Mario Benedetti

A KULTÚRA SZEGÉNYSÉGE ÉS A SZEGÉNYSÉG KULTÚRÁJA

1991 tél

A KULTÚRA SZEGÉNYSÉGE ÉS A SZEGÉNYSÉG KULTÚRÁJA

A mexikói FCE által több mint 20 éve megjelentetett könyvben ol­vastam először a szegénység kultúrájáról. A szerző Michael Harrington, az eredeti cím pedig: The other America: poverty in the United States, de a mexikói kiadó más címet választott a műnek: A szegénység kultúrája az Egyesült Államokban (La cultura de la probreza en Estados Unidos). A cím félreértésre adott okot, ugyanis Harrington nem a szegénységből táplálkozó kultúrára gondol — művében csak futólag említi a szegénység kultúráját, és akkor is nevelésre és életmódra vonatkoztatva —, mert katolikus kutatóként alkoholisták gyógykezelésével foglalkozott New York külterületein.
szégyenletes nyomor
Galbraith híres könyvének, a Vagyonos társadalomnak félremagyarázása után — amely valóságos önelégültségi divatot váltott ki az észak-amerikai társadalom egyes rétegeiből, bár nyilvánvalóan az érintettek nem is olvasták a könyvet — Har­rington felhívja honfitársai figyelmét (statisztikákkal és adatokkal alátámasztva) egy másik Észak-Amerika létezésére, amely 1963-ban megközelítőleg 50 millió szegényt jelentett. Pedig mielőtt még Harrington — szinte véletlenszerűen — meg­nevezte egy fényűző ország szégyenletes nyomorát, maga a szegénység kultúrája (a szegény szociális körülmények között kialakult kultúra) Latin-Amerika nagy részén létezett már. Érdemes megemlíteni olyan területeket, mint a népi kerámia, textilművesség, a sokszor anonim költészet, a folklór zene, a trubadúr jellegű éneklés stb.

benedetti4
őrizték kitartóan
Érintetlenül szép szín- és formahasználatról, arányérzékről és kombinációs kész­ségről tesz tanúbizonyságot a Mexikóban, Guatemalában, Panamában, Kolumbiá­ban, Ecuadorban, Peruban, Bolíviában és Chilében az indián közösségeknél kifej­lődött textil- és agyagművesség. Ez a szegénység kultúrája, amelyet általában írástudatlan kézművesek alkottak meg, akik sohasem hallottak az aranymetszés szabályáról vagy a kiegészítő színekről, és mégis, öntudatlanul eljutnak ezekhez a fogal­makhoz. Természetes, hogy létezik az írástudók, sőt néha alapos művészi ismere­tekkel rendelkező alkotók által létrehozott szegényes kultúra is. Ilyenkor a szegény­ség a technikában, a kezdetleges anyagokban, az eszközökben és módszerekben rejlik. Sok latin-amerikai országban, sőt az egyesült államokbeli mexikóiak és Puerto Ricó-iak körében is létezik a szinte teljesen eszközök és díszletezés nélküli félművészeti, kollektív színház, és megvilágosító, összetartó, ösztönző szerepet tölt be. Az erős katonai diktatúra alatt szenvedett és (szenvedő) országokban gyakran olyan magányos előadók vagy kis társulatok őrizték kitartóan a kultúra lángját, akik kevés eszközzel is le tudták küzdeni a félelmet, és minden körülmények között hallatták szavukat.
felfedezték a teret
Uruguayban például a 12 év alatt (de főleg az utolsó években), amíg tartott a diktatúra folyamata, sok szerző és előadó nemcsak tudatosan használta a szegénység kultúráját — így rejtetten fellázadhatott, s a népámítás idején a bizako­dást élesztette és közvetítette —, hanem ez a kultúra egyszersmind erősítője volt az egyéni és közös elhivatottság tudatosításának. Voltak fiatalok, akik amint össze­gyűltek énekelni, felfedezték a teret nagyon is jogos szellemi igényeik megnyilvá­nulásához — ez más (politikai és szakszervezeti) keretekben tiltva volt.
csupa félreértés
Ma, a visszaszerzett demokráciával, legyen az bár szegénységgel és egy szörnyű gazdasági válsággal terhes, vége az elszigetelődésnek és a tilalomnak. Nemcsak lehetséges tetszés szerinti mű kiadása, eléneklése vagy bemutatása, hanem a színészek is visszatérhetnek a száműzetésből, és felléphetnek olyan hírneves kül­földi énekesek, akik hosszú évekig tiltva voltak (Silvio Rodríguez, Pablo Milanés, Joan Manuel Serrat, Chico Buarque, Mercedes Sósa és még sokan mások). A könyvesboltok megtelnek a száműzött hazai és külföldi alkotók műveivel, de ennek különös következménye is van: ugyanabban a kínálatban jelenik meg egy-egy hazai és külföldi szerzőnek az elmúlt 12 évben kiadott több-kevesebb nálunk ismeretlen könyve. Az olvasó szeretne napra kész lenni, de az importált könyv rendkívül drága, és melyik címmel kezdje az izgató és meglepő lajstromot? Az eredmény az, hogy még a száműzetésben élt hazai író is olyan összevissza jut el olvasóihoz, hogy csupa félreértést kelt. Az olvasónak szinte lehetetlen figyelemmel kísérnie egy elbeszélő vagy költői folyamat fejlődését. Elolvas egy tavaly megjelent köny­vet, és utána mintegy folytatásképpen egy másikat, amit ugyanaz a szerző öt évvel korábban jelentetett meg; a politikai hatalom által létrehozott tiltásokat és akadá­lyoztatásokat megért olvasó számára mindezek a könyvek kortársi, egybeeső és párhuzamos művek. Lehetetlen elképzelni, hogy egy kultúra 12 éven át elszenve­dett elzárás, megtörés, cenzúra és félretájékoztatás után könnyen felépüljön romjaiból. Ha nem is létezik kulturális népirtás, amely végezni tudna egy kultúrával, a kultúra többnyire mégis megsérül, összetöredezik és elszigetelt részekre hasad.

