Levendel Júlia

MÉGIS_van_REMÉNY

2004 március

MÉGIS_van_REMÉNY

Délelőtt a postán látta a nőt, fekete nadrágot és szürke pulóvert viselt – a ruha mintha csontvázat öltöztetne. Mindkét szeme alatt, az arca közepéig húzódott a sötétlilás folt. Nem ütés vagy égés nyoma. Fel kellett figyelni rá: haldoklott. De állt a postán a sorban, erőtlenül fogta a feladandó levelet meg az ajánlott küldeményt kísérő cédulát – elereszthette bármelyik pillanatban, s a levél, mert könnyűnek tűnt, lebeghetett az összetaposott kő felé –, amikor behunyta a szemét és megtántorult, János hozzáhajolt; segíthetek?… leülne?; a nő parányit mozdította a fejét; nem; aztán sorra került, öt másodpercig se tartott, míg beadta a levelet. A lepecsételt cédulát újra a kezében tartogatta, és kibotorkált anélkül, hogy szóval vagy mozdulattal köszönte volna Jánosnak a figyelmét – vagy visszautasította volna a tolakodását. Délután pedig, a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban ez a nő nyitott ajtót. Visszahőköltető volt. A fekete nadrág száraiban csontláb, a szürke pulóver alatt bordák és vállcsont, a sötétlila folt talán tovább növekedett. Vékony szája száraz és vértelen, és nem értette, mit keres nála egy ingatlanközvetítő.

miben akarok reménykedni

A délelőtti villámjelenetre vélhetően nem emlékezett; Pajzs Györgyné lakása?… fél ötre beszéltük meg… az ingatlanbecslést… nem lehetett buta tréfa… a hangja után úgy gondoltam: idős lehet… ugye, Pajzsné idős?; a nő nem túl lelkesen behívta Jánost. A középső, nappalifélének használt nagyszobában bal felől biedermeier ülőgarnitúra: kanapé, két fotel és két szék. A függöny a bútorhuzat anyagából készült, és a szoba parkettáját szinte teljesen beterítő perzsaszőnyeg is harmonizált a kárpittal. A jobb oldali fal mellett üvegezett könyves szekrények, tetejükön néhány bronzszobor; anyámat reggel kórházba szállították… még él, de eszméletlen… elküldtek az ágya mellől… nincs értelme… azt mondták, semmi értelme, hogy ott üljek… persze, nincsen… lélegeztetik… így kell csinálniuk… megkérdeztem az ügyeletes orvost, remélhetek-e… visszakérdezett, hogy miben akarok reménykedni. Az anyám kilencvenkét éves… Semmiben. Mit mondtam volna?… Semmiben….

Magától mit akart?… eladni a lakást?… ezért hívta?… Nem találkoztak, csak telefonon kérte?… Nem tudom… nekem erről nem beszélt… nem voltak titkaink… de erről nem beszélt… Helyette is elnézést kérek… nem tudok hozzászólni… Sejtelmem sincs, mit forgathatott a fejében… tudta, hogy pár hónapon belül meghalok… inkább pár hét… vagy nap… aztán mégis ő megy el… Nekünk nincs senki, aki örököljön… nincs gyerekem… én sem vagyok az anyám gyereke. Örökbefogadott. De jó volt hozzám… nagyon jó… nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. Amíg férjnél voltam… az apám akkor már nem élt… nem akartam magára hagyni anyámat… akkor is vele éltem, míg férjnél voltam. Mindig. A válásom után is… neki nem sok öröme volt bennem… de szeretett. Akármit csináltam… mellettem volt. Azt hittem, majd segít meghalni… mit akarhatott a lakással?… tegnap még semmi baja nem volt… reggel nem hozta az ágyamhoz a tejeskávét… látja… innen… ebből a szobából erre is, meg arra is nyílik szoba… az egyik az övé… a másik az enyém… az ajtókat, mióta én beteg vagyok, nyitva hagyjuk… minden este a lelkemre kötötte, hogy szólok, ha valamire szükségem van… nem szóltam.

