MÉG AZELŐTT

Akkoriban szégyenletesen sokat képzelgett a saját haláláról – s hogy nullásgéppel lenyíratta a haját, még könnyebb volt halottnak látnia magát. Az anyja sírva fakadt, „miért csináltad?… olyan vagy, mint egy fegyenc”. Inkább mint egy kopasztott madár. Nem tudott ülni, csak gubbasztani, menni se rendesen – hatalmasakat lépett vagy csak akkorákat, mintha zihálva helyben futna. Úgy érezte, mindenre és mindenkire undok-szúrósan, vagy inkább mohón, fenyegetően néz, egy pillanattal később meg szégyellte, hogy a tekintetével kiszolgáltatja magát, hogy ennyire esendő, sőt szánandó. „Miért csináltad…?” Csak. Nyilván hülyeségből. Szerencsétlen próbálkozás, hogy ellenálljon a közönségességnek. De ennél közönségesebb már nem is lehetne. Mindegy. Majd kinő. Az egyetemi indexében persze ez a kopasz kép maradt, tűrnie kellett, hogy másodévtől gyanakodva méregessék a kollokviumokon, „ez maga?…” A jóindulatú tanároknak alkalom, hogy dicsérjék a változását vagy az egykori tar fejűségét, a gonoszkodóknak meg a kínos szellemeskedésre. Mindegy. Kinő, s ennél nagyobb hülyeségeket is elkövet az ember. Néhány hónappal korábban – még a gimnázium negyedik évében – az igazgatóhelyettes megfenyegette, hogy ha nem változtat a külsején, nem engedi érettségire; „szégyen a gimnáziumnak, ahogy kinézel, és személy szerint én nem tűröm… biztosítlak róla, hogy nem tűröm… az egyetemednek fuccs!… Először is leszel szíves levágatni ezt a bozontot, amit a fejeden viselsz… különben az egyetemednek is fuccs… bölcsészkar?… ha holnapra rendbe nem teszed magad, a bölcsészetnek fuccs”; fröcsögve mondogatta, hogy „fuccs”, öntelten is, mintha a szócska gusztustalan ismételgetése bizonyítaná, hogy lám, ő is halad a korral, érti és beszéli a fiatalok nyelvét, nem vaskalapos, igazán nem. A „fuccs” meg a kísérő mozdulat erőszakolt lazasága végképp undorító; „dögölj meg!”, de nem válaszolt semmit akkor, nézte merően az igazgatóhelyettes zsíros arcát, kövér kezét, ahogy hajtotta-hessentette a láthatatlan füstöt, nyilván az ő láthatatlan, alig elképzelt jövőjét. A tömzsi ember közben kénytelen-kelletlen felnézett rá – Hajnal egy fejjel magasabb volt nála –, nevetséges a hadonászása, de annál inkább hihető, hogy beváltja a fenyegetést. Megteheti, megtorolja a saját törpeségét is; „holnap jelentkezel nálam… holnap!”.
valami tumor
Nem jelentkezett, és azért se vágatta le a hosszú, váll alá érő, hullámos haját. De gumival összefogta, kemény kis konty-csomót tűzött a tarkójára – ettől az öregasszonyos hajeltüntetéstől is csak madárszerű lett: koszlott, beteg madár, a legfölső nyakcsigolyánál kidudorodik valami tumor, olyasféle. Eliszonyodva bámulta magát a tükörben – akkoriban sokat bámulta magát, majdnem olyan sokat, mint amennyit a haláláról képzelődött –, mindegy. Parancsra-fenyegetésre mégsem vágatja le. Ezt a szülei is megértették, az osztálytársai, ismerősei egykedvűen biccentettek, vagy annyit se. Mintha nem is látnák az új maszkot. Mert maszk volt. Csak az alattuk lakó Marosiné rikácsolta a lányának, hogy „ki ez?… miféle alak?… micsoda?… a Hajnal-fiú?” A süket, púpos és sorvadt lábú Marosinét a lánya mindennap megtolókocsiztatta. Esernyőt vagy napernyőt szereltetett a járgányra, és fagyban, kánikulában kivitte a ház előtti füves kis térre. Az apáca-mosolyú, szemüveges nő pironkodva tűrte az öregasszony sértő locsogását, harsány kommentárjait. Ha kérdezte az anyja – „ki ez?… miféle alak?” –, dünnyögve válaszolt, csendesítően lehelt valamit, bár tudhatta, hogy erre még féktelenebbül és még durvább szavakat ordibál majd a mozdulni és hallani képtelen öregasszony.