benedetti5
zavarba esik
A kritika szembenéz, ahogy tud, a tőle függetlenül keletkezett és mégis megoldandó problémák sorával, pedig érthetően a szegénység kultúrájának elemeit használja fel. Annyira hozzászokott már, hogy csak az ellenállás időszakában nélkülözhetetlen gitárral kísért énekeseket (kitűnőeket, jókat, közepeseket és rosszakat) hallgasson, vagy épp egy kis hangszeres együttest, hogy amikor valaki a teljesen új technikával és a hozzá tallózó decibelekkel felszerelkezve jelenik meg ugyanazon a színpadon, nagyon is érthetően zavarba esik. Hát ez meg mi? Zaj vagy zene? Fejlődés vagy hátralépés? Kulturális gyarmatosítás vagy minőségi ugrás? A jól ismert jelenik meg új formában, vagy egyszerűen valami más? Avantgárd vagy kon­zervativizmus?
saját ritmu­s
Érdekes, hogy talán azért, mert minden megtörténhet, mindenre vannak figye­lemre méltó érvek. Olykor zene, máskor csak zörej. Egyszer minőségi ugrás, más­szor kulturális gyarmatosítás. Néha avantgárd, máskor csak szomorú visszalépés. Világos, hogy a nemzetközi lemez- és/vagy szórakoztatóipari cégek és érzékelési (vagy érzéstelenítési) irányzatok, melyek ösztönzik, irányítják és fenntartják őket, mindig a fiatalok semlegesítését igyekeznek elérni (épp ez a küldetésük). Ennek ellenére még ha e célra választották is a rockot, nem hiszem, hogy a rock, még kevésbé, hogy a rockrajongók lennének a bűnösök. Azért választhatták ezt, mert minden fiatalságnak, a fiatalok minden generációjának megvan a saját ritmu­sa, és ebben az időben úgy tűnik, hogy ez a ritmus (legalábbis a többségé) a rock. Ha a fiatalok a milongáért rajongtak volna, akkor azt használták volna fel a leigázás hatékonyabb eszközeként. Meg kell értenünk, hogy a kulturális inváziót irányító szociálpszichológusok természetesen nem esztétikai, hanem pragmatikai elvek alapján választják meg eszközeiket.
amit nem akarnak hallani
Úgy gondolom, megfontolt választás eredménye a rockzene feltétlen velejárója, a nagy, szinte elviselhetetlen hangerő. Köztudomású, hogy szerte a világon ezer és ezer fiatal lesz gyakorlatilag süket decibel-zuhatagok következtében. Mégse írjunk mindent az imperializmus számlájára. Így lehetne helyesen megfogalmazni a kérdést: mi van ebben a társadalomban, amit nem akarnak hallani a fiatalok, olyannyira nem, hogy inkább a zenében és minden idők legvadabb ritmusában való elkábulást választják? Talán bizony a rendszer tervei? A politikusok ígéretei? A hatalmaskodók erkölcstelensége? A késhegyig menő televíziós viták? Valamilyen konfliktusnak, csapdának és szakadásnak kell lennie ezen a világon, amit ők nem akarnak meghallani.

