MÁSHOL

Az orosztanár eredetileg latint tanított, de jobbnak látta, sőt, mint oly sok kollégája, maga ajánlotta, hogy a változott igények miatt inkább az orosz nyelvet oktatja. Ötven körüli, testes ember volt, mégis roggyant. Fáradt izomzata nem tartotta az amúgy férfias megjelenést.

– Maga… mit csinál ott? – hajolt előre. Tekintete az osztály hátsó soraiból felszálló vékony füstfelhőre tapadt.

Az osztály – negyvennégy, érettségi előtt álló fiú – fojtottan kuncogott. – Igen, maga… ott… – ismételte a tanár, és az egyik diákra mutatott: – Kittel… álljon… izé …fel!

Kittel felállt. Jobb kezében rövid szárú pipa füstölgött.

– Mit csinál?! … – hörögte a tanár, nem titkolta se a meglepetését, se a tehetetlenségét.

– Rágyújtottam – felelte nyugodtan a diák.

– Pipára gyújtott?… Most?… Akkor… azt hiszem, legjobb lesz, ha… ideadja az ellenőrzőkönyvét.

Kittel Tamás kényelmes léptekkel a katedrához járult. Egyik kezével a kis füzetet nyújtotta, másikban még füstölgött a pipa. A tanár kétségbeesetten és tanácstalanul átvette az ellenőrzőt.

– De miért?…

A kuncogás alábbhagyott. Negyvenhárman feszülten figyelték a fejleményeket. Kittel Tomi – becenevén Kitti – afféle passzív szabotőr volt, a humán tantárgyakban kiváló és sokat szereplő, a reál tárgyakat viszont kihívóan mellőzte.

– Unatkozom.

– Unatkozik? Amikor alkalma van Gorkij és Csehov nyelvét tanulni?!…

– …és Fagyejevét – mondta a pipafüst mögül.

– Úgy van! – zökkent ki pillanatra a tanár, és gyorsan beírt valamit a füzetbe, becsukta, és kicsivel határozottabb mozdulattal visszaadta. – Ezt irassa alá édesanyjával… Most pedig hagyja el a termet, a pipát tegye ide az asztalra… itt csak… itt nincs helye kártékony, rendbontó semmirekellőnek!

– Pipáztál??

Anya kezében remegett a kis füzet. Tamás igyekezett szenvtelenül nézni – már hallani vélte anyja sírós lamentálását, nem tudom, mi lesz veled… ha apád ezt látná! De nem. Az egyre erősebb remegésből vad hahota lett. A pár könnycsepp is a nevetéstől buggyant ki. A szavak mégis ismerősek voltak:

– Ezt én nem bírom tovább! Azért gürcölök, hogy ember legyél! Hajtom a varrógépet, mint az állat… darabbér, munkaverseny, istenfája… Mit akarsz? Meg akarsz ölni?!…

– Anyu, légy szíves, ne sírj! Értsd meg, a gimi nekem nem megy… A matek, a fizika, a kémia… nem érdekel… és az orosz se.

– És akkor mi érdekel? – szipogta, inkább önmagának. – Mi érdekel!?… Te tudod.

 

– Kedves igazgató ur – kezdte a férfi, amint kezet ráztak –, Kittel Frigyes vagyok, az unokaöcsém ügyében…

– … elvtárs – igazította ki az iskolaigazgató. – Foglaljon helyet.

A kopott, zöld bőrrel bevont, nagy íróasztal két oldalán ültek. Az igazgató alacsony, szögletes mozgású, fekete hajú ember volt, arcán idejekorán jelentkező ráncokkal.

– Az unokaöcsém ügyében… – ismételte Kittel Frigyes. – A sógornőm, Tamás özvegy édesanyja kért meg, hogy képviseljem. Ő egy szövetkezeti varrodában dolgozik, és munkaidő alatt nem jöhet el. Ugye, érthető?…

Az igazgató bólintott, de ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon.

– Hát kérem, az elvtárs unokaöccse, Tamás… a tanuló fegyelmezetlen viselkedése miatt hivattam ide valakit a családból. A tanuló rendbontása tűrhetetlen, a tanárkolléga egészen megrendült, zaklatottan közölte velem, hogy az ön unokaöccse… hogy ez a tanuló dohányzott az órája alatt, és ezzel elterelte az osztály figyelmét a tananyagról… Érettségi előtt állnak! Az iskolánk, oktatásunk érdekében nem tűrhetem, hogy valaki… hogy ilyen elem szabotálja a tanulást!

Tamás nagybátyja megsemmisülten lógatta fejét:

– Tudom, kérem, az anya elpanaszolta nekem az esetet… Ha megengedi, nagyon röviden vázolnám az otthoni helyzetet, ami ugyebár, részben okozója lehet unokaöcsém valóban példátlan viselkedésének… – A nagybácsi előrehajolt, az asztal fölé, hogy minél közelebb legyen az igazgatóhoz, mintha bizalmas közlésre készülne. – Az a helyzet, igazgató… elvtárs, hogy Tamás édesapja a háborúban … – itt hangja rekedtre váltott – … szóval nem jött vissza. A sógornőm egyedül maradt, egyedül neveli a gyerekét. Tamás különben jó fiú, csupa szív… de tudja, kérem… ugye, megérti, milyen apa nélkül felnőni?, egyáltalán létezni…

Kittel Frigyes kis szünetet tartott és teátrálisan széttárta a kezét. Az igazgató meg hátradőlt székében, s ezzel visszaállt a két fej közötti távolság.

– Ez szomorú, Kittel elvtárs, de nem egyedi eset. Iskolánk több diákja él és tanul hasonló családi háttérrel. De tanul! – hangsúlyozta, és nyomatékképpen felkapott egy ceruzát az íróasztalról, s kétszer az asztallapra koppintott vele.

