MEGIRAMODÁSOM

A minap délelőtt (miért is? dehogy tudom), ahogy
az utcán parkoló autónkhoz tartottam, megira-
modtam hirtelen, teátrálisan fújtam egyet, és azt
kérdeztem némán: hova rohantál? Mi van?

Azóta az a valahai Hang egyre súgja, legalább
írjam meg, ami (el-föl-kifutásomra már ott,
már akkor rápillantva) úgy előtolakodott,
mintha szavakon lovagolva, bármi módon

szétcsúsztatott, összekompilált rímek szőttesén
rögzíthető volna valami én: ez ő, ez tényleg ő!
Szám szerint a víg hetvenkedő: mint hetvenkettő!
De valóban-e? Toktalan hangokon, képzeteken,

ahogy lejt vagy kapaszkodik, kihajtja ökreit,
aztán skrupulusai buzgó tömegét a falra hányja,
s ha erre a fölfújt árnyak zacskói fejvesztetten
fölszakadnak, meglazul a madzag. Létezünk.

kép | shutterstock.com