benedetti2
stan­dard ízlés
A szegénység kultúrájára leselkedő legnagyobb veszély mindenképpen az, hogy előbb vagy utóbb a kultúra szegénységévé válik. Sosem felejtem el a megdöbbe­nést, amikor Panamában, a csatorna mellett láttam, hogy a kuna indiánok csodálatos mola-terítői hogyan alkalmazkodnak az észak-amerikai turisták és katonák stan­dard ízléséhez: azok a szimbólumok és jelek (madarak, rákok, halak, macskák stb.), melyek a színvilág, forma és arányok páratlan kibontásával egyedi bájjal ruházták fel őket, olyan sematikus szövegekké változnak, mint a Merry Christmas és a Happy New Year. A kommersz kereslet elzüllesztette az eredeti kínálatot, és az érthetően nagyobb forgalomra vágyó népművész olyan üdvözlések és szavak javára mondott le saját jeleiről és nyelvezetéről, amelyek még csak nem is illeszkednek mindennapi környezetébe és gondolatvilágába.
meggyötört kultúra
Mégsem csak az analfabéták kultúrájára leselkedik az eredeti szépség és erő elvesztésének veszélye. Valójában minden szegénységből született kultúra veszélye ez akkor is, ha alkotói művelt értelmiségiek és művészek. Hogyha a kormány cenzúrája és önkényessége miatt elszigetelt szegénység kultúrája hirtelen szembekerül azzal, ami a külvilágban történt vagy történik, lehetséges, hogy védekező magatartásra kényszerül. Ez bizonyos tekintetben érthető, hiszen az a művész, aki elérte, hogy a nehézségek, a nélkülözés és a félreinformálás ellenére rendszeresen és magas színvonalon tudott alkotni, és művével visszhangra talált, megpróbálja alátámasztani nem mindig tudatosan igazolható alkotói módszerét, aláhúzni identi­tását és tudatosítani, hogy minden viszontagság ellenére ő és a műve igenis fejlőd­tek. Ez természetes. De az is természetes, hogy aki kívülről jön (legyen az szám­űzött vagy külföldi), azzal a megszerzett és számára megszokott technikai eszköz­tárral lép fel, amely nemcsak hogy nem korlátozta művészi kibontakozásában, ha­nem új lehetőségeket nyitott számára. Ez nem jelenti, hogy egyikük (vagy az, aki itt volt, vagy az, aki most jött) lenne a tehetséges, a másik (bármelyik) pedig a középszerű, az egyik tősgyökeres, a másik fattyú, az egyik eredeti, a másik utánzó. Az, hogy a művész idehaza tartózkodott, vagy külföldön fejlődött, önmagá­ban nem biztosíték, hogy elért a magasabb művészi szintre. Soha nem fogják létre­hozni az erők összefogását, amire nagyon sürgős szüksége van egy olyan (börtön, halál, cenzúra és száműzetés által) meggyötört kultúrának, mint amilyen az én hazámé, ha falat állítunk e két fogalom (belföldi és külföldi) közé, vagy ha a fal egyik oldala hazaárulásból, a másik oldala paternalizmusból áll. Ez nem azon múlik, hogy megbocsátjuk-e bárki életét (vagy halálát), hanem hogy megértjük-e mindenki életét és halálát.
szakmai becsület
Érdemes azt is megemlíteni, hogy már a diktatúra előtt is mindig közel álltunk a szegénység kultúrájához. Arra, hogy a legmostohább körülmények között is mi­lyen magas művészi színvonalat eredményezhet a tudás és a tett, a független, ama­tőr színház hatalmas fejlődése Uruguayban a legmegcáfolhatatlanabb bizonyíték. Miért van, hogy a szegénységnek ez a kultúrája nem csúszik át a kultúra szegénysé­gébe? Nemrég hallgattam Eduardo Galeano egyik beszédét, amelyben azt bizonyította, hogy ő és mi mindannyian mennyit köszönhetünk Carlos Quijanónak, több generációnyi kritikus és újságíró mesterének. Ha valamit tanított nekünk Quijano, az a szakmai becsület volt. Amikor a nemzeti valóság egy fontos területéről kellett riportot készítenünk a Marcha lapjába, az utasítás az volt (ha volt egyáltalán), hogy ne rögtönözzünk. Senkit nem lehetett a törvények, előzmények, történelem és következmények tanulmányozása nélkül az adott kérdésről faggatni, illetve akár egy sort is írni róla. Ha egy író legújabb művéről írtunk kritikát, előtte el kellett olvasnunk az összes művét, hogy az új alkotást megfelelő módon helyezzük el az író fejlődéstörténetében. Ha egy külföldi színházi társulat érkezett, mindenképp már előre meg kellett szerezni az eredeti szöveget, hogy minden eszközünk meglegyen majdani ítéletünk alátámasztására. Sokan nyelveket tanultunk, hogy kivédhessük a fordítások esetlegességeit. Külsőségeiben a Marcha kétségkívül a szegénység kultúrájának volt egy darabja: szinte özönvíz előtti nyomdászműhely, rossz minőségű papír és szűk olvasói réteg jellemezte (a nagytőke mindig is gyanakodva figyelte a Marchát), de a hetilap mégis tartotta igényességét, profizmusát, függetlenségét, és szakmai becsületét, ami 15 éven át megakadályozta, hogy a lap a kultúra szegénységébe hulljon.

