HELGA

Szerencsét hoz – mondja bátorító mosollyal, és lerak egy zöld fabékát az asztalomra. Nem tudok mit szólni, halkan megköszönöm. Még csak most kerültem ide, én vagyok a legfiatalabb az osztályon, nem illik ilyesmit visszautasítani. Körülnézek, a kolléganők nem különösebben foglalkoznak a dologgal, az ő asztalaikon is van mindenféle, családi fotók, hűtőmágnesek és integető macskák, talán még egy-két békát is látok, kedves dolog ez, egyfajta beavatás, végül adtak neves bögrét is. Ági van itt a legrégebben, mesélik a konyhában, csak megkaptad te is a békádat, mondják, akkor kezdett, amikor még számítógépek sem voltak, mindent papír alapon csináltunk, a kérelmek befogadásától a lefűzésig, már a kávét kevergetjük az asztalainknál, sóhajtoznak, hogy még mindig mekkorák az aktahegyek, hiába a gép, attól a földhivatal nem lesz színesebb, sőt, úgyhogy fel kell dobni ezzel-azzal, viselkedjél rendesen az Ágival, ezt mondják még, aztán csendben dolgozzuk fel a kérelmeket egész nap, a békám magányosan figyel a monitor alól, Helgának hívják, áll meg mögöttem Ági a nap végén, már csak ketten maradtunk, én nem végeztem a mai penzummal, pedig már fél hat van, de egyszerűen nem lehet ilyen tempóban, Ági felé fordulok a görgős széken, hogy mondja, ha szeretne valamit, mert erre én most tényleg nem érek rá, de csak áll és bárgyún mosolyog, valami meghatározhatatlan otthonkaszerű ruhadarab van rajta és steril citromillat lengi körül, túl hosszú ideig nézzük egymást, vagy inkább ő engem, próbálok nem a szemébe nézni, Helga szereti, ha rendben mennek a dolgok, mondja, és áthajol fölöttem, orrfacsaró ez a domestos-szag, kezébe fogja a fabékát, mit akar tőlem ez a nő, igyekszem kihúzni magam, mind a százhatvanöt centimet bevetem, hogy ültömben is határozottságot sugározzak, de csak egy ühümre futja. Fordulnék már vissza a gép felé, békázzon akkor egyedül, nekem mindegy, de Ági megfogja a vállam és visszafordít, nyald meg a Helga hasát, suttogja, megbénulok, nyald meg a Helga hasát, tolja az arcomba a fabékát, fel sem fogom, mi ez, csak hirtelen eltolom magamtól és felpattanok, kiszaladok; ott marad minden, a gép, a táskám, a fabéka és Ági. Sírás fojtogat hazafelé a metrón.

Valamit biztos félreértettem, gondolom már másnap, talán ez is a szertartás része, talán nem is úgy értette, hogy nyaljak meg bármit is, talán lett volna erre valami adekvát válasz, mittudomén, kérdezem a kolléganőket, hogy a béka meg a hasa meg a nyalás, hogy van ez, de csak lesütik a szemüket és bámulják a kávéskanalaikat, hogy hát az Ági, az ilyen, hogy a békákkal, és csak viselkedjek rendesen, nem lesz akkor semmi baj, én meg nem értem továbbra sem, én aztán biztos nem fogom senkinek a semmijét nyalogatni, fabéka vagy nem fabéka – nyugodjak meg, mondják, de nem megnyugtatásképpen, csak hogy szabaduljanak a konyhából, mellőlem. Egyedül kullogok vissza az asztalomhoz, a táskám ott van, ahol tegnap hagytam, ma az ügyféltérben vagyok, viszem is magammal, béka sehol, hála az égnek, érkeznek az ügyfelek, elveszem a sorszámokat, a beadványokat, mogorva ügyvédek és mosolygós, de leharcolt ügyvédjelöltek jönnek sorban, néhány értetlen nyugdíjas, közben mosdószünet, ott legalább egyedül lehetek, van nálam kézfertőtlenítő, jut eszembe, nyúlok a táskámba, a kemény fának nekiütköznek a körmeim, egy pillanatra nem értem, mi lehet, hát nem a kibaszott béka akad a kezembe? Megőrülök, Ági belerakta a táskámba. Nem tudok erre figyelni, dolgozni kell, ügyvédek, jelöltek, nyugdíjasok, iratbetekintés, bejegyzési engedély és jelzálogtörlés, és már el is megy a nap, hullafáradt vagyok, még egyszer kimegyek a mosdóba és magamra zárom a fülke ajtaját, le sem húzom a szoknyám, ahogy vagyok, huppanok le az ülőkére, aztán csak a semmit bámulom magam előtt másodpercekig, mikor furcsa, karistoló hangot hallok a lábam felől: Ági kézfejét látom, ahogy ráncos ujjaival betolja az átkozott fatárgyat a magassarkúm orrához: nyald meg a Helga hasát. Reflexből belerúgok a békába, a keményfa messzire csúszik a mosdó kövén, nekiütközik a szemközti falnak, próbálom kirángatni a reteszt, hol vagy, sziszegem közben, hogy a picsába képzeled ezt, kitör belőlem a sírás, de mire kijutok, már csak a békát látom, a hátára fordulva, a kézmosók alatt. Holnap véget vetek ennek.

