Gosztonyi János

MASZLAG

1995 március

MASZLAG

Amióta Bárzsing Bandi szélnek eresztette, Molnár Ambrus színművész majd minden délelőttje szabad. Egy-egy alkalmi munkára, igaz, szegődtetik… szinkronhangnak például, ha ízes beszédre van szükség, tejterméket, biofrancokat kell dicsőíteni. Esküvőkön is szaval olykor. Közvetítő komája valósággal rátukmálja őt az egybekelőkre. ,,Rövid lesz!” – mondja biztatóan a mindenkor szebb lelkű mennyasszonynak.

Mióta Bárzsing megtaszította, a szó testi értelmében is többet ingadozik, botlik, dülöngél. Tárgyakat súrol a vállával, és a szilárd felület megbokrosodik, sikamlóssá válik, gonosz tréfákat űz vele.

Bárzsing Bandi sajnálkozó pofával, de nagy élvezettel söpörte ki őt színházából, s éppen azt a lélekzúzó „nincs rád szükség” érvelést vetette be, melyet élemedett korban különösen nehéz elviselni.

Jó, ha ennek a kornak Bárzsingokra van szüksége, ám legyen, örvendezzenek egymásnak. Pár év – vagyis egy szemhunyorítás – és Bárzsingnak mondja majd egy másik Bárzsing: „Nincs rád szükségem, fel is út, le is út!”

– Molnár Ambrus színművész? – vonta ráncba homlokát a rendőr, mikor felírta, merthogy tiloson szaladt át. – Ismerjük mi egymást?

– Nem vagyok ismert! Engem senkinek nem kötelessége ismerni.

Pár évtizeddel ezelőtt nem hitte, hogy ezt így, ilyen egyszerűen mondja. Moziba indult éppen, mert utálta az otthoni lebzselést, s különben is: neje s két asszonylánya minden csütörtökön valósággal kitakarítja őt a lakásból.

A délelőtti mozi légköre szakasztott olyan volt, mint hajdan, amikor tanítás helyett lógott ide. Fiatalok zsivajogtak a nézőtéren, elvétve szipákolt néhány télikabátba süppedt öreg.

MAGYAR FILMSOROZAT – olvasta a plakáton.

Legalább kitapasztalja, mit szapulnak egyesek, mások meg ugyanabból prímán élnek. A filmgyár! A középszerűség életre-halálra szóló szövetkezése! Övék a hatalom! Hogy kiket engednek munkához? Félőrülteket, akiknek nem mernek ellentmondani, nehogy maradinak, megcsontosodottnak tűnjenek! Forgathat még, kegyeleti alapon, néhány kiérdemesült, aki magába roskadva szokta tűrni, hogy munkatársai bütyköljék össze helyette a filmet. „Csak nem képzelitek, hogy amiért sildes sapkát meg bőrdzsekit hordok, s úgy teszek, mintha akarnék valamit, el is tudok készíteni egy valamirevaló mozit?” Segélyt kérő pillantásaikból ilyesfélék olvashatók ki. Az elkészült „műalkotást” kisajátítani, habját leszedni, ahhoz persze mindnek van esze.

gosz031

És ki a nyerő ebben a világban, amelyikben, ha nem szponzorálnák, időjárást sem jelentenének, sőt, támogató híján a pontos időt sem mondanák be?! Ebben a világban persze hogy az ügyes pénzszerző a mindenkori nyerő. Aki fémkönyökével beszakítja a párnás ajtókat, mesés üzletet ígér, és elővarázsolja zsebéből a gubát.

Délelőtt épp azt a filmet adják, amelyikben ő valaha a főszerepet játszta. Már az első kockán megpillantja negyven év előtti önmagát. Két, azóta elhantolt pályatársa közt valami szerelőcsarnokban ágál. Szegény, szegény Zotyi bácsi, meg az a… no hogy is hívták? Mekkorákat kacagnak egymás sekélyes benyögésein. Zokognivaló.