A tolókocsi mögött lesütött szemmel álldogáló nyilván elmerült a saját szenvedésében, lekötötte a küszködés, hogy úrrá legyen szégyenén és töretlenül igyekezzen betölteni Isten akaratát, mindenesetre zokszó nélkül hagyta a károgást és sipítozást – „micsoda?… mit mondasz?… dehogynem … madárijesztő” –, sohasem lépett az anyja elé, nem hajolt hozzá, hogy a nyomorult megkísérelje a szájról olvasást. De lehet, hogy Marosiné eltökélten rikácsolt. A rikácsolók és hadonászók nemigen törekednek megértésre. A szent szűz – ahogyan Marosi Beátát elnevezték – sohasem kért ugyan elnézést, de ha egyik-másik lakóval, a körzeti orvossal, a postással vagy a villany- és gázdíj-beszedővel találkozott, álriadtan megtorpant, pipiskedve laposra húzta magát, mintha szűk lépcsőházban vagy keskeny ajtónyílásban utat engedne. Mindenkire ugyanúgy, némán mosolygott. Később mégiscsak beköltöztette az anyját egy elfekvőbe, aztán olyan csöndesen-magányosan halt meg, hogy hetekig nem kereste senki. Leginkább a házmesterüket rázta meg a lakás-feltörés, a rendőrségi behatolás és tetemszállítás. A kapuban ácsorgott, leste, hogy jön-e valaki, akinek újra meg újra elmesélheti, amit a rendőrtől hallott. „Végül már mufikálódott, kérem… mondhatni teljesen mufikálódott… úgy összezsugorodott… kiszáradt… azt mondják, mufikálódott”, és ha hallgatója megállt, ha sikerült kicsikarnia valamennyi figyelmet, hadonászott, mint a tömzsi igazgatóhelyettes, és rikácsolt, mint a tolókocsis Marosiné. Bárhol legyen az ember, mindenütt, mindenki rikácsol. Huhog és kárál, kohog és kvartyog. Hajnal akkoriban felvert madárháznak hallotta a világot, és riadtan nézte a tükörben a saját madárábrázatát. Tollas, aztán tollatlan változatban. Mindegy, majd kinő.

Sohasem tudta meg, hogy az igazgatóhelyettes megfeledkezett róla vagy beérte azzal, hogy ő valamit mégiscsak csinált az ingerlő loboncával, és amikor túl volt az érettségin, a felvételin, és a katonaságot is megúszta, előreejtett vállal odaült a borbély nullásgépe alá.
rétegre réteg
Az elenyészően kevés és lassan zörömbölő autót – jobbára Moszkvics meg Skoda, Trabant és Volga, használt, szinte patinás-öreg mindegyik, újonnan is használt – gyakorlatlanul, elfogódottan úgy hajtották akkor, hogy az úttestet, de még a járdafalat is kifordult belű kutyák és ellapított macskák fedték. Gyakorlatlanok és nyilván gyanútlanabbak voltak az állatok is. Hajnal néha elgázolt nyestet, sünmaradványt is látott. A még beépítetlen hegy bozótjából egyszer róka ereszkedett le, jött az aszfaltozott útig. Azt mondták, a veszettség tette merésszé, s hogy így a legjobb, legalább nem kellett senkinek elpusztítani. Ott múlt ki a pályaudvart és a kórházat összekötő utcán. A roncsolt testeken addig hajtottak át a kocka-kocsik meg az autóbuszok, a nyolckerekes teherautók, míg elkent mocsokká lett az egész. Locsolókocsi ezen nem segíthetett. Az utcára lépve az embernek mindig is borzongani kell. Az éjszakai lámpák tompa sárgájában – akárcsak a mai szürkésfehér neonfényben – még lidércesebb volt a kép, mint nappal. Télen a hófoltok, az útszélre söpört hóhalmok, a síkos-jeges darabkák alatt is érezhető volt a belsőségek ragacsa. Vastag zoknin, cipőn át is érezhető, mint a föld többi rétege. A betemetett csatornák és csövek közé – mindenki tudta – rengeteg halottat is elföldeltek. Rétegre réteg, az aszfaltburkolat alatt iratok és ruhafoszlányok, bútortörmelék, fel nem robbant bomba, rejtegetett fegyver.

