Reményi Tibor

MÁSODIK MÉRFÖLD

2006 augusztus

MÁSODIK MÉRFÖLD
„Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre”
(Mt 5:41)

 

Ady utolsó napjaiban egy alkalommal szeretett volna valamit idézni az Újtestamentumból, de nem emlékezett pontosan, és kérte, adják a kezébe. Csinszka már szinte állandóan mellette volt, és akkor éppen Zsuka (Dénes Zsófia) is, aki gyakran látogatta őket. Mindkét nő kereste az Újtesamentumot a könyvespolcon, s minden lehetséges helyen a lakásban, Csinszka meg, mert nem találták, nyugtatgatta Adyt, hogy nem olyan fontos az idézet. Kisvártatva azonban Zsuka egy teljes Bibliát nyújtott a költőnek. „Hol találtad meg?” – kérdezte Ady. „Sehol, most vettem a lenti könyvkereskedésben” – válaszolt Zsuka. (Ugyanis a ház földszintjén volt egy könyvesbolt.)

Hát ez a „második mérföld”, amiről Jézus példázata szól.

arra megy, amerre lát

A jog és a törvény az első mérföldeket jelöli ki – legfeljebb. A kötelező penzumot. Azt és annyit, aminek elmulasztását vagy megszegését büntetés követi. És jól is van ez így. Normáknak lenni kell, mert különben minden összezavarodik. Ha mindenki arra megy, amerre lát, abból sok ütközés lesz. Szétnézek magam körül, és azt látom, hogy ma az első mérföldek sem kötelezőek, sőt nincsenek is. Nincs közakarattal kijelölt járható út, erkölcsi minimum. Nincs „közjó”, mert minden relatív. A szabadság már-már átokként hull vissza ránk, mert nem a jóra szabadultunk fel, hanem az anyagi haszonra, s egyre nehezebb – sokaknak – megmagyarázni, hogy a kettő nem ugyanaz. Aki még soha nem tette meg a második mérföldet, annak talán nem is lehet megmagyarázni, mert titka a szabadon felvett teher különös öröme.

A második mérföldektől lesz (lehetne) jobb a világ, és visszahatásuk folytán az első mérföldek is könnyűek vagy legalábbis jó szívvel megtehetők. Ekkor lehet a törvény „jó”, mert azt az érzetet kelti bennünk, hogy az élet valamiféle értelmes működési módját próbálja közelíteni, tehát mindenkinek érdemes betartani. Úgy állnak felettünk és rajtunk kívül, hogy egyben önmagunk (ön-magvunk) lényegi kódjait tartalmazzák.

Ha addig talán sohasem jutunk el, hogy a szeretet „törvénye a szívünkbe legyen írva”, de annál talán tovább, hogy „mindent szabad, amit a törvény nem tilt”. Vagy a ma oly gyakran elhangzó „nem erkölcsös ugyan, de jogszerű” hazug kibúvójánál.

Vagy itt van a „mulasztásos jogsértés” formula, ami ugyebár annak beismerése, hogy mégis lehet rosszat tenni a jó elmulasztásával. Durva példa: ha elütök valakit autóval, és sérülten otthagyom, a cserbenhagyásos gázolás bűntényét követem el. Ha második vagy harmadik autósként elhaladok az elgázolt mellett, ártatlan vagyok? Az első és második mérföld közötti határokat aligha húzhatja meg bármiféle törvény. Montaigne majd fél évezrede vázolt álma, hogy „a legjobb az volna, ha egyáltalán nem lennének törvények”, persze utópia, és mégis érezzük: ha pozitív belső erők irányítanák tetteinket, a paragrafusokba foglalt törvények akár feleslegessé is válnának.

Köpni-nyelni nem tudtam.

A lélek kimondatlan hangjai indítanak a második mérföldre, és tehetik elfogadhatóvá, sőt értelmessé az elsőket. Lehet, hogy a második mérföldeket kellene elsővé tenni? Ez már a szív paradox logikája, amit semmiféle jogrendszer nem tud követni. A konkrét történések hányszor meghökkentik az embert! Sok évvel ezelőtt munkám miatt sűrűn utaztam vidéki ipartelepekre. Akkor még kevés magánautó volt forgalomban, így aztán nagy szám volt, amikor egyik kollégám, akinek ugyanott volt dolga, felajánlotta, hogy elvisz Skoda Octaviájával Tiszavasváriba. Dolgunk végeztével jöttünk hazafelé, hűvös, szeles őszi estében. Kollégám valahol Rákosliget határában megállt, és így szólt: „No, itt akkor kiteszlek, innen már van kék busz.” Köpni-nyelni nem tudtam. Megpróbáltam közömbös pofát vágni és kiszálltam. Akkoriban Óbudán laktam, és kétórás buszozás után, éjszaka értem haza. Ma sem tudom, miféle észjárással mérte ki kollégám a „szívesség” mérföldjeit.

Gimnazista koromban egy délutáni önképzőköri rendezvényen remek vitát folytattunk valamilyen etikai problémáról. A vitát fiatal logikatanárunk vezette (én abba a szerencsés generációba tartozom, amelynek tagjai logikát, pszichológiát és etikát is tanultak a gimnáziumban). Jócskán részt vettem a vitában, élveztem az egészet. Másnap, logikaórán a tanár úr beírt a nevemhez egy jelest az osztályozó naplóba, és így indokolt: a tegnapi önképzőköri vitában, amikor a többiek elkanyarodtak az alaptémától, olyan jól alkalmaztad a „principium identitatis” alapszabályát, hogy ezért megérdemelsz egy külön ötöst.

Mindenki maga ismeri a saját mérföldjeit. S talán akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor nem is tudjuk, hogy már a második mérföldet járjuk. A mottóbeli evangéliumi idézet arra utal, hogy az ókori Júdeában egy római tiszt „törvényesen” kényszeríthetett egy zsidó férfit, hogy mérföldnyi úton cipelje a felszerelését. Jézus tanácsa tehát valószínűleg nem volt népszerű. Micsoda őrült ötlet segíteni az elnyomónak. Mint tudjuk, a názáreti bele is halt „őrült ötleteibe”. Hiába? Talán nem is ez a kérdés, ha az enyhítő recepteket keressük, hanem hogy mi magunk megtesszük-e első és második, mégiscsak könnyebb, mindennapi mérföldjeinket.

kép | Arthur Dove művei, wikiart.org