Eszébe jut, hogyan sétált bele ebbe a „művészetinek nevezett kelepcébe.

A „Szabad szél” című szovjet operettet adták elő, csepeli színjátszók. Mint az üzem jópofájának, neki volt a legnagyobb sikere. Az előadás végén Pallós Zsófia, a színifőiskola akkori igazgatója látogatott be hozzá. S míg ő az iménti szereplés pírjával a képén illegette magát, keményen odavágta:

– Tanulnia kéne, Molnár elvtárs!

Szíve félrevert örömében, de még ellenkezett valamennyit, persze abban a reményben, hogy úgyis leszerelik.

– Családos ember vagyok, három nő és egy anyós szívja a vérem. Jó szakmunkásnak számítok. Tisztességesen keresek, vagyis keveset…

Pallós Zsozsó képe rosszallókat rándult Ambrus humorától.

– S mi lesz, ha ez a színészeti kaland nem sikerül?

– Miféle kaland? – Zsozsó rideg maradt, mint vasmacska a téli kikötőben. – Továbbképzésről van szó. Nekünk nem minden a tehetség. A színházi fronton is egészséges elemekre van szükségünk, Molnár elvtárs!

– De mire az iskolát elvégezném, huszonkilenc leszek…

– Nem kor a jellemszínész életében. Maga kiválóan alkalmas egy mai, pozitív munkásfigurára… esetleg szegényparasztra.

Sorsát eldöntő párbeszédnek bizonyult. Minden hangsúlyát jól megjegyezte. Ahogy az időközben elaggott Zsozsó néni a munkásokat majmoló egyszerűséggel beszél. Ó istenem… a keskeny embereknek ez a széles viselkedése… hogy nem látott át rajta!

gosz032

– Csöndesebben! Mit zajonganak? – kiált fel, s maga is meglepődik azon, hogy megszólalt. Hisz ő is látja: a film csapnivaló. A mozi ifjú közönsége joggal derül a játék együgyű fordulatain, lapos párbeszédein.

Négy esztendeig tanult. A végén diplomát és vastapsot kapott. Az alsósok még dobogtak is, amikor a papírt átvette. Jópofasága és szókimondása (zsémbelés volt?) számos hívet szerzett neki. Hívség? Túlságosan nagy szó. Bírták, ennyi az egész.

Ez a filmfőszerep, az első év utáni nyáron! Emlékszik Gábris rendező képére, amikor a nagy hírt közölte vele… hogy ő a szerencsés kiválasztott. A boldogság hullámain át is észlelnie kellett, hogy Gábris nem saját jószántából döntött így, s a bizalmat csak odacvekkeli a pofájára.

Egész tűrhető gázsit kapott. Bútort vettek rajta a lányok szobájába. Az anyós heurékázott, hogy most aztán hajrá, fel fognak tömi, s egy kiselejtezett dunai monitorra alkudott, hogy úszó fagylaltozóvá alakítsa. Vállalkozókedve jutalmául több napon át faggatta a katonai elhárítás.

Gábris rendező csekély bizalma már a munka első óráiban elpárolgott. A stáb pedig követte a Gazdát, s Ambrus hamarosan viszonzatlan mosolyok, kedvetlen visszaköszönések közt találta magát.

Az utóbbi években is elő-előfordul a filmgyárban, pár szavas szerepekben. E szavak többnyire oly észrevétlenül hangzanak el… ha éppen párosat prüsszent, tulajdon neje sem venné észre, hogy ő szerepelt. – Nem számít. Becsvágyai holtak. Szavatoltan.

mindegyik rémítő

Mi a film tárgya, a jelenet előzménye vagy következménye? Rég nem érdekli. Majd elmondják, ha akarják. S ha nem, attól csak életszagúbb lesz a viselkedése. Olykor-olykor átböngészte a forgatókönyvet, majd mindegyik rémítő volt. Főként amiket a rendező, vagy pláne rendezőnő maga követett el. Ám ha kérdezték, néha ez is megesett, hamiskodni kényszerült: „Nagyon eredeti!” „Igazán időszerű, itt van a levegőben.” S a legbiztosabb kibúvó: „Roppant érdekes!”