pocsolyaszürke szemével

Reggel feketére festettem a körmömet, osztályvezető asszony csak tízre ér be, azt a kurva varangyot ott hagytam a mosdóban, pedig el kellett volna hoznom, elásni, elégetni, a hamut behozni és Ági asztalára borítani, hogy rohadjon meg, és legyen más baja is. Éjszaka alig tudtam aludni, rögtön kávéval indítanék, a kolléganőkkel nem beszélgetek, minek, Ági a konyhaajtóval szemben, a folyosó túlfelén áll és bámul, engem bámul, a pocsolyaszürke szemével, lassan felemeli mindkét kezét, nála van a béka, nyújtja előre és nyalást imitál, becsapom a konyhaajtót és a kávégéphez botorkálok, nyúlok a bögrémért, benyomom a gombot, csorog a forró fekete lé, a szám elé emelem, és mélyet szippantok a várva várt illatból – szúrós szag facsarja az orromat, a nyálkahártyámon érzem hirtelen, marja a torkomat, kiejtem a kezemből a bögrét, ripityára törik a padlón, rohanok a vízcsaphoz, a számon, orromon, szememen zubogtatom át a hidegvizet, mi a szar volt ez, kiviharzom a konyhából, vissza az asztalomhoz, krákogok, köhögök, könnyezem, akkor inkább menjél haza, mondják mellettem, de nekem dolgom van ma, küldetésem, megállítani ezt a pszichopatát, osztályvezető asszony mindjárt beér, és majd meglátjuk, ki nevet a végén, én vagy a bolond békás öregasszony.

Akartam veled már mindenképpen beszélni, mondja az osztályvezető asszony, hogy szedd össze magad, mert panaszok érkeznek rád, a munkádra, a viselkedésedre. Csak a levegőt kapkodom. Hogy én, hogy az én munkámra, remegek a széken, körmömet a combomba mélyesztem, hogy ne üvöltsek vissza, mi itt nem díjazzuk a káoszt, mondja most, mi a rendet szeretjük, és azt nem oszthatja meg, kik tették a panaszt, mert a bejelentők minden adata szigorúan bizalmas, de kénytelen vagyok téged hivatalos figyelmeztetésben részesíteni, meg fogod kapni, természetesen, írásban is, az aktáid hiányosak, láthatóan kialvatlan vagy és dekoncentrált, ideges és távolságtartó, nem csapatjátékos, és őszintén, mik ezek a körmök, mint a halál, olyan. Két aktát is elővesz, elforgatja az asztalán, nézd csak meg, felsoroltad a mellékleteket, de nincsenek lefűzve, erre pedig emlékszem, ez egy társasház aktája, mindent iktattam, lefűztem, ebbe belenyúlt valaki, fészkelődöm, izzadok, szorít rajtam a kosztüm, mert ha szólok, akkor meg fogja kérdezni, hogy ki nyúlt bele, és én nem mondhatom, hogy Ági nyúlt bele, hiszen erre semmilyen bizonyítékom nincs, az akta hiányos, ez az egyetlen tény, legyél sokkal együttműködőbb a kollégáiddal, jegyzi meg osztályvezető asszony, búgó-mély, már-már kedves, együttérző hangon, legyél sokkal, de sokkal együttműködőbb, behajol az akta fölé, miért van itt mindenkinek vécéillatosító szaga, ezt meg elejtetted valahol, súgja, és a fabékát nyújtja felém. Nyald meg a Helga hasát – hallom mögöttem Ági hangját –, nyald meg a Helga hasát.

A levegőbe karmolok, a sminkem lefolyt, menjetek innen, hagyjatok, hadonászom, de már nem tudom, minek. Az osztályvezetői iroda padlószőnyegén térdelek, nem érzem a végtagjaimat. A fabéka hasának citromíze van. Jó kislány. Helga szereti a jó kislányokat.

kép | DALL-E 3