MATE KOCSMÁJA

Nem ez volt a neve, csak mi hívtuk így a kimondhatatlan mássalhangzóhalmaz helyett, ami bizonyára csúf tengeri szörnyet jelentett, mert az volt ráfestve primitív cégtáblájára, dülledt szemű, polipszerű lény, amint számtalan karja egyikével éppen elragad egy dagadt nőszemélyt.

Mate kocsmája az öböl partján állt egy isztriai városkában, a múlt század hetvenes éveinek derekán. Teraszán, akár a többi kisvendéglőben, turisták üldögéltek csíkos vászonernyők alatt, és drága italokat kortyoltak, bent, az ivóban helybeliek iszogattak, véletlenül sem vegyülve el az idegenekkel. Ez az apartheid – ami önvédelem volt a nyaranta rájuk zúduló áradattal szemben – jól működött. A kisváros lakóinak külön strandja volt, nem a kiglancolt olasz pékségbe jártak kenyérért, és nem az óváros patinás tavernáiban mulattak, hanem kivilágítatlan mellékutcák borpincéiben énekelték szívfájdítóan szomorú dalaikat. A fizetővendég-szoba kulcsát az utazási iroda megbízottja adta ide, és a háziakkal két hét alatt egyetlenegyszer sem találkoztunk. Létükről csupán egy cédula tanúskodott, amit első nap találtunk a takarón: Vizes törülközőt ne tedd az ágyra!

déjá vu érzés

Ennek ellenére R. otthonos és barátságos helynek látszott. Alig három napja érkeztünk, mégis, mintha régen itt éltünk volna, a déjá vu érzése kísérte minden lépésünket. A ciprusokkal és leanderekkel szegélyezett tengerparti sétányon és a villanegyedben mindenütt a félig-meddig közös múlt, a monarchia szelleme kísértett, az óváros szűk sikátoraiban pedig a neorealista olasz filmek utcán száradó fehérneműs couleur locale-ja. Kötöttségekkel teli hazai világunk emléke gyorsan elmerült, két hétre kiszakadtunk a láncból, csupán a gyerekek hiányoztak. Furdalt a lelkiismeret, amiért otthon hagytuk őket, de a nyaralási utalvány, amit anyám nyert, két személyre szólt. Anyám – talán mert egy velencei nászúton fogant – mindig szerette volna látni a tengert, de a történelem mindig közbeszólt, s amikor végül ölébe hullott a lehetőség, azt mondta, öreg az utazáshoz. Menjetek ti, küldött, nézzétek meg a tengert helyettem is.

Ó, az a tenger! Amikor a hosszú, egész éjszakai utazás után a vonatablakban megjelent az a világoskék sáv a fenyőfák csúcsa fölött, azt hittem, felhő, és vitatkoztam Z.-vel. Ez még nem az Adria, innen nem látszhat, túl messze vagyunk, különben sem lehet ennyire kék, pedig ilyen messzire látszott, és ilyen kék volt, és két héten át ezt a valószínűtlen kékséget itta fel pillantásunk minden áldott napon napkeltétől napnyugtáig.

Mert a városban mindenütt ott volt. Láttuk a sétálóutcából, a kis trattoriák kerthelyiségeiből, feltűnt a piac mögött, a meredeken lejtő utcák végén, és ahol eltakarta egy kőkerítés vagy a ciprusok fekete sorfala, a sziklákhoz verődő hullámok loccsanása jelezte jelenlétét, ez a jellegzetes, ritmikus hang, ami éjjel is velünk volt, beszökött hozzánk a nyitott ablakon.

Napközben a Santa Catarina-sziget fehér sziklái közt heverészve néztük végtelen kékjét. Állandó helyet találtunk a déli parton, simára betonozott kis napozóplaccot a sűrű leanderbozót védelmében. Közvetlen szomszédunk egy öreg német nő volt, aki a sziget sokcsillagos szállodájában lakott, a többieket nem láttuk a part görbülete miatt, legfeljebb a hangjuk ért idáig: tépett szófoszlányok, nevetés, gyereksírás töredéke.