A rendezők ilyenkor úgyis hozzáteszik:

– Képekben ez persze sokkal jobb lesz, majd a vásznon meglátod!

Lehetséges. Ő ezekre a filmekre mindig sajnálta a jegy árát, s ha véletlenül a tévébe kerültek, azt tapasztalta, hogy épp oly rosszak, mint könyvkorukban voltak. Csak még az operatőr is beleerőszakolt néhány látomást, hogy mentse a menthetetlent.

Ebben a Gábris-filmben tehetséges munkásfiút kellett alakítania, akiből az Új Rendben világhírű zongoraművész válik. Az élet, azaz a filmgyári dramaturgia különféle mesterséges akadályokat gördít pályafutása elé. A dekadens polgári világ Jász Juli képében kísérti meg. S ő – éppen az a rész pereg, a nézőtéren ziháló röhögés – ellenáll a lánynak, még be is olvas neki:

– Szép vagy, de rajtam nem tudsz győzni! Az őszi kikerics is szép, mégis halálosan ölő méreg lakozik benne…

– Megváltozom érted, Mihály! (ez volt az ő filmbéli neve). Csak nyújtsd felém erős jobbodat, segíts!

– Majd ha elindulsz felénk! (ez nem királyi, hanem párti többes). Majd ha leszámoltál kispolgári környezeteddel, múltaddal… addig isten veled!

gosz034

Ezen az „isten veled”-en hosszan elvitáztak annak idején. Felmerült az „ég hozzád”, a „soha viszont nem látásra”, valamint az egy tagból álló „jóccakát” is… de Gábrisban forradalmi bátorságok ágaskodtak, s kitartott.

– Mihály, ne hagyj el, Mihály!

A mozi ifjú közönsége visong, ahogyan Molnár elporzik a szép lány közeléből.

A barmok! Még futnom is kellett, meg minden. S az a keserves meló abban a rekkenő nyárban. Csaknem az egész Forradalmi Etűdöt be kellett bifláznom, mert a zene művészi előadásban került a kép alá, s nekem ehhez a valószínű billentyűket kellett nyomogatnom.

Gábris toporzékolt.

– Muszáj azt hinniök, hogy te magad játszol! Másképp azt mondják: kamu, adtunk a realizmusnak… és mehetünk a párás francba! No még egyszer.

Sehogyan sem akart sikerülni. A drága nyersanyag fogyott, Gábris agonizált, s egy zongoraművészt állított rám, akivel éjszaka gyakorolnom kellett. Forgatáskor a művészt a zongora alá bújtatták, onnan irányított. Háton fekve jelbeszélt kifelé!

– Ihlettel a pofádon, átszellemültebben, te bitang! Ne vicsoríts, mint a döglödő ló a Guernicán, ha tudnád, mi az…

Ambrus nem tudta. A halálos fáradtság és kilátástalan próbálkozás idején a művész egyszer bokán harapta a zongora alól. Fölszisszent. Mintha álmában történt volna.

Legutóbb „egy falánk úr” szerepével kínálták meg. A hideg büfénél töltekezik a „filmben”, s pár szót ümmög a kenderesi vajkrém jó ízéről, afféle kis szponzorvidámítót. Az ilyen szerepecskék kapóra jönnek. Csak a helyzete romlott, étvágya csöppet sem. S a filmgyári kaják mindig frissek. Igaz, ügyelők üvöltenek a statisztákra, mint a barmokra:

– Senki sem eszik! Akit nyelésen kapok, rögtön vetkőzik és megy haza! Felvételig nincs zabálás!

