MEGKÖZELÍTÉS

A kerítés padkájára kucorodva várt rám, éppen az utcasarkon.

Köröskörül senki. Éppen délre harangoztak. Szinte ugyanabban az időben szólaltak meg a város összes harangjai. A katolikus öblösen komor, az ortodox szemtelenül csilingelő, a református ünnepélyesen szikár, az unitárius hetykén csendülő, az evangélikus méltóságosan kimért volt. Feleselősen tépdesték a tikkadt nyári csöndet. A kátrányszagú aszfalt fölött súlyos tömbökben vibrált a levegő.

Telefonon hívott föl, hogy most jár először Erdélyben, senkit nem ismer errefelé, engem ajánlott egyik román ismerőse, akinek magyar ismerőse rendszeresen olvassa azt a budapesti lapot, amelybe én rendszeresen írok. No meg, ő is olvasta a bukaresti Dilemában egy írásomat. Az nagyon tetszett…

rongyokba öltözött csavargó

Olyan tíz méterre lehettem tőle. Láttam, amint maga elé meredt. Szép, görögös arca volt, némi cigányos beütéssel. Panait Istrati jutott eszembe és az ő első nagy találkozása Mihai Mihajlovics Kazanszkijjal. A dohánycsempész görög apa és a román anya nászából született, akkor 17 éves Istrati Kir Nicola brăilai rétesboltjában figyelt föl a rongyokba öltözött csavargóra, aki egy francia nyelvű, illusztrált könyvet tartott a kezében, miközben (emlékezett évtizedek múltán) „kabátjának gallérján két tetű sétálgatott föl és alá… Nem jött, hogy higgyek a szememnek. Ne haragudjon, kedves uram, ön olvas is vagy csak a képeket nézegeti? – kérdeztem tétován. – Igen, nézett kép – válaszolta, kificamított, csaknem érthetetlen románsággal a fiatalember. – Beszélj vele görögül! – kiáltotta oda a tulaj –, románul nem ért.”

A bizarr ismeretség nagyot fordított Istrati életén, „az enciklopédikus elmével és aranyszívű baráttal” találkozást kilenc „hősies” esztendő követi. „Napfényes barátság és mesebeli csatangolás Romániában, Egyiptomban, Görög- és Törökországban, s az egész földközi-tengeri medencében.” Nyomor és szabadság, s természetesen szenvedélyes viták, életre szóló olvasmányok. Mikor Brăilába visszatérnek, Istrati kész egyéniség…

De vajon mit tud erről ez a fiatalember? Egyáltalán olvasnak még könyvet a mai fiatalok, vagy kizárólag a világhálóról szerzik be ismereteiket?

Mint mindig, most is az utolsó pillanatban léptem ki a házból. Rohantam, hogy időben érkezzek. A hátamon csurgott a veríték. Reggel hét óta vertem a komputer billentyűit. Ígértem, hogy egy Petőfi verssor apropójára írok a Ligetnek. A verssort hetek óta forgatom a nyelvemen, ízlelgetem, töprengek rajta. De dolgozni, szokás szerint, csak az utolsó pillanatban kezdtem.

A készülő szövegből léptem ki, épp amikor belelendültem volna.

hivatalos politikai diskurzus

Egy ideje már várhatott rám. De az ellenkező irányba nézett, így aztán még mindig nem vette észre, hogy közeledek. Nem bántam. Ezzel is nyerhettem néhány másodpercet. Ideges voltam. Merthogy egyáltalán nem készültem föl a találkozásra. Mert „Mit gondolhat [majd], hogy én miről gondolkodom?” Ha azt sem tudom, mit gondolhat rólam, nehéz lesz elbeszélgetni. És még nehezebb, ha én sem tudhatom, hogy mit gondolok róla. Máris halálosan fáradtnak éreztem magam. Másfél évtizeddel ezelőtt jóval könnyebb dolgom lett volna. Akkor még csaknem bizonyos lehettem benne, hogy ő azt gondolja: én még mindig nyereg alatt puhítom a húst, meg hogy az anyák hasából vágnám ki a csecsemőt. (Az efféle szövegek még a hivatalos politikai diskurzusban sem mentek ritkaságszámba, az iskolai tankönyvek meg előszeretettel kultiválták az ilyen, úgymond szemléletes jellemzéseket.) Ahogyan én is „tudhattam” róla, hogy azért érkezett, hogy kitúrjon az állásomból és elfoglalja a lakásomat. Akkortájt egy ilyen kérést vissza sem utasíthattam volna anélkül, hogy gyanússá tegyem magamat. És a beszélgetés is leegyszerűsödött. Pontosan tudhattam, milyen témákat kell elkerülnöm, mit kell helyeselnem és mit kell helytelenítenem.