R.-ben főleg németek nyaraltak. Akkor még ketté volt vágva Németország, és csak a nyugatiak jártak az Adriára, a kelet-németeknek a Fekete-tengert engedélyezték. Nálunk otthon, az ország délkeleti csücskében júniustól szeptemberig hosszú karavánokban vonultak az NDK-rendszámú Trabantok és Wartburgok a városon át a közeli határátkelő felé. Mindennap láttunk hátizsákos, bőrsarus fiatalokat, stoppal jöttek a Balti-tengertől, és mentek tovább az Arany-partra. Néhányan az átutazók közül megszálltak a Koronában, ennivalót vásároltak a főtéri üzletekben, elmentek a termálfürdőbe, és ha letévedtek a főútvonalról, útbaigazítást kérve megszólították a járókelőket. G. kolléga – párttitkár volt az iskolában, ahol tanítottam – felszólalt egy értekezleten. Azt mondta, nem jó ez a nagy jövés-menés, az idegenekkel mindenféle nemkívánatos eszmék is beszivároghatnak, jobb lenne nem szóba állni velük.

aggódtam érte

Az öreg hölgy tarka vászonfürdőruhát viselt és fehér panamakalapot, mint az afrikai vadászok. Nemigen törődött velünk azonkívül, hogy barátságosan fogadta köszönésünket, és Z.-vel megbeszélte az aznapi időjárást. Ne féljenek, nem lesz eső, itt mindig süt a nap, azért járok ide, zárta be a társalgást, azután bekente magát kakaóvajjal, és végignyúlt a gyékényén. Órákig feküdt mozdulatlanul a naptól áthevült sziklák között, és csak akkor kelt föl, hogy fürödjön egyet, amikor egész testét apró izzadsággyöngyök lepték be. Nagyokat úszott, labdaként hánykolódó, fehér úszósapkás feje el-eltűnt az apró hullámfodrok között. Aggódtam érte, mert anyámat juttatta eszembe, de mindig felbukkant újra, és végül szerencsésen partot ért. Nehézkesen fölkapaszkodott a lépcsőzetes lejtőn, tessék-lássék beállt egy bokor mögé, ami nem sokat takart belőle, és vizes fürdőruháját szárazra cserélte. Pillanatnyi ruhátlanságát épp oly természetességgel viselte, mint öregségét, nem zavarta, hogy látjuk, amint megereszkedett bőre túl bő kabátként ráncokat vet rajta.

Az öreg hölgy hallgatott, mi viszont beszélgettünk napozás közben ezeken a forró délelőttökön, pedig húsz éve voltunk házasok, elég volt egy pillantás, egy mozdulat, a másik ajkának leheletnyi érintése, de a tengert muszáj volt szavakba foglalni, mert titokban mindketten attól féltünk, hogy elillan, mint a délibáb, ha nem horgonyozzuk le pontos megállapításokkal színeit és hangjait, az apály és a dagály változásait, a tengeri sünök mészházának sugaras szimmetriáját, ezt az egész elénk táruló gyönyörűséget, és azt is, amit jelentett nekünk: a teljes szabadság illúzióját. Ahogy a nap mind följebb hágott, a kabócák átható cirregése hangosabb lett, a píneák szúrós gyantaillata szétterült fölöttünk, a só kivirágzott bőrünkön, és a dél hevétől letaglózva elnémultunk, mint a felszín alatt cikázó halrajok. Lelassultak a sziklákon sütkérező gyíkok is, a hullámok mozgása lustává vált, egyre több idő telt el két loccsanás között; a sirályok kifeszített szárnnyal úsztak a levegőben, mi pedig átlátszó testtel lebegtünk lent a vízben.

Késő délután, amikor megjött a dagály és hosszabbodni kezdtek az árnyékok, felkerekedtünk, hogy átmenjünk a sziget meredek, északi oldalára, ahol megtört a hullámverés és a felcsapó víz mennydörögve hullott vissza a sziklafalról. Azután kézen fogva lesétáltunk a kikötőbe, egy csupasz mólóra a szélcsendes oldalon, és a két part között ingázó kishajóval visszamentünk a városba, ahol már véget ért a délutáni szieszta, a nyaralók elözönlötték az utcákat, kerthelyiségeket, a Filigrán elnevezésű ékszerboltokat, és a piacon álló sátraknál indiai gézruhákra és valódi bőr bocskorokra, táskákra alkudoztak. A nappali hőség enyhülni kezdett, az alkonyatkor mindig feltámadó könnyű szél a parti cölöpökön száradó halászhálók szagát hozta a szárazföld felé, ami elkeveredett a leanderek illatával és a grillsütők olajos füstjével. Kint, az öböl fölötti égi bowling-pályán lefelé gurult már a nap, közeledett a Santa Eufémia szögletes tornyához. Ilyenkor, a szigetről jövet kiültünk Z.-vel a Baracuda teraszára, hogy megnézzük a kétszeres naplementét, a borszínű tenger előtt feketén kirajzolódó torony, majd a félsziget mögé lebukó nap színjátékát. Jeges Martinit ittunk citromkarikával, mint Fellini dolce vitázó hősei.