Így van rendjén. Különben a sok kiéhezett stat már a próbákon fémig lepusztítaná a tálakat. Ő persze rá se ránt az ilyen altiszti ukázokra, eszik már a próbán is. Csak azért is nyel! Hadd lássák, hogy nem statiszta, akkor sem, ha statiszta.

Egy filmes irodán oly pontosan érzékelheti az ember tulajdon súlytalanságát, mintha mérleg nyelvéről olvasná le. Szerződését már előre gépelik, mialatt az illető tárgyal, s beírják az összeget, amennyivel bizonyára beéri.

– Ennyi? – szokta kérdezni Molnár Ambrus, s némi keveslést vegyít a hangjába meg egy kevés méltóságot az alig titkolható mohóságba.

A gyártásvezetőt közben elhívják. „Bocs” – szól, és már messze jár. Aznap, de lehet, hogy abban az évszakban úgysem kerül elő, de sebaj, mert a helyettese, sőt, annak a helyettese is illetékes az ő ügyében, s kis magyarázkodásra is hajlandó.

– … a munka nem nagy, Alkotó üdvözöltet és örülne, ha elvállalnád. Különben sincs több pénz.

A vonakodással egyébként csínján kell bánni, mert a kemény szívű filmes brancsnál nincs érzelgősebb fajzat a földön. Főleg Alkotó vár el cserkészerényeket munkatársaitól, ügyszeretetre, lelkesedésre éhezik a boldogtalan, s ha bármelyik elmarad, nyomban észreveszi, kiborul, tombolni kezd, vagy ami még rosszabb: érzelgős kioktatást tart.

Ambrus rendszerint a gépírónő asztalánál, állva-görnyedve írja alá az elkészült papírt. Ülő helyzetű aláíráshoz csak a jelentősebb aktor jut, miután gyártásvezetőt s minden helyettesét halálra gyötörte, vérig sértegette. És már az egész stáb ott szorong a kis szobában, még egy vak kintornás is hadonászik az ablakból, s kórusban győzködik a kapós ripacsát: csinálná meg ennyiért, mert isteni lesz a szerepben! Bejárja majd általa a világ valahány fesztiválját, s Alkotó főbelövi magát, ha nem kapja meg őt a szerepre.

gosz033

Most éppen az a jelenet fut, amikor a sikertől mámoros Mihályt, hangversenye után, a Zeneakadémia lépcsőjén, autogrammkérők ostromolják. Ő pedig életről, érvényesülésről s a társadalmi szolidaritásról szór feléjük bődületes közhelyeket.

– Lehet, hogy te az osztály markáns képviselője vagy, de én megöllek! És nem mint csepeli melóst, hanem mint életem gyökerét elrágó férget, miazmát, tehetségtelen ludvércet! – jajveszékelt azon a forgatási napon Gábris, minthogy Ambrus nehezen összpontosított, hol az aláírást időzítette rosszul, hol a szöveget, s végül teljesen összezavarodva megbotlott és legurult a lépcsőn.

Ez persze nincs a jelenetben, de ami benne van, az is épp elég iszonyatos. No és azóta? Hát azelőtt? A régebbi magyar mozik… az a tömény édeskedés, andalító hazudozás! Bájolgás és brillantin! Még az alfelek is csücsörítenek! És a tűleveles, fehér posztós, templomtornyos folklór, amelyet kivételként szokás emlegetni? Ha megtapintjuk, bizony, e tűlevelek is ragadnak. Mindezt persze nem meri hangoztatni, mert a szomszédok meghirigelnék, s még neje őnagysága is ölre menne vele! Hát a nagy hírű, világot bejárt, zavaros filmcsodák?! Az Alkotók homályos üzenetei, amikor csupa rébuszt percegett a vetítőgép! Furtonfurt ütöttek, lőttek, kamatyoltak és hisztériáztak, ahogy a valódi jó mozikban szoktak. Az olyan művek, amelyekben történet, s annak eleje, közepe, vége van, s oly feszültségben tartja a nézőt, hogy az se köpni, se nyelni nem tud, nos, ilyen művekről Ambrus nem tud.