Egyszer Múth Istvánnal ment arra, pontosabban Múth hagyta, hogy ő elkísérje. A börtönből még csak két esztendeje szabadult, kiváló történésznek elküldte a középiskolai tanulmányi versenyre írt dolgozatát. A legtöbbet a megszólítással küszködött, nem nevezhette se mesternek, se elvtársnak, nem volt még a tanára – a legendájával együtt is csak másfél évtizeddel idősebb a frissen érettségizett Hajnalnál –, de valahogy megszólította – „Kedves Múth István”, és kerülte a tegezést meg a magázást is –, a kék gépiratmásolathoz tett levél, persze, rajongó volt; „rajongó”, mintha dacosan bólintana erre most, hajnali bolyongása közben, és szép, kerek mondatban mindjárt tisztázza magában, hogy nem a gyorsan sárguló-porló, mégiscsak dokumentummá hűlő papír hiányzik majd, hanem hogy ma már senki sem érezhet így. Bár ha senki sem érez így, hiányozni se fog senkinek. Úgy érzi, akaratlanul fintorít, mintha tüsszenteni készülne. Múth akkor nagylelkűen meghívta a lakására, könyveket és különlenyomatokat ajánlott, pár hét múlva pedig bemutatta a barátainak – azon a télen, mikor egymás mellett lépegettek a jégfoltos járdán, s épp észrevette, hogy Múth is látja: ugyanolyan vékony talpú, katona-barna félcipőt viselnek. Járnak, mint a börtönudvaron, és néznek lefelé, a lábuk elé. Múth zöldesszürke szemében ingerültség villant, de rögtön mókára fordította, majdnem kacéran vigyorgott, aztán bűvészkedő hirtelenséggel bölcs oktatóvá változott; „a valódi történész a talpával is érzi mindazt, ami az aszfalt alatt lapul. Mindent. Az elszenesedett, réges-régen más vegyületté lett anyag sem téveszti meg. A zokniján, a cipőtalpán… mindenen keresztülhatol… És tudás vagy tapasztalat csakis ezekből az érzetekből lehet”. Hajnal nem mondott ilyesmit a tanítványainak – húsz meg harminc esztendővel korábban sem. Képzeletszegényebb lenne? Szikárabb? A talpa alatt – még ha félálomban, álmatlanul ide-oda hajókázik az ágyában, és meztelen lábfeje a takaróval sem érintkezik –, manapság mintha csak az ő talpa alatt sisteregne-fortyogna a földbe hányt, sebtében eltemetett-felejtett minden. Még a hangjukat is hallja. Együtt, egyszerre úgy szól, mintha gőz sípolna, vagy inkább sebzett kutya nyüszítene. Lent. A szüntelen és monoton zaj, ez a kínos-nyújtott, tompított vonyítás már nem az életben maradás, hanem a fajta annál is elemibb, tartósabb ösztönének hangja: hogy valaki, akárki meghallja, érezze és emlékezzen.
mennyit képzelgett
Múth akkor oldottabb és még bizalmasabb lett a saját kinyilatkoztató tanításától, s nemcsak tényként közölte, hogy elköltözik otthonról, hogy változik a címe, a telefonszáma, hanem aggálytalanul mesélt új szerelméről – mindegy, kinek és hányadszor? –, hogy a börtönben mennyit képzelgett a feleségéről, s a hosszú fogságból szabadulva milyen csalódás érte. Ábrándjainak asszonya izgalmasabb és szenvedélyesebb volt. Eleinte persze remélte, hogy majd újra összeszoknak, illat és érintés felajzóvá domesztikálódik – ezen a kiagyalt furcsaságon mosolygott, és Hajnalra lesett, érti és méltányolja-e a költői paradoxont –, de hát ilyen nincsen, mondta, még a fejét is szaporán ingatta, nincsen, az ember vagy beletörik, belefásul, vélt hűségből és tisztességből lemond a szerelemről, és önként vonul rabságba, vagy a szabadságot választja. Egyébként, érvelt, ő is megértette, normálisan tudomásul vette, hogy míg börtönben időzött, a huszonéves feleségének volt egy-két rövid kapcsolata.

Évtizedek teltek el, mire Hajnal ráeszmélt, hogy Múth szemérmetlen és konvencionális szerelem-locsogása közben nem érzékelhetett a talpa alatt semmit a lenti világból. Az ízig-vérig történész is csak a jéggé fagyott pocsolyákra ügyelt, hogy lábát ne törje, vagy seggre ne essen, s akkor már kibogozhatatlan volt, hogy Múth szerencsétlenül torzult pályafutása, dicstelen akadémiai pozíciója és rejtélyes halála – ügynök volt? milyen szervezetnek a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján? – logikusan következett-e abból a jelentéktelennek tetsző hamisságból, hogy amit tanított Hajnalnak, azt magára nem vonatkoztatta, vagy sors és jellem között soha sincs ilyen logikai, oksági kapcsolat? A milliárdnyi életlehetőségből beteljesülő változatokat csak a rendszerető elme rakja szerkezetté?

