MEGÍGÉRTEM, HOGY EGYSZER
1996 szeptember
Megígértem, hogy egyszer majd úgyis megírom
a konyhát. A finom léghuzatot az erkélyre
nyíló ajtó alatt. A mozaikpadló fekete-fehér
kockáira száradt, felmoshatatlan foltokat.
A nejlonzacskót az asztal mellett, ahol egymásba
bomlanak az emésztetlen, visszagyűrt maradékok.
A mosogatót, ahová éjszakánként a hangyák
fulladnak, amikor elszállítják, ami menthető.
Az ébredéseket éjjel, amikor kimászom az alvók
mocorgásán, ritmikus légszomján keresztül
egy pohár vízért és megrettenek, hogy miért fehér
a konyha ebben a sárga fényben. (Egyszer anyámat
rajzoltam le így. Háttal, ahogy ott áll régóta
a konyha és a nyitott előszobaajtó között.)
Fénylenek az elmosott villák és kések. Mintha
már úgysem juthatnék vissza. Mintha tovább már
nem is vezethetne semmi, se ajtó, se idő.