Mate kocsmájára egy ilyen naplementében találtunk rá nyaralásunk harmadik vagy negyedik napján. A parti sétányon nyüzsgött a nép, és a kerthelyiségek dugig voltak. Az alacsony, kúpcserepekkel fedett, jellegtelen épület utolsóként állt az öblöt szegélyező kis vendéglők sorában, és ott sem volt hely, de ahogy járkáltunk az asztalok között, beláttunk a matrózkocsmának berendezett ivóba. Miért ne mehetnénk be?, kérdeztem, bent sokkal érdekesebb, mint kint.

fekete emberek

Hogyne, és sokkal melegebb is van, bólintott Z., de azért elindult befelé, ahol cserzett bőrű, komor, fekete emberek iszogattak megfontoltan a füstös gerendákra felaggatott hálók, halcsontvázak és poros tengericsillagok alatt. A bádoggal borított pultnál Z. találomra rámutatott a polcokon sorakozó palackok egyikére, és a behemót csapos színültig töltött két kupicát valami borostyánszínű folyadékkal. Dve slijovice, mondta, mikor odatolta elénk, és orrunkat megcsapta a szilvapálinka jellegzetes illata.

A helybeliek elhallgattak, kezükben megállt a pohár, és barátságtalan arccal bámultak minket. Tán csak nem sértettünk meg valami helyi tabut?, riadtam meg, és ránéztem a csaposra, hátha elárul valamit a viselkedése. Lomha mozgású, nagydarab, középkorú férfi volt, meglepően fehér bőrrel, izmoktól dagadó karján tetoválás, a cégtábla primitív rajzának mása. Fényes, fekete haja mélyen benőtt alacsony homlokába.

Alighanem birkózott fiatal korában vagy súlyt emelt, mondta Z., amikor már az étterem felé sétáltunk, de én rákontráztam: inkább idegenlégiós volt vagy tengerész, és az éhgyomorra ivott pálinka keltette enyhe bódulatban nevetségesnek találtam korábbi ijedelmemet.

Akkor azonban, a bádogtetejű pultnál állva elég kényelmetlenül éreztem magamat. Ugyan, mit keresünk itt? Nem lett volna jobb odakint várni kicsit? Kellett nekem matrózkocsma, gondoltam, és mintha pellengéren állnék ennyi marcona férfi között, akik mind engem bámultak, az idegen nőt. A kezemben szorongatott pálinkáspohár csak súlyosbította a helyzetet, amikor azonban az első korty forróság a gyomromba ért, oldódott a feszültség. A csapos alig látható mozdulattal intett fejével a többieknek, és egy pillanat múlva az ivót újból betöltötte az egészséges kocsmazaj. Kicsit később borostás képű halász jött a pulthoz. Maténak szólította a fehér kötényes óriást, pálinkát kért, és mielőtt felhörpintette az italt, megemelte felénk a poharát.

melósok

Másnap már nem kellett keresgélnünk a Santa Catarináról jövet, lábunk egyenesen Mate kocsmájába vitt. Bent sokan voltak, alig láttunk a sűrű cigarettafüsttől. A pult előtt tucatnyian szorongtak, leültünk hát egy fal melletti asztalhoz, türelmesen várva, hogy ránk kerüljön a sor, és közben a helybelieket nézegettük. Halászok voltak és matrózok, meg a közeli kőfejtő munkásai, akik éppúgy betértek a kocsmába munka után, mint otthon nálunk az ácsok, kőművesek vagy a gépgyáriak. Sötétre égett bőrükön világosabb színű ráncok, az erős napsütésben hunyorgás nyomai, cájgnadrágjukra tapadva halpikkelyek, hínár, hajukban kőpor. Melósok, mondta Z., aki az építőiparban talált fogadtatásra, amikor szabadulása után nem sikerült visszajutnia az egyetemre. Tudták ugyan ott is, honnan jön – a káderlapján rajta volt minden –, de azért hagyták dolgozni, később mesterséget tanulni. Z. latin nyelven és más haszontalan tudományokon edzett agyával hamar elsajátította a szükséges fogásokat, tudnivalókat, és szellemi kapacitásának parlagon hagyott nagyobbik felét szemlélődésre fordította munka közben. Szociológiából akár doktorálhatott volna, annyi idevágó ismeretet szerzett.