Ma minden bonyolultabb. Ez a fiatalember, ahogyan az a telefonbeszélgetésből kiderült, nem akar semmit, csak megismerni bennünket. A puszta kíváncsiság hajtja. Csakhogy a kíváncsiság mögött (vélte a feleségem) mindig lennie kell valaminek. S éppen ez a probléma. Nem tudhatom, hogy mi az a valami.

Természetesen én is kíváncsi vagyok. Mindig megmagyarázhatatlan erővel vonzottak az idegenek.

Ahhoz azonban, hogy beszélgethessünk, legalább sejtenem kéne, mit gondolhat arról, amit én gondolhatok? Mi lehet majd a fejemben, ha éppen ő gondolja azt, amit én gondolhatnék?

Ez a fiatalember nyilván nem az a „román”, akit én ismerek, de ha nem az, akkor kicsoda? Mindenki úgy véli: olyan román nincs is. Aki csak úgy passzióból érdeklődne. Irántunk!

Hát éppen ennek kéne a végére járni.

önmagunkat körülírjuk

Nyugatiak gyakorta jöttek. Minden érdek nélkül, merő kíváncsiságból. Tudni akarták, kik vagyunk. Az nyilván jólesett. Próbáltuk is magunkhoz édesgetni őket. Ez a fiatalember azonban keletről jön a Duna-parti Brăilából. Nyilván őt is édesgetni kéne, vagyis hát őt kéne csak igazán. Mindenekelőtt meg kell mutatnom a várost. A vártemplomot, a múzeumot, a műemléképületeket. De mi az, ami érdekli, s amit nem érez sértőnek? Errefelé csaknem minden kődarabhoz, épülethez, legendához sérelmek kötődnek. Jó kétszáz esztendeje, kizárólag arra használjuk egymást, hogy önmagunkat körülírjuk. Mi vagyunk azok, akik nem olyanok, mint ők. Ők ugyanis egytől egyig olyanok. Vajon mit tud ő erről? Feltehetően nem sokat. Ő (néhány szavas telefonbeszélgetésünkből ítélve) bizonyos mértékig már elszakadt ettől a tradíciótól.

De vajon meddig jutott a szakításban?

S vajon én meddig jutottam? Vajon, ha az ő szemével néznék önmagamra, elindultam volna egyáltalán? Megpróbáltam az ő szemszögéből átgondolni azt a történelmi tradíciót, amelyre oly büszkék vagyunk. Mi talán nem indokolatlanul érezzük úgy, hogy nincs mit újragondolni, hiszen száz esztendeje nem mi hamisítjuk meg a történelmet? És ő nem azt hallotta és olvasta, hogy az aradi 13 voltaképpen vérengző vadállat, kezükhöz negyvenezer ártatlan román vére tapad?

Jó volna tudni. De mire kiderülhet, bizonyára késő lesz. Délután ötig marad csupán. Az intercityvel megy tovább Kolozsvárra. Tehát improvizálnom kell. Mintha színpadon lennék, de nincs közönség, nincs visszajelzés. Mindenesetre elviszem a negyvennyolcas emlékműhöz, ott rögtön kiderül, hányadán állunk. De hátha ő is vizsgáztatni szeretne engem? S hátha (gyanútlanul) elbukom a vizsgán?