benedetti3
az önkény teg­napja
Ki ne értené, hogy amint Uruguay kétségbeesetten igyekszik megszabadulni 12 évnyi kudarc és szűkölködés koloncától, a fiatal művészek megzavarodva és elké­pedve néznek össze, mintha azt kérdeznék: „És most merre? Már nincs diktatúra, miről énekeljünk, fessünk, írjunk és adjunk elő?” Nyilvánvaló, hogy erre a kérdés­re mi, a száműzetésből jövők sem tudunk biztos választ adni. Az itt talált ország már más. Azok, akiket 12 éve gyerekként hagytunk itt, kész férfiak és nők. Meg­számlálhatatlan az összefonódó és egymást keresztező kérdés, de a válasz sokkal kevesebb. 1986 Uruguaya nem azonos 1970 vagy 1972 Uruguayával, bár van néhány, a tegnapelőttire hasonlító vonás. A közbenső sávban húzódik meg az önkény teg­napja, és ebből az oly közeli múltból is tovább élnek bizonyos elemek. Nincs foly­tonosság a diktatúrából a szabadság, a politikai foglyok, sőt a külkapcsolatok kérdésében, de ami a gazdagságot illeti, hajaj, de még mennyire, hogy van! És ebből már nem a szegénység kultúrája sarjad, hanem maga a szegénység, és hogy még súlyosabb legyen a helyzet: szegénység — a megoldás reménye nélkül.
átfolyt
Harringtonnak az írásom elején említett könyvéből idézem: „a szegény észak-­amerikaiak pesszimisták és csalódottak”. Ez a megállapítás valószínűleg nem kizá­rólag az Egyesült Államokra jellemző, mert a szegénység — ha nem talál bármilyen elfogadható megoldást — mindig a csalódottság és pesszimizmus táptalaja. Az or­szág vezetéséért felelős rétegek a számukra nem kevesebbet, mint hatalomátvételt jelentő konkrét reform (a diktatúra megszüntetése) után semmilyen más reformért nem érdekeltek kockáztatni. Ebben az 1986-os Uruguay nagyon is hasonlít 1970 Uruguayához. Néha az embernek az az érzése támad, hogy ezeken a felelős osztá­lyokon a diktatúra szörnyűsége (ami valóban megsebzett és megsértett bizonyos, a hatalomtól ma is távol eső rétegeket) úgy átfolyt, mint az eső az utcaköveken: anélkül, hogy nyomot hagyott volna.
közöm­bösséget színlelnek
Ha az elnyomás kiválasztott (vagy egyszerűen csak nem érintett) rétegei közöm­bösséget színlelnek vagy éreznek azok iránt, akik az elnyomást saját bőrükön és életükön szenvedték, az nem kedvező egy olyan társadalom fejlődésére, amely épp most jut túl a hosszúra nyúlt diktatúrán. Szociálisan sohasem kifizetődő, ha egy bizonyos réteg megtagadja a történelem tanulmányozását.
a rés
Egy viszonylag új tudósításban már utaltam rá, hogy Uruguay mostani hatalom­bitorlóiból a merészségnek még az árnyéka is hiányzik; a nagyobb pontosság ked­véért: hiányzik belőlük minden bátorság, hogy elüssenek a tegnapelőttitől. És ez nagyon súlyos probléma, mert ha ma ugyanolyanok, amilyenek ezelőtt voltak, ak­kor ez a változatlanság (anélkül, hogy ez kötelező érvényű vagy kikerülhetetlen lenne) ugyanazokhoz vagy nagyon hasonló következményekhez vezethet. Kisebb fokon az ellenzékből, pontosabban a baloldalból is hiányzik bizonyos elszántság és erő valódi alapelveik megállapítására, amelyek közül semmiképp sem hiányozhat a képzelőerő leleményessége, aminek segítségével megtalálhatják a rést abban a sűrű, tömör rendszerben, amely diktatúrával vagy épp demokráciával egész eddig megakadályozta, hogy szélesebb rétegek is részesüljenek az ország rosszul elosztott javaiból.