Múth aztán óva intette – nem a korai házasságtól, hisz készségesen fogadta, hogy Hajnal esküvői tanúja legyen, és a szertartást előző hetekben meg az anyakönyvvezetői irodában betelhetetlenül szellemeskedett, mámorosan élvezte a sikerét, hogy a vendégek körbeállják és pirulva kacagnak neki –, Hajnal később úgy gondolta, a szerelemtől tartóztatta volna. Hogy mást érezzen szerelemnek. Óva intette a túl szoros kötöttségtől, és minden egyediség, konkrétum nélkül, ösztönösen intrikált. Banális tanmeséket adott elő naiv szerelmesek tragédiájáról vagy észre téréséről, és mint valami érzékiség-kupec, tukmálta a maga portékáját: kaland, nyitottság, szabadság – Hajnal ezekről sohasem vitatkozott vele. Már nem kísérte sehová, nem baktattak együtt a mocskos, felpúpozódó és töredezett aszfalton, s miközben nem voltak együtt, sejtette, hogy Múth merőben másként gondolja őt elveszettnek – de elveszettnek gondolja. Nyílvesszőkként repültek kettőjük között a fogalmak, a márkajelzés nélkül mintha ugyanazok a fogalmak volnának, bugyután hasították a levegőt. Legtöbbször, legelőbb talán a mindkettőjüknek iszonyatos „konvencionális” jelzőt lőtték egymásra – némán és láthatatlanul persze. De a Múth-féle „konvencionális” csakugyan nem hasonlított a Hajnal-félére, ahogyan a Múth-féle „szerelem”-nek és „szabadság”-nak se volt sok köze a Hajnal-gyártmányhoz. Alkalmasak a megsemmisítésre. Volt-e olyan idő, latolgatja bolyongás közben Hajnal Márton, amikor ő nem próbálta elképzelni, mit és hogyan érez a rálövöldöző? Aki éppen fenyegeti, elítéli, megveti, gáncsolja? Talán sohasem volt, biggyeszti kedvetlenül a száját, mert valami istencsapás ez, legalábbis keserves képesség. Ha akarna sem tetszeleghetne a jóságos szerepében. Nem jóság, még türelemnek vagy nagylelkűségnek sem mondható. Kényszer inkább, hogy apróra elképzeli mások mondatait, gesztusait; a riadt szemhéjrebbenéseket és verítékező nyakszirteket úgy érzi, mint talpa alatt az árnytüremkedést; leállíthatatlan. És annyira nem jóságból fakadó, hogy ijedten vizsgálnia kell magát: emberséges-e még a szigorúsága.