Várakozás közben, mint mindig, Z. az embereket figyelte, én pedig az ácsolt berendezést és a tárgyakat, a tenger felaggatott relikviáit. Nem sokáig bámészkodtunk, mert az egyik vendég kivált a sorból, odajött hozzánk, és letett elénk két teli poharat. Mate küldte, mondta és megveregette Z. vállát, mintegy véglegesítve törzsvendéggé avatásunkat.

Az idő gyorsan telt, a nappalok és éjszakák egymásba folytak. Délelőttönként felelőtlenül süttettük magunkat a fehér sziklákon. Már nem beszélgettünk. Hallgattuk és élveztük a tengert. Esténként pedig – amennyire lapos pénztárcánk engedte – sorra kóstoltuk gyümölcseit. Tintahalat, kagylót és egyszer rákot ettünk vacsorára, azután éjfélig sétáltunk összekapaszkodva az óváros szűk sikátoraiban, mint a fiatal szerelmesek. Minden folyt, hullámzott körülöttünk, egyedül a székesegyház tornya állt masszívan és elmozdíthatatlanul az időben, és Mate kocsmája, ahová minden este betértünk.

Maténál különös, belterjes élet zajlott: munkahelyi vitákról, családi eseményekről, szerelmi válságokról szereztünk tudomást. Z. kamaszkorából hozott ruszin nyelvtudása előjött, mind jobban értette, miről folyik a szó a helybeliek között, bennem pedig működni kezdett a képesség, ami idegen nyelvi közegben segít megérteni a gesztusokat és az arcokról leolvasható jeleket. Lassan kiviláglott az is, hogy Mate nemcsak itallal szolgálja ki kuncsaftjait. Mogorva arccal meghallgatta részeg sirámaikat, aztán tanácsokat adott, vigaszt nyújtott, vagy éppen leszidta a hozzá folyamodót, mint azt a vigyorgó fiút, aki örökké leste, kivel tudja meghívatni magát egy korsó sörre. Te ingyenélő, te anyaszomorító, mikor nő már be a fejed lágya? Nem szégyelled magad, hogy a mások pénzén rúgsz be mindennap a kocsmában? Mikor mész már dolgozni? Elvárod, hogy szegény beteg anyád keressen rád?, tolmácsolta Z. némileg szabadon a hallottakat. Később bevallotta, hogy az első mondat szavait nem értette, de ugyan mi mást jelenthettek? A lusta fiú bambán vigyorgott tovább, ám a korholás hatott. Pár nap múlva elszegődött egy halászhajóra, és az előlegből fizetett egy kört a törzsvendégeknek, minket is beleértve.

Az utolsó napon R.-ben népünnepély volt: térzene, ökörsütés és fesztivál. Autóbuszokon áradt a nép, Isztria minden lakója idesereglett, az utcákon és tereken annyi turista nyüzsgött, mint még soha, a föltorlódott autók dudáltak, mindenki kiabált, a korai részegek duhaj nótákat énekeltek.

Mate kuncsaftjai ezúttal a parton iddogáltak, az ivót idegenek szállták meg. A bádogpultra köpcös, tésztaképű férfi könyökölt, és amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, megszólított minket. Volt egy kis akcentusa, és a hangján hallatszott, hogy már sokat ivott. Svájcban él, remek állása van, rengeteget keres, kezdte hencegve a bemutatkozást. Menjünk vele, ő majd a gondjaiba vesz minket, sose aggódjunk, mondta, és farzsebéből nagy köteg pénzt vett elő. Z. mögöttem állt, nem láttam az arcát, de éreztem, hogy feszeng. Én is kényelmetlenül éreztem magam, mert hiába próbáltunk szabadulni tőle, a tésztaképű csak jött utánunk a bankóit lebegtetve, pedig Z. kijelentette, hogy eszünk ágában sincs vele menni, tegye el a pénzét, én meg kerekperec megmondtam neki, hogy terhünkre van a társasága.

Nem nagyon értettem, mit akar tőlünk, de a zsigereimben éreztem a veszélyt, az egész emberből sugárzott valami ragacsos igyekezet, valami alig leplezett erőszakosság, és magabiztos is volt, mint aki mögött nálánál nagyobb hatalom áll. Az volt a legrosszabb, hogy amíg győzködött minket, mindaz, amiről azt hittük, kis időre sikerült magunk mögött hagyni, hirtelen körülvett, és a szabadság illúziója szétpukkant, mint egy léggömb. A köpcös felém nyújtotta a bankóköteget. Mennyit adjak?, kérdezte és farkasmosolya mögül kilátszott hézagos fogsora, vegyen magának valami szépet, nem akar ajándékot vinni a gyerekeinek? Végigszaladt hátamon a hideg, belekapaszkodtam Z. karjába, és éreztem, hogy ő is pattanásig feszült. Mate, aki eddig kifejezéstelen arccal törölgette a pultot, lecsapta a vizes rongyot, áthajolt a nedvesen csillogó bádogon, és halkan mondott valamit a köpcösnek, aki védekezően maga elé emelte a kezét, és hadarva magyarázkodni kezdett. Mate nem szólt többet, résnyire összehúzott szeme azonban kinyílt, olyan pillantást vetett rá, hogy a másik elhallgatott, és a következő pillanatban tántorogva kihátrált az ivóból.