benedetti6
groteszk méretek
Hála Istennek, a diktatúra elmúlt, de a csalódottság, a romokban álló gazdaság és a darabokra hullott kultúra micsoda örökségét hagyta ránk! Ezért nem lenne sem jogos, sem tisztességes az új nemzedék szemére vetni a diktatúra utáni kultúra kétségtelenül meglevő hiányosságait. A diktatúra idején a félreinformálás már egy­szerűen groteszk méreteket öltött, mivel nemcsak megakadályozta sok, a nemzeti fejlődés szempontjából döntő jelentőségű alkotó intellektuális termékének elterje­dését (még a nagy nevelő, José Pedro Valera 1845–1879 műveit is bevonták a Nemzeti Könyvtár termeiből — nevét egyébként az egész országban szobrok és terek őrzik —, mert elkövette azt a bűnt, hogy lefordította kortársa, Karl Marx műveit), hanem elzárta a művekhez, vitákhoz, irányzatokhoz és a nemzetközi élet­ben, főleg a harmadik világban felbukkanó teremtő gondolat kalandjaihoz való hozzáférhetőséget. És mintha mindez még kevés lenne, az önkényuralom hatalmá­nak saját történelmünk meghamisítása sem okozott gondot.
kritikai fejlődés
Nyilvánvaló, hogy az irodalmi vagy művészi alkotás megítélésének alapvető fel­tétele az előzmények ismerete. De napjainkban az ilyen képzettség és tájékozottság hiányzik — nem elsősorban saját hibájukból — Montevideo irodalmi, művészi, színházi és filmművészeti életét értékelő fiatal kritikusok nagy részéből, bár ha a filmművészetet nézzük, az utóbbi időben a Cinemateca Uruguaya nagyon értékes munkát végzett a korszerű tájékoztatás érdekében, de ez mégsem helyettesítheti egy fokozatos, tehát nem elsietett kritikai fejlődés megbízhatóságát és hatékonysá­gát. Szerencsére a 12 év homályában is volt az országban néhány hosszú és termé­keny munkásságú kritikus (nemcsak a filmművészetben, hanem más területeken is). Ez alatt az időszak alatt nem mindig dolgozhattak (mert gyanúsak voltak a rendszernek), de segítségük az újoncoknak felbecsülhetetlen értékű lesz.
légből kapott
Az irodalom területén természetesen érezhető a hatalmas erőfeszítés az utóbbi időben a világban (főleg az észak-amerikai egyetemeken) kialakult kritikai irányza­tok megismerésére. Ez roppant sok energiát igénylő munka, mégsem mindig vezet valódi eredményekhez: először azért, mert ezt a kutatást nem lehet mindig elég alaposan végezni (többek közt a szakkönyvek csillagászati ára miatt sem), és ebből következik, hogy egyes szerzők légből kapott idézetek, címek felsorolásával szín­lelnek tudományos műveltséget.
megélt történelem
Tudom, hogy az enyémhez hasonló vélemények félreértést szülhetnek: például hogy ránk, a száműzetésből jövőkre a paternalista címkét ragasztják. Semmi sincs távolabb céljaimtól. Nekünk is, akik ez alatt a 12 év alatt nem tartózkodtunk az országban, van hiányosságunk: az előzmények, az ez idő alatt megélt történelem. Bármely könyvesboltban jó adag könyvet találunk a diktatúra utolsó időszakában vagy rögtön utána megjelentek közül, de nekünk is lehetetlen naprakésszé válnunk felszínes és ellenőrizhetetlenül gyors olvasással.
a kultúra ingatagsága
Ha az irodalomban komolysággal és kitartással pótolni is lehet, amit elvesztettünk a színház esetében ez (a távollétünkben kibontakozott nemzeti színjátszás megismerése) gyakorlatilag lehetetlen számunkra. Vagyis mindenkire érvényes a szerénység parancsa, és ez akkor sem mond ellent a bátorság követelményének, ha paradoxonnak tűnik is. Néha a szerénységhez is merészség kell; és ugyanakkor, amikor a kritikus merészség meghatározó eleme a szegénység kultúrájának, a kritika heve szomorú jele lehet a kultúra szegénységének. A kulturális fejlődés bizonyos szakaszaiban megtörténhet, hogy a mindent rossznak, gyengének és öntudatlannak minősítés kerül előtérbe, és bonyolódik a helyzet, ha az oly kedvezőtlen ítélet érvei sem kevésbé gyengék és öntudatlanok. Senkinek sem hasznos, ha egy kritikai véle­mény érzelmi kipakolás, irodalmon kívüli ellenszenv, vagy legrosszabb esetben, ha az irigység szinte öntudatlan kifakadásának eredménye. Kritikusok és művé­szek, de mindenek fölött emberi lények vagyunk, következésképpen lehetünk ragyogóak és őszinték, de ugyanakkor törékenyek és esendők is, hisz az átmeneti időszakok már önmagukban is bizonytalanok és könnyen szétesők, és ezekből fa­kad a kultúra ingatagsága. Hogy az átmenetből ismét egyértelműség és világosság lehessen, sohasem helyes elfoglalni a senki földjét: sokkal célravezetőbb, ha meg­keressük a közös területeket, ahol összegyűlhetünk, ahelyett hogy szétválnánk, miközben tudjuk, hogy különbözőek és ugyanakkor egyneműek vagyunk (ez a kö­zeli távolság, amit Ibero Guiterrez fedezett fel).

