MÉGIS: ÜNNEP
2004 június
Először egy hangról szeretnék szólni, egy gurgulázó, megremegő, olykor zümmögésbe hajló, visszhangzó hangról, s a megelőző csendről, az űrről, amelyen át érkezik, a Léthén túlról, áthajózik és vissza, s amikor ezen a parton jár, elér fülünkig, majd távolodik, egy hangról, melyet százmilliók ismernek, mégis, amikor harminc méterre voltam a forrásától, belül megremegtem, mert olyan volt, mint a jég alól előtörő láng, hihetetlen és perzselő egyszerre; mikor először töltötte be a kupolacsarnokot, nem láttam a beszélőt, csak a nyöszörgésszerű szuszogást hallottam, mely a szavak formálását megelőzte, a szavak közötti pihenés zihálását, a hirtelen felgyorsuló, és elfogyó szóvégeket, mint mikor a Siont, mint mikor a Golgotát mássza meg valaki terhével, emeli, leteszi, felveszi újra; ültem a fél ezeréves falak között, lélegzetvisszafojtva vártam az újabb kipréselt alakzatot, a léten túlitól visszaszerzett, visszakínlódott szót, kicsit előredőlve székemben füleltem, amint újra és újra meghasad a vak csend, rendszertelen időközökben kibuggyan egy-egy mondattöredék, mélyen rezonáló, amorf szavak emberfeletti erővel rendezett, összetartott sora; olyan erőfeszítéssel tette közénk, mint aki puszta kézzel húz vissza valakit a szakadékból, s közben egy-egy pillanatra ellépett abba a másik téridőbe, ahol mi még nem jártunk, ezrek között egyedül volt, félúton Ura és a sokaság között, magába roskadt öregember, háromórás szertartás, rítus erőközpontja, sugárzó forrása; látvány és jelentés szétvált, ám a hang révén összeölelkezett, aki megszólalt, ő is volt, de kétezer esztendő lenyomata is, követte a feltámadás-esti fényt, melyet hozott, hogy ezernyi mécsben öltsön megsokszorozott alakot, s e nem éppen megnyugtató világállapotban, mikor szorongás és remény egyaránt joggal kavarog szívünkben, hitvallástól függetlenül transzcendens élmény volt megfejteni a pápai hang üzenetét: pax vobis, béke legyen veletek!
szorongással is fenyeget
Miért erről és miért most, 2004 júniusában? Mert ünnep ideje is lehetne ez az esztendő, de szorongással is fenyeget, számvetésre és emlékezésre is késztet. 60 éve kezdődtek a deportálások Magyarországról, 15 éve dőlt le a berlini fal, idén váltunk az Európai Unió tagjává.
A napokban adtam át fiamnak azt a levelet, amit 1989 karácsonyán írtam neki, a majdani tizennyolc-évesnek, hogy legyen egyidejű, hiteles lenyomata annak, ami velünk történt:
ostromzárból határzár lett
„Hatalmas, csodás lélekfordító esztendő volt az idei. Mi, akik felnőtt fejjel éljük át, alig-alig tudjuk elhinni-felfogni, hogyan érthetnéd te, onnan visszanézve? Vajon mit írnak majd a történelemkönyveid? Abban nagyon bízom, hogy nem fordul vissza az idő kereke, s egy újabb rémuralom nem fogja hallgatással vagy hazugságokkal összemocskolni, ami történt, inkább azért aggódom: mindennapivá válik-e mindaz, ami itt és most még felszabadító adomány. Az utódok általában nem értékelik-méltányolják az elődök vívmányait, ha az nekik már mindennapi létfeltétellé, természetessé vált. Az utókor mindenképpen elbánik a múlttal, még abban a szerencsésebb esetben is, ha hivatalos ideológiájába befogadja, ünnepei közé beiktatja, sorsfordulóként tiszteli és tisztelteti. Azt kell megértened, hogy a televízió híradójában nap mint nap mintha optimista science fiction-ból látnánk részleteket. Ma néztem Vaclav Havelt a Hradzsin erkélyén, s bár tudtam, hogy nem úgy van, azt hittem, káprázik a szemem, Havel elnök! … Tudod B., arról van szó, hogy talán a mai napig tartott a világháború, amennyiben nem szakadt vége, mert nem jött el az egész Európát átfogó béke. A fegyverek helyett politikusok néztek farkasszemet, s jóllehet nagy a különbség, de mégis: lövészárkok helyett falakat húztak, az ostromzárból határzár lett, a bécsi kaput vasfüggöny zárta el. Ez persze képes beszéd. Meg kell értsed: a magát demokratikusnak, felvilágosultnak tartó Nyugat-Európa tükrében hátul megjelent egy büdös, elhanyagolt, sebesült alak: Kelet-Európa, s az előbbi igyekezett úgy tenni, mintha ez a szánalmas figura nem hozzá tartozna, az utóbbi meg, mintha nem látná magát. A skizofrénia oszlik most el, Nyugat-Európa belátja, hogy Kelet-Európát nem elszigetelni, hanem segíteni kell, Kelet-Európa pedig lemossa magáról az elmúlt évtizedek szennyét, ledobja porladó ideológiai köntösét, s itt áll, másként nem tehet.”
Így írtam 1989 karácsonyán. Örülök, hogy a rendszerváltozást azóta is – persze (és sajnos): bornírtan – ünnepeljük, nem pedig letagadjuk, kérdezem magamat, magunkat: mi látszik most abban a tükörben? A 89-es felszabadultság, áradó hevület eltűnt, a gyors kiegyenlítődés álma illúziónak bizonyult; az Unióhoz csatlakozás évében aligha ülnek apák az írógéphez (bizony, Consul volt az akkor), hogy palackpostát küldjenek 15 évre előre, beszámolván az ünnep öröméről. Túl vagyunk néhány rémületes európai polgárháborún, ismét fegyverekről és csatákról szólnak a híradások, megint asztaloknál – ha nem is épp gyufaskatulyára rajzolva – vonják a kint-bent határait.
Ezért is gondolom, hogy kellene egy hang, amely emlékeztet a tükörre, s hogy bizony jó lesz, ha nem a diktátorok megbuktatásáért kell majd szurkolnunk, hanem hogy Szlovákia is megfelelően alkalmazza az ivóvízkincset védő EU-irányelvet, s talán azt is megéljük – ha az irakihoz hasonló rémtörténetekből kiszabadulunk –, hogy béke lesz – és marad – velünk.