Azt persze nagyjából tudom, hogy mit nem szabad ilyenkor tenni. Fiatalabb koromban én is estem már áldozatul a tévhitnek, hogy elég megismernünk egymást, és minden azonnal rendbe jön. Végigpróbáltam a lehetséges variációkat. Egy alkalommal Hugó, a kitűnő prózaíró, nemzedékünk büszkesége (ahogyan közös barátunk emlegette) délután A Héttel szomszédos (hírhedten nacionalista) Flacăra szerkesztőségéből áthívta román barátját egy születésnapi pohárkára („rendes fickó”, bökött oldalba, „nem ő szokott feljelenteni”), s aztán együtt ittuk át a délutánt, sőt, miután kiderült, hogy („micsoda véletlen!”) én vagyok az a székely, aki vérszegénységben szenvedő móc feleségének feketeribizke szörpöt hozott a minap (az asszonnyal együtt jártunk a hírhedt Párt Akadémiára, a Stefan Gheorghiu nevezetűre), meghívott a lakására, hogy ott folytassuk a diskurzust, de miután Hugó teljesen elázott, távozása közben csak azt adta magyarul utasításba: neked feladatod van! És én tudtam, hogy mi a feladatom. Engem kedvelnek, tehát nekem kell megnyernem őket a magyar ügynek. Meg is próbáltam rávenni őket, hogy képzeljék magukat a mi helyünkbe. – Tételezzük fel – ajánlottam –, hogy nincs Trianon, vagyis hát a Nagy Egyesülés – ők ugyanis Trianonról nem is hallottak –, s a Móc Vidék Magyarország része marad. – De nem maradt! – Mondom, tételezzük fel! – Semmi értelme, de csak tételezzük! – jött a válasz. S én diadalittasan föltettem a gondolatban régen csiszolgatott kérdést: akkor is természetesnek éreznék, hogy színtiszta román szülőföldjükön mindenütt magyarul kell beszélniük? – Nyilván – hangzott a lakonikus válasz. – Mindenki beszélje azt a nyelvet, amelyik államban él. Összeomlottam. (Összeomlottunk.)

A probléma most is az, hogy minden teher az én vállamra hárul, hiszen én ismerem az ő nyelvét, de ő nem ismeri az enyémet. Most már gyakorlatilag mindent megbeszélhetünk, de továbbra is nekem kell őt is és önmagamat is lefordítanom. S mert a fordítás mindig hamisítás, kétszeresen kell hamisítanom. Miközben ő egyszer sem. Csak megfigyel. És megítél. Esetleg. S az esetleges kudarc is csak engem terhelhet.

Atyaúristen! Ha már most a kudarccal riasztgatom magam, mi értelme az egésznek? És mi az, hogy kudarc? Mihez viszonyítva kudarc? És mi lenne a siker? Minek kell itt sikerülni?

éppenséggel magyar

Elvégre ő is egy férfi csupán! Ráadásul hozzám képest igazi gyerek. Egyetlen egy! Hogy éppenséggel román, az éppoly esetleges, mint hogy én éppenséggel magyar vagyok. Mi lenne, ha ő spanyol volna, és én mondjuk finn, hogy azért a rokonságon belül maradjunk (ámbár az állítólag már nem is létezik).

Akkor is annyira nehéz lenne? A rossz angol tudásunk talán hatásosabban közvetíthetne?

A legegyszerűbb persze az volna, ha ledobnánk magunkról az egész hóbelevancot. Mindkét nyelvet és kultúrát.

Csakhogy akkor meg minek találkoznánk? Lenne egyáltalán miről beszélgetni?

Talán a lépteimet hallotta meg. Hirtelen felém fordult. Láttam, hogy fölismer.

– Buna ziua! – mondta.

– Jó napot – mondtam én is. És ő megismételte: – Joná-pot!

Aztán gyorsan elmondta, hogy ő mit gondol rólunk, románokról és magyarokról. És kíváncsi volt, hogy én mit gondolok? Volt, amiben egyetértettünk, volt, amiben nem.

Egyébként olvasta Istratit is. Az internetről. Ősszel jelentkezik az egyetemre, és reméli, hogy jövőre ő is talál majd valakit, akivel csatangolhat a Földközi-tenger medencéjében. Szép délután volt.

Este pedig befejeztem a Ligetnek az ígért szöveget. Mármint arról a Petőfi-sorról, hogy „Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” Arra a következtetésre jutottam, hogy át kell vágni a pusztán, és meg kell kérdezni. Ilyen egyszerű. A megközelítés ugyanis a némethez hasonlóan (lásd Heidegger) a magyarban is valamiféle távolságtalanítást (ent-fernen) jelent, a másik attól kerülhet közelebb hozzánk, hogy a „köz”-t, azaz a távolságot (kölcsönösen) eltüntetjük.

A „Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” című összeállításból

kép | shutterstock.com