[…]

benedetti7
keservesen
Miután az önkényuralom kettészakította az uruguayi kultúrát, most egyedülálló lehetőség nyílik ugyanennek a kultúrának gyümölcsöző, tartalmas egyesítésére. Váratlan és örömmel látott kulturális örökségünkké, közös nagy kincsünkké válhat mindaz, amit keservesen megtanultak azok az uruguayi értelmiségiek és művé­szek, akik különböző okokból az országban maradtak, és amit mi, emigrálni kény­szerülők tanultunk, mert kapcsolatba kerültünk más népekkel és kultúrákkal. En­nek a kalandnak (kishitűségből vagy ostobaságból eredő) elutasítása egy különösen vonzó és ígéretes választási lehetőség eltékozlását jelentené.
megváltá­si forma
Egyezzünk meg abban, hogy a szegénység kultúrája szinte csak a védtelen társa­dalmak kiváltsága. Ezzel szemben a kultúra szegénysége bármilyen típusú társada­lomban létezhet, még a leggazdagabban és legfényűzőbben is, mint azt Michael Harrington kimutatta. A szegénység sokkal magasabb rendű lendületet és termé­kenységet produkálhat, mint a pusztán racionális megoldási kísérletek. Ugyanak­kor önfelszabadító ereje van, mint annak, aki kihúzza magát a kútból, a tudatlan­ságból vagy a szorongásból. A szegénység kultúrája az emberi lény egyik megváltá­si formája. A kultúra szegénysége azonban teljes vereség, hajótörés, a stílussá for­mált gátlás. Csak egy híd kapcsolja össze a szegénység kultúráját és a kultúra szegénységét, nem felvonóhíd, de nagyon billenékeny alkotmány, hasonló ah­hoz a deszkához, amely az Ugróiskolában oly ingatagon köti össze Travelert Oliveirával.
a rosszkedv egy rendszere
A fejletlenség elnyom, megkárosít, elerőtlenít, megnyomorít, megkérdőjelezi erőfeszítéseinket, és kétségessé teszi valódi eredményeinket. Ahhoz, hogy mindennap legyőzzük a fejletlenséget, és az élethez és alkotáshoz erőt adó indítékot nyer­jünk, nagyon makacsnak és nemesnek kell lenni. A fejletlenség a többé-kevésbé jogos vagy indokolatlan gyűlölet melegágya, és párosulva mindazzal az igazságta­lansággal, amivel egyesek magát a fejletlenséget megszervezik, megtörheti az aka­ratot, intézményesítheti a szomorúságot és megbéníthatja a lázadást. Mindennek szükségszerűen a kultúra területén is érezhető a következménye: elernyed az ön­igényesség és megkeserednek a kapcsolatok az ösztönzés hiánya, a módszerek nélkülözése és az információ eszközeinek drágasága miatt, és ama meggyőződés miatt is, hogy korlátozottak és determináltak vagyunk. Senkinek sem kellene cso­dálkoznia, hogy a művészetben a rosszkedv egy rendszerét fedezi fel, hogy emiatt megritkulnak a viták, és nehezen gyógyuló sebek nyílnak. A dühroham sohasem tisztáz semmit: az csak rosszfajta vetélkedés, amikor a cél nem az igazság felfede­zése, hanem a másik eltiprása. A kulturális közeg szegénysége általában magával vonja az e téren dolgozók béreinek süllyedését is, de ennél sokkal elkeserítőbb a szellemi kárpótlás elmaradása. Az alkotónak — mint bárkinek — ösztönzésre, segítségre, együttérzésre van szüksége, és ha két vagy három évig a családi pihe­nésből lopva időt, írt egy regényt (vagy talán a Regényt), a legkevesebb, amit el lehet várni, hogy ezt a szívós munkát ne egy rövid és tömör recenzióval, egy olyan jegyzettel intézzék el, ami nem egy hasonlóképpen szigorú és alapos elemzés eredménye.