tökéletesen megbukott egyén

„Még érnie kell…”, „ígéretes hajtás a szocialista művészet fáján” – Ambrust kesztyűs kézzel fojtogatta a sajtó. A film gyári vetítése után az átvevők bizonytalankodtak, mi is legyen hát a véleményük. Gábris a vezérlőben sírógörcsöt kapott, és szent fogadást tett, hogy inkább kivégzőosztag elé áll, semhogy még egyszer Ambrussal dolgozzon. Szakadt az eső, mindenki elhajtott, Ambrus kettesben maradt a portással a lucskos éjszakában. De még az a hűdött éjszakai segéderő is tudta, hogy fülkéje előtt egy tökéletesen megbukott egyén tiblábol. Hajnalban ért haza Csepelre. Egy hétig nem szólt senkihez. Családja aggódott, azt hitték, megzavarodott. Aztán egyik nap kiment a filmgyárba, hátha enyhült a légkör, s ő újabb lehetőséghez juthat. „Művész elvtárs”-azták, néhányan „Brusi”-zták, de munkát, újabb szerepet egy tekintettel sem ígért neki senki. Az étkezőben grenadírmarsot ebédelt, aztán hazament.

A film befejezéséhez közeledik. Jász Juli lezüllve rumot vedel, s mint az önhibájából elszalasztott mennyországra, úgy pislog Mihályra. Az pedig kis humánusakat pök elé, ,,látod, látod, én megmondtam, ha rám hallgattál volna” dallammal. Aztán otthagyja a lányt az erkölcsi fertőben.

A fiatalok mulatsága tetőfokára hág.

– Úristen, de pocsék – szégyenkezik Ambrus, s olyan érzete támad, mintha gerince vonalán, sűrű szirupban, egy szelet hideg dinnyekompót csúszna lefelé.

– Micsoda dolog ez? Tessék tisztességesen viselkedni! – Molnár riadtan észleli, hogy ő maga kiált. – Tisztelhetnétek benne az emberi munkát!

– Csakhogy ez nem emberi – mondja valaki síri hangon –, hanem állati!

gosz035

Általános nagy röhej.

– Maszlag!

A pályaudvart látjuk, amikor ő hangversenyezni indul Ceské Budéjovicébe. Felvirágozva áll a vonat ablakában, akár egy áldozati állat. Mereven integet, s hálásan pislog hozzá.

Ó, a hálának ez az állandó elvárása, az olthatatlan, könyörtelen hálaigény! Hisz majd belepusztult, hogy állandóan tanúsítania kellett! S még csak nem is valamiféle nagy Jóért, de gyakran már azért is, ha nem a cipő vasalt orrával rúgták tomporon.

Ül a moziban, állát két öklére támasztja. Még sohasem lépte át az ország határát. Pénzéből nem futotta? Vagy csak ittfeledkezett?

Az utolsó kép: zászló, ahogyan a szél, illetve a kellékes az optika elé lobogtatja.

– Marhák! Mit röhögtök a zászlón? Nekünk legalább az volt!

– És fényes szelek fújták!

– Igenis azok!

– Hülye csőlakó!

– Borogasd magad!

Molnár egyedül ül és sír a Puskin moziban, ahol a díszbemutatón a bársony függöny elé vezették s a nevét mondták. Még érzi arca bőrén a szavak s a reflektorok csalóka melegét. Fölemelték s elejtették.

Az előcsarnokból zsongás, zsivaj. A következő előadás nézői gyülekeznek. Molnár az orrát törli, aztán kibotorkál az előcsarnokba. Arcán a száradt könny s a zűrzavar nagy, felemelő moziélményt ígér.

kép | shutterstock.com