A KÖR
egy kör nem kezdődik sehol – motyogom magam elé, de nem hangosan, nehogy Anita, a tímlídünk, meghallja, az a szerencsém, hogy nem visszhangzik a négyszázkettes kistárgyaló, ahol a délután kettőre meghirdetett csapatépítő – vagy ahogy Anita hívja, tímbilding ekszöszájz – venné éppen kezdetét, ha nem baszakodnának ennyit az informatikusok, hogy ők nem akarnak a szélzesek mellé ülni, pedig oda fogtok, mondja Anita, jelleméből fakadó gyönyörű határozottsággal, egymás mellé, keveredve, így kell majd az egész projekt alatt is elviselnetek egymást, mert egy lánc csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme, és felemeli a mutatóujját, hogy ennek a bölcsességnek nyomatékot adjon, és megvillantja hozzá tökéletes ívű fogsorát is, és már magyarázza, hogy a kör elején belesúg Máté fülébe egy szót, vagy egy kifejezést, vagy egy mondatot, vagy valamit, és Máté továbbsúgja a mellette ülő fülébe, és így tovább, hogy majd a kör végén – a kör végén!, agyamra megy – kimondja valaki hangosan, és az mindig vicces, és a közös nevetés építi a csapatot, és persze ebben Anitának igaza van, de hát Anitának általában igaza van, és mivel Máté informatikus, akinek sokkal inkább barátai az egyesek és a nullák, mintsem az emberek, nem javítja ki, hogy ő nem Máté, hanem Roland, és neki ugyan végső soron mindegy, hogy milyen néven fut a valóságban, azt már jóval kevésbé tudja elviselni, ahogy Anita hozzáér a tenyere élével az arcához, miközben nedves-halkan a fülébe suttogja, hogy alma, a játék mindig egyszerű szavakkal kezdődik, hogy legyen valami sikerélmény is, mert az almából ritkán lesz a végére részecskegyorsító, legalábbis ha Mátérolandon múlik, biztosan nem, ő ugyanis kifejezetten szabálykövető, na, nem mintha a szabályok jelentős részével egyetértene, de mégis úgy érzi, ha nem követi a szabályokat, akkor sajátokat kellene kitalálnia, és rendszereket építeni ő csak különösebb következmények nélkül szeret, nem Anita ellenében, akinek göndör barna hajával keretezett leheletétől viszket a füle, és elképzeli, ahogy az apró nyálcseppek kolóniákba települnek a pórusaiban, és majd belakják az agyát, és erre a gondolatra azonnal görcsbe feszül a gyomra, de erőt vesz magán és lendületből a mellette ülő Hajni felé fordul, és tölcsért formál tenyereiből a körszakálla köré, és megpróbálja a legkevesebb artikuláció mellett és a lehető legnagyobb távolságot tartva eljuttatni Hajni fülébe a fontos információt, miszerint: alma, és Hajni érzi magán Anita tekintetét, hogy vajon végre tudja-e hajtani az összetett feladatot, amit az odahallgatás-aztán-továbbadás jelent, mert Hajni mostanában munkájában erősen demotivétid, amire fel is hívták figyelmét a legutóbbi kiértékelésen, ennek ellenére nem változott érdemben semmi, pedig Hajni megígérte, hogy igyekezni fog, de az az igazság, hogy semmilyen igyekezet nem változtat a szülei hirtelen halálán, és Anita vastekintete sem változtat ezen, és a teljes HR osztály tettetett részvéte sem változtat azon, hogy neki egyedül kell elmászkálnia a temetkezésre és a közjegyzőhöz és az ügyvédhez, és kiválasztania az urnát meg a zenét, meg aláírnia a hagyatéki leltárt és a hagyatékátadó végzést, miközben semmi másra nem tud gondolni, mint hogy mi értelme van egyáltalán a világon lenni még, hacsak az nem, hogy feltétlenül tovább kell súgni Bence fülébe, hogy alma, mert Bencének mélybarna szeme és még mélybarnább szakálla van, aminek illatában fahéj, bergamot és hormonteli izzadtság keveredik, és Hajni rálát súgás közben a nyakánál kilógó tetoválására is, és arra gondol, talán meg kellene kérni Bencét, hogy gitározzon a temetésen, vagy a temetésemen, fut át az agyán, és erre a gondolatra elkuncogja magát, és Anita ezért a döccenésért rosszallóan összehúzza a szemöldökét keletiesen vágott mandulaszeme felett, Bence pedig nem érti, miért hajol hozzá Hajni hirtelen annyira közel, hogy szinte leesik a székről, nem mintha zavarná különösebben, de azért mégiscsak, ez egy munkahely, majd talán munka után, esetleg, van ebben a csajban valami végtelen búvalbaszottság, azonnal vigasztalná az ember még akkor is, ha az is látszik, hogy nem szorul rá a vigasztalásra, leginkább egy jó dugásra szorulna, és ettől a gondolattól Bencének azonnal merevedése lesz, és onnantól nagyon nehezen tud arra koncentrálni, hogy alma, mert ebből mindig csak a baj van, az álló faszból, ezt ő tudja a legjobban, és a jövő hétre gondol, amikor megjelennek majd ketten azzal a másik csajjal a klinikán, és igenis el fogja vetetni, mert most gyereknevelésről az ő életében szó sem lehet, főleg, amikor a szűkszabású chino nadrág még kifejezetten ki is emeli a pénisze körvonalait, és Bence olyan fészkelődésbe kezd, hogy Hajni azonnal elhúzódik tőle, megköt köztük a levegő, és beleragad a továbbsúgott szó is, és Bencének úgy kell kínos erőszakkal kitépnie a ragacsos közegből azt, hogy alma, és aztán továbbadnia végre a mellette ücsörgő egyik szélzesnek, ezek a többi szélzessel csak-csak egymás mellé ültek inkább, és nagyon élik a sugdosós játékot, mint a szélvész szalad keresztül rajtuk a szó az én fülemig, és látom, hogy Anita mennyire büszke rám, hogy hangosan kimondom, hogy alma, látom a szemében az elégedett csillogást, és mélyen belelátok, és ő belém lát, és direkt úgy teszem keresztbe a lábam, mintha én lennék a sharon stone, és aztán ezt csinálom minden egyes alkalommal, mert jönnek a hosszabb szavak és a szólásmondások és a nyelvtörők is, aki másnak vermet ás, maga esik bele, meg öt görög öt törököt öldös, és a végére már ott tartunk, hogy egész céges e-maileket olvas bele Anita Mátéroland fülébe, hogy dear Máté, i hope this e-mail finds you well, és ezek is átmennek, és ezeket is felmondom csont nélkül, és Anita szeme egyre csak elkerekedik, és én kihúzom magam, és a létező legcsábosabb pózba vágódva konstatálom, hogy Roland még mindig nem hányta el magát, és Hajni sem lett öngyilkos, és Bence fasza is végre lelohadni látszik, és a kör végén ez a tímbilding dolog, ez mégiscsak kiválóan működik.