LUDD

A kulcslyuk körüli karcolások egyre csak gyűlnek. Most indul a fiúkkal találkozni, szerda van, heti rendes gyűlés, és a lépcsőházban még mindig nem működik rendesen az érzékelős világítás, nem látja, csak sejti a hevederzár közepén a kulcslyukat – próbál, de sohasem sikerül elsőre beletalálni. Hátrébb lép kettőt, felkapcsol a fény, elfordítja a kulcsot. Közben Sherlock Holmesra gondol, hogy a híres detektív még híresebb módszerével – amiről tudta, hogy deduktívnak mondják, mert a Mama elmondta neki – a kis karcolásokból biztosan arra következtet, hogy ő alkoholista, pedig egy héten csak egyszer iszik, akkor is csak sört, és soha nem többet három korsónál, a köröket a fiúkkal felváltva fizetik, így szépen lehet tervezni. Az utcát ködsárga derengésbe vonja a közvilágítás, kipufogógáz és vizelet szaga keveredik, ahogy befordul a törzshely felé, otthonról négy sarok, szereti, hogy ilyen közel van, a többiek messzebbről jönnek, és ő már akkor is járt a törzshelyre, amikor a Mama még élt, de akkor csak késő este indulhatott, mert a Mama szerelmes volt Jeremy Brettbe, és meg kellett vele nézni a Sherlock Holmest. A Mama azt mondta, Jeremy Brett korszakalkotó, és egyébként is, ha már tévét néz, tanuljon csak logikát, az fontos meg értelmes. A törzshelyen találkozott először a fiúkkal, addig egyedül ült a bokszban, általában a telefonját nyomkodta és az olcsóbb lágerből kortyolgatott, amíg zsibbadni kezdett a hátsó fele, olyankor felállt, nyújtózott, elpillantva a térelválasztók felett, a bejárattól lefelé vezető lépcső felé, és ha valaki belépett a törzshelyre, állva maradt, és megpróbált következtetni, milyen céllal érkezett az illető, ami évek rutinjával igazán nem esett nehezére. Aki sokáig nézegette a bádoggal burkolt pult mögött kiakasztott krétatáblát, az járatlan volt erre, sőt, feltehetően semmilyen kiskocsmában nem ismerős, csak azért jött, mert ez elég olcsó hely és közel van a belvároshoz. A fiúk nem foglalkoztak a táblával, egyenesen a középső asztalhoz mentek, az egyetlenhez, ami körül székek voltak, úgy-ahogy párnázva – ezeket kihúzták, és mielőtt leültek, kivették a telefonjaikat, a piros-fehér kockás terítővel borított asztallap sarkára rakták, egymás mellé, lefelé fordítva, aztán egész este nem foglalkoztak a készülékekkel. Egyikük, minden héten más, kiment a pulthoz, és korsó söröket hozott. Logikus – hallotta a fiúk asztalától –, hogy a társadalom, jelenlegi formájában, ugye, össze fog omlani. Darabokra hullik! – a kijelentést egyetértő mormogás fogadta, az a három, akik az asztalnál ültek, látható lelkesedéssel hallgatták a negyediket, aki beszélt, és a törzshely vastag pincefalai felerősítették öblös hangját, úgyhogy nem lehetett nem hallani, olyan volt, mint valami színész, kopasz fejtetőjéhez méretes bajusz társult és bozontos, fekete szemöldök, amit összeráncolt, ahogy sorolta az elkerülhetetlen végre utaló jeleket. Egyre izgatottabb lett, a többi három pedig, amennyire meg tudta állapítani, mélyen egyetértett ezzel a negyedikkel, akit Luddnak neveznek, de biztos, hogy nem ez az igazi neve.
Az egészre megránthatta volna a vállát, és hajlott is erre, de amióta a Mama meghalt, egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy valahová csak el kellene járni, már a törzshelyen kívül, vagyishogy az mindegy is, hová, de csatlakozni kellene, és el is ment kettlebell edzésekre, aztán abbahagyta, mert a füles fémgolyók ritmikus lóbálása közben nemigen lehet senkivel értelmesen beszélgetni, már azon kívül, hogy milyen rohadt nehéz ez a lóbálás, és ez a téma viszonylag rövid időn belül kiüresedett. Amikor otthon a Mamával beszélgettek, az egészen más volt, csupa érdekes dolog, igaz, főleg a Mama beszélt, csillogott a szeme, és amikor már nem tudott felkelni, hogy a könyvespolcokhoz menjen, megkérte őt, hogy hozzon az ágyhoz egy-egy könyvet. A Mama belelapozott, hogy eszébe jusson, amire feltétlenül ki akart térni, és az iskolában ezeket nem is tanítják, legalábbis abban a fajta iskolában, ahová ő járt, biztosan nem tanítottak sem kulturális evolúcióról, sem utópisztikus társadalomszervezésről, sem semmi ilyesmiről, amikről ő még mindig nem pontosan tudja, micsodák, de a Mamának mind nagyon fontos volt, és ő imádta hallgatni, még akkor is, amikor már tényleg igazán beteg lett, kihullott a haja, amire ő is leborotválta a magáét, és azóta is borotválja, pedig ez már sok-sok évvel ezelőtt volt.
