ENTRÓPIA
úgy áll a hosszabbító felett, bal kezében a kihúzott telefontöltővel, mint aki képtelen elfogadni: a dugaljak száma végesebb, mint a villásdugóké, szemében ősi erő hullámzik, hogy már ugyan miért lenne szükség újabb dughelyek költséges megvásárlására, ha a dolgok így is megoldhatók; bozontos szemöldökét összehúzza, amikor megjegyzem, hogy anyagi lehetőségei mint informatikusnak, úgy saccolom, megengednék egy új hosszabbító megvásárlását, és akkor nem állnánk itt a szoba közepén három perce azon rágódva, miért nem tudjuk egyszerre tölteni a telefonjainkat, a vásárlás pár kattintásnál nem venne igénybe többet, házhoz is hoznák az eszközt, magyarázom, mire hátralép egyet, megdöbbenve néz rám, és meg mernék esküdni, hogy hallom gyomorfalának rángó perisztaltikáját, amit abszurd felhívásom indított be nála – hiszen ha eleget tenne hagymázas elgondolásomnak, az a fenyegető helyzet állhatna elő, hogy felesleges kiadásokba verné magát, ez pedig elfogadhatatlan volna, akkor is, ha lemerül a telefonja, pedig az Orvostól fontos hívást vár, de hogy emiatt elveit feladja, skandalum, dünnyögi, és három ujjával beletúr tömött, fekete szakállába, majd hanyagul belerúg a hosszabbítóba, ami engedelmesen csúszik arrébb a padlón, és az oldalára dől, mintha megtanulta volna a leckét, bekapcsológombja pirosan vibrál a kora esti félhomályban, a fűrészporos tapétával borított falak között, bizonytalan fénybe vonva az arcunkat, mint kalózhajók ágyúinak torkolattüze a reszkető tengerészekét, és az Informatikus, a legendás kalózkapitány, áll most ellenfelei felpuffadt hullája felett: ugyan miért cserélné le a jolly rogert, ugyan miért hagyná hátra a kalózéletet, és miért állna őfelsége szolgálatába, ha az ő becsülete a győzelem, és nem a hűség, és látom rajta, hogy ha nem kell új hosszabbítót vennie, az maga a győzelem a kapitalizmus felett, végül ebben maradunk, könnyed biccentéssel tűzszünetet kötünk, és megindulunk a városszéli itatók valamelyikébe, ahol látszólag harcostársává fogad, és nem tudok nem arra gondolni, a falakon függő che guevara és rosa parks és ulrike meinhof portrék között, hogy életveszélyes vizekre készülünk kihajózni, a kapitány gondolatai mégiscsak a telefonok és a hosszabbítók világában járnak, a pulthoz könyököl és csapoltat kér, mélyeket szippant a halszagú levegőből és összehúzott szemével oldalról sandít rám, mintha attól tartana, hogy már meg is rendeltem valahogy azt a rohadt hosszabbítót, és rátestáltam az árát, hogy áruló lettem, megadtam magam a fogyasztás királyi flottájának, újdonsült barátságunkat ellene fordítottam, és őt nemsokára felakasztják hazaárulásért, fosztogatásért és felségsértésért, jellemzően egy hosszabbítókábellel, de ő majd akkor is, utolsó leheletével is, kiáll a tervezett elavulás törvényi önkényével szemben, és ráébreszti a sok nemtelen parasztot, hogy lám-lám, a hosszabbítókábel is mi mindenre jó még, akasztásra például a végtelenségig lehet használni, a fém és a műanyag nem bomlik le, és győz az igazság, ebben ő megingathatatlan, és ahogy lecsapja a korsóját a kocsmaasztalra és belehuppan az egyik kopott plüssfotelbe, sziklára emlékeztet, amin megtörnek a modern világ hullámai, kivéve persze, hogy időközben befut az Orvos, aki pár szót vált csak az Informatikussal, együttérzően, mint a falusi tanító, akit világjobbítás iránti vágya a tengerig űzött, de hasznát sehol nem veszik; így aztán naplójába sűrű tintával jegyzi fel, hogy a kalózok alapvetően szorongó típusok, ami ilyen-olyan rákos megbetegedésekhez vezet, és ezen sejtését mielőbb igazolni szándékozik, tapasztalati úton, hogy aztán a Királyi Kocsmaakadémia nagyobb dicsőségére részletes tanulmányban prezentálhassa, már ha addig le nem itatják és el nem adják rabszolgának, amire vonatkozóan erős a gyanúja, mert hallja ilyesmiről sutyorogni egymás között a kapitányt és az elsőtisztet, hatalmas ember az Orvos, testes, masszív, intellektusa mégis fékezi ösztöneit, közös kalandunk előtt fehér köpenye vitorlavászonként hasította a kórházi folyósokat, árbócán az igazság lobogója, mint a sörben és fröccsben felázott kockás terítő, hirdette, hogy mind meghalunk, így a csip-csup vitáknak, úgy is mint nemzetek sorsa, kikötők felégetése és nők megerőszakolása, semmi értelmük nincsen, az egész világ egy lassan terjedő rákos daganat, amit kimetszeni már nem lehet, legfeljebb a fájdalmat csökkenteni, ezért ő szolgálatra jelentkezik, és ha kell, hát kalóznak áll, és felírja a nyugtatót és az altatót, és a fájdalomcsillapítókat is, mindezek híján ugyanis nem lehet igazán fellázadni, és ő megérti, hogy forradalom vagy halál, illetve, hogy forradalom vagy új hosszabbító, de mégis talán jobb volna az ágynyugalom és a kiegyensúlyozott táplálkozás, az Informatikus felnevet és az Orvost nyílt árulással vádolja meg, mire a világ meggyógyítója, ez a krisztus pantokrátor, félkörívben széttárt karokkal, feltartott ujjakkal magyarázza, hogy nyugodjunk szépen meg, vastag alkarjához vastag felkar és vastag váll csatlakozik, hóna alján izzadtságfolt terjeszkedik, szaga belevegyül a savanyú sörszagba, boldogok a belgyógyászok, és meglátja majd a kapitány úr, a diagnózis első sokkja után, hogy meggyógyíttatik ő is, és hiába, hogy csodálom a jó szándékát, a prédikáció hangja elveszik a nyikorgó hajódeszkák és az Informatikus fájdalmas parancsainak orkánjában, rohadt tengeri patkányok, fővitorlát feszít, ágyúhoz készülj, sört csapolj, holnaptól soha többé nem veszünk semmit, hanem felzabál minket is az entrópia, a plüssfotelben egyre mélyebbre süpped, míg végül odalára dőlve, böfögve arat győzelmet a fogyasztás felett, és az Orvos szűkölve vonul vissza a kabinjába, miért hanyatlik erőszakba a világ, jajveszékeli, és korsó sörök csúsznak keresztül a fedélzeten, és a szénsavas tenger felmarja a bőrünket, a világvégének lőpor íze van, tüzek gyúlnak a láthatáron, és a végső összeomlás még másnap is elnyűtt arcunkon dereng, ahogy az új irodanegyed felé tartunk, ahol a mosdókban kínaiul szólalnak meg a kézszárítók, minden felület citromosan steril, és az ötvenedik emeletre fél perc alatt repít fel az automata lift.