ha képes volnék figyelni

Sokszor hallottam, hogy felkel, áttipeg, fölém hajol… úgy csináltam, mintha aludnék… hiába volt egészséges, azért mégiscsak kilencvenkét éves… és ő főzött meg takarított… Várjon!… feladtam egy ajánlott levelet… mikor hazajöttem a kórházból… taxival jöttem, de akkor is… képzelheti, milyen állapotban… mégis csinálni akartam valamit… és láttam a szobájában egy levelet… még azt a cetlit is kitöltötte… tudja, amit az ajánlott levélhez kell… ott volt felbélyegezve… az anyám azt is tudta, mennyibe kerül a posta… mindent… nem találtam ki jobbat… elvánszorogtam a postára, hogy ennyit tegyek az anyámért… vagy magamért… itt van!; és nyújtotta azt a lepecsételt papírt, amit délelőtt már látott a kezében János. Pajzs Györgyné bizonyára utolsó, öregesen reszkető, nagy gonddal kirajzolt betűi voltak: a feladó rubrikába a saját nevét és a Szilágyi Erzsébet fasori címet írta, címzettként pedig egy gödöllői MÉGISvanREMÉNY nevű alapítványt; nem tudom… valami jótékonysági ügy lehet… vallási… vagyis egyházi… anyám mélyen vallásos volt… én meg se nagyon néztem, mit viszek a postára, de ha jobban odafigyelek… ha képes volnék figyelni… kétszeresen is elviszem neki… nem is tudom… úgy mentem, mintha a végakaratát teljesíteném… gondolja, hogy a lakást nekik akarta adni?… de az anyám olyan okos, talpraesett asszony… majdnem azt mondtam, hogy volt… de ne mondjam így!… igaz?… Ne!… kérdezzem meg valakitől… mit adhattam postára?… biztos, hogy semmit se csináltam rosszul… ha ez nem történik hajnalban, ma ő adja fel… fel akarta adni azt a levelet… higgye el… nem csináltam én butaságot… persze nem tudhatom meg, mi állt abban a levélben… most már nem nyugszom, míg… istenem! Nem mindegy?… reggel, mikor nem jött az ágyamhoz, én mentem át hozzá… a földön feküdt eszméletlenül… nem tudtam megmozdítani…; legyintett, hogy ne is beszéljünk erről, kézfejével megtörölte a szemét, de csak megszokásból – nem könnyezett. Száraz és szürke volt a bőre, a szeme alatt meg azok a nagy foltok; sajnálom, hogy hiába jött… nem tudok segíteni, de biztos lehet abban, hogy az anyám nem bolondozott magával… várjon csak… várjon még!; felkászálódott a székről, megingott, mint délelőtt a postán, de mielőtt János előrekapott volna, hogy megtartsa, kiegyenesedett, és az anyja szobájába ment; jöjjön nyugodtan… legalább látja a lakást… igaz, hiába, de jöjjön csak! Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és kiemelte a fölső, vékonyka levélköteget. Öt-hat lapnyi lehetett, befőttes gumival összefogva és egyben elkülönítve a többi irattól, levélcsomótól. Az első levélen a MÉGISvanREMÉNY emblémája: kereszt előtt röpülő madár; legalább nem kell egyedül megértenem; és anélkül, hogy lehúzta volna a befőttes gumit, odaadta Jánosnak az egészet; kérem… csak azt mondja meg, hogy ez kapcsolatban van-e a lakásunkkal… én nem akarok… nem tudok még ilyesmivel foglalkozni… meg se értem… nem tudom; három, az alapítványtól jött levél mellett – vagy inkább között, mert a keltezési dátum szerint követték egymást a lapok – két levélmásolat is volt. Pajzsné kézzel, indigóval írt, és körültekintően elrakott mindent. Az alapítvány elnöke krikszkraksszal szignálta a számítógépen készült leveleket – de nem biztos, hogy ő, Korbuly Sándor fogalmazta, a jobb sarokban ugyanis a kitöltött, nyolc sorba rendezett rubrikában, a székhely, telefon, fax, email, bankszámlaszám, adószám, hivatkozási szám és tárgy után, utolsónak szerepelt az is, hogy ügyintéző – s mellette: Bándi Mártonné.

A levelek egyébként arról tanúskodtak, hogy Pajzsné legalább kétszer telefonált is Gödöllőre, s szándékában állt megtekinteni azokat az otthonokat, ahol élete utolsó idejét tölthetné. Meg akarta ismerni lehetséges gondozóit is – mint írta: az életünk idejét nem mi jelöljük ki, de az Úr miránk bízta, hogy adományát, a létezésünket, mire és hogyan használjuk. Úgy tűnt, a MÉGISvanREMÉNY alapítvány – talán több más tevékenység között – idős, egyedül élő, beteg emberek családi gondozását közvetítette, szervezte. A levelek fejléce alatt nagy, vastag betűvel szedett idézet szerepelt Jeremiás siralmaiból: HA ÚJRA MEGGONDOLOM, REMÉNYKEDNI KEZDEK – félreérthetetlen volt, hogy Pajzsné se remélt semmit. A lányát megoperálták, menthetetlennek mondták, s akkor valaki, egy hívő társ, talán a gyóntatója ajánlotta az egyedülálló szolgáltatást. Ahogyan az állami gondozott csecsemőket vagy kisgyerekeket családhoz közvetítik, itt a felnőtt, gyakran magatehetetlen embereket, akik szakszerű, de nem kórházi ápolásra szorulnak, hívő katolikusok fogadják be – meghatározott fizetségért. Az érdeklődő eladja a lakását, s persze a lakás értékétől függ, hogy mekkora összeget zároltat az alapítvánnyal. Az alapítvány közvetítői jutaléka másfél millió forint, s a befogadó család minden esetben hathónapos előleget, pontosan hatszor százhúszezer forintot, plusz áfát kap. Korbuly Sándor az első, tájékoztató levélben azt írta, hogy ha Isten, a maga véghetetlen jóságával hosszabb élettel áldja meg testvéreiket, mint amennyire a zárolt összeg elegendő, úgy az alapítvány fedezi a gondozás költségét; igen… jól sejtette… ezért hívott minket a mama… az egész most már felesleges… ne foglalkozzon vele; a nő karfás székben ült, s meredten nézett a padlóra. Mintha az anyja testének lenyomatát látná. Krétával körülrajzolt testnyomot; ne foglalkozzon már ezzel; de tudta János, hogy ha elmegy, százszor is átböngészi majd a leveleket; tudja… úgy volna jó, ha az ember egyszerűen felszállhatna… azt mondtam anyámnak is, hogy nem a földbe akarok kerülni, hanem csak úgy eltűnni… fönt… a levegőben… ahogy egy léggömb… kicsi… kicsi… egyre kisebb… aztán eltűnik. 

A Pannonráma című dekameronból

kép | shutterstock.com