Az a rajongó, tar koponyájú fiú, aki izgalmában sebesre harapdálta a száját, és amikor először eljutott Múth lakásáig, nem a csengőgombot, hanem a lépcsőházi világítás billentyűjét nyomogatta; állt ott szerencsétlenül, azonnal becsapottnak érezte magát – hagyjon valami üzenetet? ne hagyjon? milyen alapon lehet számon kérő?, és fogadkozott, hogy soha többet, soha eztán, soha, soha nem adja így ki magát –, Múth felesége meg éppen kinyitotta az ajtót, telepakolt szemetesvödröt tartott a kezében, vitte volna a kapu alatti kukához, de az ajtó előtt toporgó, emberforma kopasztott madártól hátrahőkölt; „jaj, de megijedtem!… ne haragudjon!… a férjemet keresi?… ne haragudjon!… rossz reflex… nem is tudom…”, egymásnak szabadkoztak – az a fiú mégis úgy nézett körül a homályos hallban és Múth dolgozószobájában, hogy évtized múltán is felidézhette a bútorok formáját, színét, helyét. Láthatta-e Múth az ő összehúzott szemében – meg ahogy lebiggyesztette a száját – a nemtetszést? Semmivel se jelezte, hogy észrevette. Kedélyesen nyújtotta a kezét, „szevasz!”, kínálta félreérthetetlenül a baráti tegezést, a közvetlensége talán eltökélt, ilyen fiatalember így még nem közeledett hozzá; bizsergetően érdekes, új szerep – mit kezd vele? próbálgatja, milyen lehetne mesterként? –, amit Hajnal levele és látogatása ígért, jobban izgatta, mint maga a fiú. Hódolva megkereste egy pályakezdő, ehhez a tényhez képest igazán másodlagos, hogy rokon- vagy ellenszenves az a pályakezdő. S hogy kopasz?! Ilyen pompásan nem tettethette magát – vagy mégis tettette? Mindenesetre Múth látatlanul hagyta a kopaszságot, Hajnal viszont kérlelhetetlen bírálóként keskenyre húzta a szemét, és fegyelmezetlenül biggyesztette a száját. A nullásgépnél is hülyébb ötlettel alakították azt a szobát. A falak például mind más színűek voltak, a négyszárnyú ablakot keretező fal sötétlila, a szemközti, leginkább megvilágított, narancsvörös, és a másik két összenéző fal zöld meg kék, de a belépőnek legelőbb mégis a mennyezetet kellett látnia: a plafonon ezernyi egymásba nyomódó színfolt, a tarkaság nemcsak szűkítette a teret, bordó és piros, türkiz és rózsaszín eszeveszett orgiája szétszakadással, robbanással, lezuhanással fenyegetett. Múth már elköltözött onnan, amikor társaságban egyszer himnuszt zengett a színekről, és dühösen panaszolta, hogy a zsarnokság eltünteti a színeket. Nemcsak a börtönben, sehol sincsenek színek. „Hol látsz te igazi pirosat?!”, bökött valaki felé, „És kéket… zöldet… narancsot?! Hol? Mióta nem láttál valódi színt?… Te láttál már valaha?” Támadóan, egymásután mutogatott a körülötte ülőkre, s mintha színpadról szólna hozzájuk, Hajnal azonban sohasem látta még ilyen elbűvölőnek. A heveskedés maradéktalanul igazi volt, és érthetővé, sőt elfogadhatóvá tette az egyébként hátrahagyott lakás csiricsáréságát.

Ennyi idő persze magában is mindent megsápaszt, a színek elerőtlenednek, de úgy tűnik, azok a falak akkoriban sem dacolhattak az egész világ tompa-szürkéjével. Nem akadt festő – valódi színes festék hiányában –, hogy szemvidámító bordót meg sárgát hengereljen.
ócska-buta ürügy
Az érettségit követő nyáron, a sikeres felvételi után még a család legtöbbször megmosolygott svihákja, az isten tudja, mitől, hogyan, de szívdöglesztő életművészként tündöklő Koppándi Zoli is csábította a balatoni nyaralójukba. Hajnal tombolt, amikor négy évvel idősebb másod-unokatestvére ócska-buta ürüggyel felhívta, és a lehető legügyetlenebb alakoskodással úgy terelgette beszélgetésüket, hogy elsüthesse a meghívást. Mi köze neki ahhoz a tahóhoz!? Tízpercnyi közös témájuk sincs. Kinek az agyszüleménye lehetett, hogy egy jampec-majom segítse át a nagykorúsodás keservein? Mert Zoli nem hagyott kétséget afelől, hogy megbízatása van, és éppen erre: az ő pátyolgatására és szabványosítására. Rokoni kötelességből kurvákhoz vezetné? Meggyőzné, hogy a büdös-ragacsos dió-hajolaj alkalmasabb a lelki bajok kezelésében, mint a nullásgép? S hogy a bölcsészkari tanulmányok előtt – mintha papi felszentelés várna rá – feltétlenül élvezze ki az életet. Hajnal szülei ártatlannak mutatkoztak, és egymást túllicitálva, talán túl harsányan is, szinte ínyenckedve gúnyolták Zolit; a sötét sejtelmet, hogy a terv tőlük, vagy legalábbis egyiküktől eredt, mégsem űzhették el. A gyanú, ez a mindig is meglévő gyötrelmes képessége, lelki fogyatékossága – vagy átok volna? sorscsapás? – amúgy is jobban marcangolta, mint bármikor élete során. Tudhatja egyáltalán az ember magáról, hogy még épeszű? Honnan tudhatja, ha mindig, minden elillanónak tetszik, ha bármelyik fixált pont elcsúszhat, alakot válthat, ha bárkiről bármi feltételezhető – és muszáj feltételezni, muszáj elgondolni, muszáj olyan kérlelhetetlenül éles fényben látni. Úgy vonzódott, menekült akkoriban a világűrben vakon kerengő hulladék, a súlytalanná lett fém, kő meg por képzetéhez, mint évszázadokkal korábban számkivetett, otthontalan társai a fákhoz és patakokhoz. Milyen szelíd, majdnem ernyesztő a szigorúság és igényesség mértékéről füstölögni, hogy emberséges meg barátságos-e a méricskélés. Értelemmel latolgatni, pontos szavakkal kacskaringózni: mint a csónak-ringatás. Az a bűzlő-égető gyanú egészen más. Amikor nem tudhatni, mi minden rejtett és hamisított, ki és hogyan csal, nem tudhatni, mikor és mibe sodornak, s hogy pohár-e a pohárnak látszó üvegedény az asztalon. Amikor senkiben sem lehet megbízni, és nincs is neve az egésznek. Nem „gyanú”, nem „rémület”, nem „magány” – ezek a szavak már az oldódás tünetei. Másfélék.

