diploma Leopoldinum és az 1687. évi országgyűlés előzetes megállapodását a Habsburg-dinasztia számára a korona örökletességét kimondó törvény után – nem tartották be, vagy – a központi hivatalok vezető udvari arisztokratái belső érdekharcai miatt – nem is tudták betartani.

nyitottak és tájékozottak

A század végére bekövetkezett változás alig felmérhető. Mohács politikai elitjével a harmadik vagy a negyedik generáció alig hasonlítható össze: többségük egyetemi tanulmányokat végez, európai körutazást tesz, könyvtáraikban megtalálhatók a legújabb államelméleti művek, nyitottak és tájékozottak. S ha Európa lényegét Marsiglio Ficino a megújulások képességében látta, a 17. század végén már a hatalmi egyensúly elvével és a kialakuló nemzetállamok lényegi egymásrautaltságával úgy számolnak a politikai publicisztikák és államelméletek, ahogyan hamarosan Montesquieu fogalmazza meg: Európa nem tűri a nagy birodalmakat, sajátossága és ereje a változatosságban rejlik.

1700 őszén II. Rákóczi Ferenc mérlegelte a kirobbanó spanyol örökösödési háborúnak nevezett, egész Európát fegyverbe rántó küzdelem esélyeit: „Akár a franciák, akár a Habsburgok győznek a jelenlegi háborúban, felborul az európai hatalmi egyensúly”. Más írásai és döntései egybehangzóan tanúsították, az elhivatottság határozottságával ismerte fel, hogy Magyarország államiságát csakis az európai változásokkal lépést tartva lehet megőrizni. Nyilvánvaló volt, hogy az újrarendezett Európa hatalmi egyensúlya nem nélkülözheti a dunai térség gazdasági értékeit és belső nyugalmát. A szabadságharc célkitűzései szerint az országos és az európai érdek egybeesett: „Azon fáradozunk – írta Rákóczi –, hogy hazánk szabadságának visszaszerzésével nemcsak a nemzetnek, de az egyetemes Európának és a keresztény ügynek is szolgálhassunk…”

A hatalmi fölényért Franciaországgal harcba szálló Habsburg Birodalomnak angol és holland bankok a magyarországi réz- és higanybányák fedezetére adtak kölcsönöket, a két tengeri hatalom a nagykoalícióban a Habsburg Birodalom oldalán harcolt. Az angol közvélemény s a Parlament jogosnak ismerte el a protestánsok igényét vallásuk szabad gyakorlására. A szabadságharc első esztendejében, amikor felégették a nagyenyedi kollégiumot, a szigetországban széltében gyűjtöttek felépítésére. Az angol és a holland diplomácia azonnal átlátta, hogy Magyarország önrendelkezésének biztosítása befolyásolja a háború kimenetelét, sőt, mint a térség stabilizáló tényezője meghatározó az európai hatalmi egyensúly kialakításában. Két lehetőséggel számoltak: az ország önrendelkezését vagy a Habsburg Birodalom keretein belül, vagy országosan, újrarendezve viszonyát a dinasztiával, lehet biztosítani.

II. Rákóczi Ferenc és nagyrészt képzett, művelt vállalkozó nemesekből kialakított kormányzóköre a folytathatóság politikáját érvényesítette. Reformokkal működőképes államot kívánt létrehozni „a lelkek egységét megteremtve” „más jól regulált országok mintájára”. Merkantilista gazdaságpolitikával, szociális intézkedésekkel. Biztosítják a vallásszabadságot. Bármely felekezet alapíthat iskolát, „csendes megegyezéssel”a templom a többségi egyházé legyen, azzal, hogy kötelezettségük templomot építeni a kisebbségnek. Törvény tiltja „az Földesúri juss alatt az lelkiisméreteken való uralkodást”.Szövetséget próbálnak teremteni Horvátország, Szilézia, Morva-, Lengyelország és Poroszország között. Mert miként Rákóczi kifejtette: országunkban „béke csak akkor biztosítható, ha azzal a szomszéd ország is egyetért”.

békerendszerbe foglalva

Törvénybe foglalták, hogy a dinasztia és a Magyar Királyság viszonyát rendező, az ország önálló államiságát biztosító békéről csakis Anglia és Hollandia közvetítésével tárgyalhatnak. Az ország helyzetét pedig az európai háborút lezáró békerendszerbe foglalva, külső országok garanciájával akarják megkötni. Az 1706-ban Nagyszombatban elkezdett tárgyalások megszakadtak, s a szigetország bécsi követe, George Stepney véleményét így foglalta össze. „Európa közös ügye látja kárát”.

1710 őszén az angol királynő különmegbízottat küldött Bécsbe, hogy közvetítésével és garanciájával kössenek békét. Nem így történt. A Habsburg birodalmi egység keretei között a Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a határőrvidék területeit külön-külön a kormányzat központi hivatalai irányították. Fönt a királyi korona magasa, lejjebb az országgyűlés, a városok, falvak, kastélyok világa, távolabb a bujdosók, Párizsban, Törökországban: mint a széttört tükördarabok.

felső kép | Buda és Pest látképe a 16. században (Georg Hoefnagel metszete alapján), wikipedia.org