benedetti8
személyes búvóhelyek
A fejlődésnek természetesen más csapdái is vannak: a hatalom közelsége, a közismertség, a beleolvadás az intellektuális maffiába, a csábító díjak, a fordítások, sőt maga a piedesztál; de ha ezek a dolgok talmi ragyogásként és hamis aranyként hízelegnek is bizonyos írók és művészek gőgjének, és növelik önbecsülésüket, a fejlődésnek ezen a pontján más életstílust követve létezik a nagy művek megalkotásának a lehetősége — már nem elefántcsonttoronyban, hanem személyes búvóhelyeken —, az érintkezés létrehozása az olvasóval, nézővel vagy hallgatóval, és ezzel az életbevágóan fontos összeköttetéssel a művész megszerezheti a legnagyobb boldogságot okozó kapcsolatot.
az ürügy
A fejletlen társadalomban a szegénység kultúrája hajlíthatatlan, de nem könyör­telen, komoly, de nem zord szokott lenni. A kultúra szegénysége ellenben majdnem mindig türelmetlen, felszínes és megosztó. Nagyobb az önbizalma, ha leleplez, vagy azt hiszi, hogy leleplez egy-egy kudarcot, mint ha jelen lehet egy művészi alkotás szülésénél vagy születésénél. Könnyen megtalálja az ürügyet, hogy rombolhasson, és ha egyszer elszántságának szokatlan jeleként végül is a dicséretig jut, érezhető rajta az áldozat aurája, a bűnbánat íze.
szükséghelyzet
A szegénység kultúrája két értelemben is szükséghelyzetben teremtett kultúra; a körülményeknek megfelelő szegényes vagy szükség diktálta kultúra, egyszersmind most megteremtődő, születő, megmutatkozó és kinyilatkoztató kultúra. Komolyan gondolom, hogy ebben a 86-os Uruguayban léteznek bizonyos lehetőségek (az intellektuális elszántság, a mindig éber jelenlét, a legtüzesebbek lehetséges védelme és a legfiatalabbak élénk törekvése miatt) egy állandó és szilárd felemelkedésre. Ez a megújulás azonban kikerülhetetlenül összefügg a gazdasági konjunktúrával, ami az egész társadalmat, sőt a művészek és értelmiségiek bizonyos hánya­dát is tönkreteheti majd. Talán ez a hosszas eszmefuttatás az országról és a diktatúra után ránk maradt szétszakadt kultúráról csak azért született, hogy kifejezze: hiszek abban, hogy en­nek a kultúrának közeli kibontakozása összhangban lesz legjobb hagyományaink­kal. És hogyha már erőnkből többre nem futja, inkább a szegénység tisztes kultúrá­jára áhítozom, mint a kultúra szánalmas és ámító szegénységére.

fordította | Cselik Ágnes