Köszönte azért Koppándi Zolinak az ajánlatot, „visszahívlak”, ígérte, s aztán úgy rémlett, ördögi mesterkedés vagy lelkifurdalás okozhatja, hogy minduntalan elé kerül a fiú. Korábban évente egyszer-kétszer ha találkoztak, azon a nyárvégen meg látni vélte a Szikra moziban – mintha két sorral előrébb ülne. Már sötét volt a teremben, csak a vászonra irányított poros-szemcsés fénynyaláb világított. Ő lehetett. Biztosan ő. És amikor napsütéses délben leszállt a buszról a Tanács körúton, a másik ajtónál Zoli nyomakodott föl. Esküdni mert volna, hogy Zoli az. Egyszer a Bródy Sándor utcán ment, inkább hátulról, mint oldalról látta Hajnal; megismerte a járását, figyelte, míg befordul a Múzeum körútra. Vajon Zoli észrevette-e őt, vagy kényelmesebb volt mindkettőjüknek nem találkozni? Októberben állítólag páratlan lehetősége nyílt az idehaza még kivitelezhetetlen sikeres és gazdag élet megalapozására: egy gyerektelen távoli rokon meghívta Kanadába. Valóságos vállalatbirodalom örökségével kecsegtették, persze csak virágnyelven. A szülők nem akadályozhatták a boldogulását, beleegyeztek az utazásba – „ki tudja, talán hamarosan követhetjük”, újságolta az anyja –, csakhogy ő látta a halott Koppándi Zolit. Két perccel azután látta a holttestét, hogy részegen levetette magát egy negyedik emeleti lakásból. Hajnal baktatott hazafelé, lekéste az utolsó buszt, s inkább nagyobbat került, de ameddig lehetett, a kivilágított főúton gyalogolt. Az éjszakai csődület és sikoltozás ereje odaszippantotta a hulla közelébe. A kapun még rengetegen rohantak ki, mintha bentről menekülnének. Egy nagy buli hirtelen kijózanodó vendégei, pizsamás-köpenyes lakók is jöttek. Valaki visított, hogy „nem hozzányúlni! nem hozzányúlni!”, egy lány elájult, egy másik átrohant a szemközti járdára, a ház falának döntötte a homlokát és hányt.
nem lehet elhazudni
„Ha egészen biztos lettél volna, hogy Zoli az, szólsz a mentősöknek, hogy a rokonod”, mondta Hajnalnak az anyja. Úgy mondta, mintha a vártnál jobb diagnózist közölne. Nem, nem Zoli volt. Nem lehetett ő. Először is Zoli elrepült Kanadába. Különben sem lehet elhazudni egy öngyilkosságot. Senkinek a halálát. Manapság már nem lehet. Ilyen nincsen.

Akkoriban mégis úgy hitte, az életművésznek mondott Koppándi roncsolt testét takarták le kék, levélmintás brokáttal, és találgatta, hogy Zoli szülei is becsapottak voltak-e, vagy maguk kreálták maguknak és a világnak a Kanada-mesét. Szívszorító és horrorisztikus történeteket kerített a mindaddig érdektelen fiú köré – egyik változat sem volt képtelenebb, mint amit a szeme előtt mozgó emberek megmutattak magukból, meg amiket eltitkoltak.

Abból a gyanúval fertőzött kétségbeesésből csak a halál vagy csoda szabadíthat ki – ez idő szerint úgy tűnik Hajnalnak, ő mégis alkalmas maradt akkor, hogy csodára találjon.

A Bolyongás hajnalban novellafüzérből

kép | Paul Cézanne festményei