Ludd arról beszél, hogy a tőzsdén, amit ő onnan ismer, hogy a nagybátyja bróker volt, mielőtt egy autóbalesetben meghalt, de ez mindegy, illetve csak azért érdekes, mert abból a pénzből vette az autót, amivel aztán kétszáznegyvennel feltekeredett a szalagkorlátra, és nem védte meg a rohadt drága autó, szóval a nagybátyja mesélte, hogy a tőzsdén van technikai elemzés, és akik így elemeznek, azt csinálják, hogy fogják a múltbéli adatokat, folyamatokat, viselkedéseket, egyszóval mindent, és abból megpróbálnak a jövőre következtetni, ami alapjaiban hülyeség, mondja Ludd, és letörli a sörhabot a szája széléről, tiszta baromság, nem is szokott sehová se vezetni, és ezt a tőzsdén tudják, a nagybátyja is tudta, csak hát valamit mondani kell, mert azt mégsem mondhatják, hogy aki meggazdagszik, annak mind valami bennfentes infója van, úgyhogy ezt nem mondják, hanem a technikai elemzés mögé bújnak – és ezt a hibát, nekünk, mint csoportnak, így mondja, csoportnak, nem szabad elkövetni, nekünk teoretikusan kell gondolkodni, amire bólogatnak körülötte, hogy bizony, úgy, máshogyan nem is érdemes, csak teoretikusan, hiszen ezért olvasnak el ők is mindent, amit Ludd kiad nekik, utána be is kell számolniuk róla, ahogy tudnak, persze a törzshelyen teljesen hülyének nézik őket, mert nyilván nem tudnak, neki például a múlt hétre kellett volna elolvasnia Kurzweil-t, az azelőtti hétre meg Mussolinit, mert Ludd szerint leginkább ezek ketten értették meg a társadalmi és tudományos folyamatokat, csak az egyiket aztán félreértették, de nem mondta, hogy melyiket, ő pedig soha nem jött rá, mert nem olvasta egyiket sem, inkább bevállalta a büntetést, ami általában még pár kör sör kifizetéséből állt, és megelégedett azzal, hogy Ludd előadta, a számítógépchipek sebessége exponenciálisan növekszik, amiből megint csak logikus, hogy a gépi intelligencia meg fogja haladni az emberi intelligenciát, és ebből szingularitás lesz, akárki meglássa, szin-gu-la-ri-tás, ököllel üti az asztalt, amitől kifröccsennek a sörök, úgyhogy fel kell emelni a korsókat és inni, és Ludd bajszán megül a sörhab, de tovább mondja, hogy a szingularitást nem lehet úgy felfogni, ahogy a méregdrága autóval furikázó halott brókerek, mert jelenleg elképzelhetetlen jelenségeket fog okozni, halhatatlan, szoftver alapú emberek szaladgálnak majd, akik mind program szerint végzik, ami végezni való egyáltalán marad az embernek, innen megállás nélkül átköt a fasiszta társadalomszervezés alapjaira és hibáira, épp csak annyi szünettel, amíg a fejét csóváló csaposlány újra megtölti a korsóikat – ezt mindig türelemmel megvárja, és akármennyire feltüzelt éppen, azt is mindig hozzáteszi, hogy erőszakot nem szabad alkalmazni, és ez nagyon szimpatikus húzás Luddtól, mert a Mama is mindig mondta, bár a Mama nem tette hozzá, Ludd meg igen, hogy erőszak úgyis lesz, akár tetszik, akár nem. Inkább azt kell végiggondolni, mi lesz az erőszak után, és Ludd végig is gondolta már, és biztos benne, mert logikus, hogy korporatív államszervezet lesz, amit a hamarosan megszülető mesterséges intelligencia irányít, de amiben minden ember folyamatos adatkapcsolatban lesz minden másik emberrel, így ezek a fogalmak csak hozzávetőleg tudják visszaadni, amire ő, Ludd, már évtizedek óta számít, tudniillik, hogy azok a kérdések, amiket itt most ők is megvitatnak, értelmüket veszítik, ugyanúgy, ahogy Nietzschénél olvasták a múlt hónapban, hogy a morállal is tulajdonképpen ugyanennek kell történnie, illetve csak elolvasták volna, mert az egyetlen példány a Túl jón és rosszon-ból Luddnál van, és ő nem adja kölcsön senkinek, viszont megígéri, hogy jövő hétre fénymásolja még négy példányban, de akkor ő legalább két hétig nem fizet semmit, mert ennyit fénymásolni rohadt drága.