váratlanul születnek barátságok

Mate akkor felegyenesedett, combjához ütögette a tenyerét, levert róla valami piszkot, azután kitett a pultra három poharat, és töltött. Szó nélkül koccintott velünk, és amíg ittuk a tölgyfahordóban érlelt, illatos szilvapálinkát, arra gondoltam, milyen váratlanul születnek barátságok.

R.-be három év múlva látogattunk újra. Ezúttal nem csoporttal mentünk, és az öblön túli kempingben laktunk. Késő délután érkeztünk meg, és ahogy felvertük a sátrat – ki se csomagoltunk –, elindultunk az öböl felső vége felé. A kocsma ugyanúgy nézett ki, mint amikor először megláttuk, és biztosak voltunk benne, hogy ott találjuk Matét, mégis egy kis szorongással léptünk az ivóba. Végignéztünk a súrolt deszkaasztalok mellett iszogató helybelieken, de egyetlen ismerőst se találtunk közöttük, és a bádoggal borított pult mögött senki se állt. Aztán meglebbent a konyhába vezető ajtó függönye, és belépett egy pincérkabátos fiú. Z. megkérdezte tőle, itt van-e Mate. A fiú a fejét rázta, azután hosszas magyarázatba kezdett. Az öböl túlsó végén van, mondta bizonytalanul Z., amikor kiléptünk az utcára, a fiú szerint saját vendéglőt nyitott, de már régen, még a tavalyi szezon előtt, azért nem emlékezett rá eleinte.

Türelmetlenül ettünk; a tintahal rágós volt, és a paradicsomsalátába túl sok cukrot tettek. Vacsora után elindultunk az öböl köré kanyarított sétányon, de nem jutottunk a végére, mert túl fáradtak voltunk, ezért másnapra halasztottuk a keresést, ám a következő estén hatalmas felhőszakadás zúdult a városra, az utcákon sáros ár hömpölygött lefelé, és amikor elállt, igyekeztünk vissza a kempingbe, hogy megnézzük a sátrunkat. Szerencsénk volt, mi fent ütöttünk tanyát egy fennsíkszerű területen, a matracaink szárazak maradtak.

Csak harmadnap jutottunk el a jelzett helyre. Tényleg állt ott egy új halászkocsma, bent azonban nyoma sem volt Maténak, a vadonatúj, nikkelezett pultnál villogó szemű, kontyos fiatalasszony csapolta a sört. Mate? Kérdezte vissza, mikor Z. előadta kérdését. Mate, a városkapu mellett dolgozik egy tavernában, közölte, és kikísért minket a gyöngyfüggönyös bejáratig. Ha megtalálják, mondják meg, hogy jöjjön el egyszer hozzám. Főzök neki kalamári levest, ahogy szereti! szólt utánunk nevetve.

Matét a tavernában is ismerték, de már nincs nálunk, sajnálkozott a pincér, és azt mondta, hogy elszegődött az Adria gyöngyére, annak a bárjában megtaláljuk, ha sietünk, mert éjfélig biztosan a kikötőben vesztegelnek.

Nagy, tengerjáró hajó volt az Adria gyöngye, bejártuk valamennyi fedélzetét, de Mate nem volt ott, mint ahogy nem leltünk rá sem a Kék lagúna bárban, sem az Édenkert nevű mulatóban. Továbbra is hiába kerestük, mert bár mindenki ismerte vagy ismerni vélte a parton, senki sem tudta, hogy hol van valójában. Amikor Z. megkérdezte a tricikliző fagylaltárust, hogyan néz ki az a Mate, aki szerinte az autóbuszállomás büféjében csaposkodik, sovány, szőke fiatalembernek írta le, a sétány utcaseprője pedig alacsony, ősz öregnek.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, mondta Z., és a hátralévő estéken Martinit ittunk jégkockával a Baracuda teraszán.

felső kép | Rovinj óvárosa, wikimedia.org