– Gondoltam, hogy vannak hasonló esetek, kérem. A háború, az üldözések!…

– Hát igen. De az a fontos, hogy ne történhessen meg újra, ami megtörtént… Az unokaöccse, Kittel Tamás többszörösen problémás, és én nem tűrhetem, hogy

tovább mérgezze az osztályban a levegőt! Ahogy tanárkollégáim jelentéseit olvasom a tanulmányi eredményeiről – és az igazgató felütötte az odakészített osztálykönyvet – … igen, ez egyértelmű… nem látom értelmét, hogy folytassa tanulmányait. A tantárgyak feléből bukásra áll.

Kittel Frigyes hallgatott. Mit csináljon a gyerek érdekében? Felelős érte, és különben is, hogy jön ahhoz bárki, hogy pálcát törjön egy fiatalember felett… Az igazgató azonban váratlanul kisegítette:

– Ahogy itt olvasom, némely tantárgyból… érdekes… nem is áll rosszul. Különös… Bodó kartárs meg Váradiné elvtársnő is dicsérte nekem… Ez azonban nem fogja átlendíteni az érettségin!

– Igen, így van… Tamás egyben-másban kiváló… azaz vannak tantárgyak, amelyekben… szóval, van, ami igazán érdekli… és talán lehetne…

– Mégis… tény, hogy a tanuló képtelen a gimnázium rendjéhez alkalmazkodni… ezért javaslom, vegyék ki ebből az iskolából, és irassák be ipari tanulónak. Legyen legalább tisztességes szakmája.

A folyosón megszólalt a szünetet jelző iskolacsengő. Az igazgató felállt, Kittel Frigyes nyújtotta a kezét, de a másik mintha nem látná.

– Hát nagyon köszönöm, igen… meglátjuk… a viszontlátásra!

 

Kittel Frigyes, az illatszer-szakma dolgozója pedáns, gondosan ápolt ember volt. Köpcösen is fürgén hajlongott az egyik fővárosi illatszertár pultja mögött. Ismerte a kölnivizeket, kenőcsöket, borotválkozási eszközöket. Gyors és szakszerű mozdulatait behízelgő, már-már modoros udvariassággal társította. Hajlamos volt egy huncut mosollyal a „pult alól” elővarázsolni a keresett árut. Zökkenőmentesen alkalmazkodott az államosított hálózat szabályaihoz. A boltok közti munkaversenyt rendre az az üzlet nyerte, ahol ő dolgozott.

Ifjúkorában kereskedelmi iskolát végzett, utána behívták munkaszolgálatra, és egy repeszdarabbal jobb halántékában túlélte a második világháborút. Ragyogó munkát talált: abban az alig három évben, míg úgy tűnt, az ország a szabadkereskedelem vizein utazhat, megszerezte a francia „Delorme” cég magyarországi képviseletét, a legfontosabb gyártmányuk pedig a „Primeros” néven forgalmazott fogamzásgátló gumi volt. Frici ekkoriban sok pénzt keresett, nagy társaság gyűlt köré, lakásában partikat rendezett, házvezetőnőt tartott. A kommunista hatalomátvétel után a Delorme cég is kivonult az országból. Kittel burzsoá priusszal állás nélkül maradt, de könnyedén belebújt az új gúnyába: ha korábbi foglalkozása iránt érdeklődtek, bizalomkeltően felelte: „drogista vagyok”. Rövidesen sikerült elhelyezkednie a szakmában, és az illatszerbolt-hálózat mindenese lett.

Az iskolából távozva azon gondolkodott, mit tanácsoljon a sógornőjének. Unokaöccse nemigen érdekelte, de kötelességének tartotta, hogy elhalt testvére családjával törődjön.

– Beszéltem az igazgatóval, Zsóka… hát, nem sok jót mondhatok. Tomi kifelé áll az iskolából… Az a tanács, hogy vedd ki onnan. Nincs értelme….

– De mi lesz belőle!? – nyögte az asszony.

Frici tanácstalan egyik lábáról a másikra billent.

– Hol van most a gyerek?

– Moziba mentek…

– Moziba??

– Oda. A Sevillai borbélyra… az operafilmre.

– Most? A tanítási idő alatt?! Kivel?

– A barátaival…

– És honnan van pénze?

– Adtam – közölte szárazon az anya, majd szinte provokatívan hozzátette: – …este meg az Éjjeli menedékhelyt nézi meg a Madáchban.

Frigyes végre magabiztosan eldöntötte: itt ő nem tehet semmit, a sógornője az oka a gyerek félrecsúszásának. Ha az anya így elkényezteti a gyereket, magára vessen.

– Viszontlátásra, Zsóka.

– Foglaljon helyet, asszonyom – mutatott egy kárpitozott fotelre Dr. Péteri Jolán. Zsóka leült, mintha felsőbb hivatal felszólításának engedelmeskedne. Az őszes-szürke hajú doktornő előtt az asztalon jegyzetfüzet feküdt, de beszélgetésük alatt egyszer sem nyitotta ki. – Mint tudja, három beszélgetésem volt Tamással. Vegye úgy asszonyom, hogy ezek a beszélgetések, és ez a mostani is, nem orvosi jellegű. Arra nincs szükség. A lélektan pedig itt és most nem elfogadott. Ne várjon tőlem tanácsot …Tamás problémája, iskolai tanulmányainak elhanyagolása csak tünet, és ezt a tünetet a pedagógia az előírt diszciplináris módokon igyekszik kezelni. Társadalmunk – ha szabad így fogalmaznom – még gyerekcipőben jár.

A doktornő elhallgatott, talán várta, hogy az anya mond egy szót: „értem” vagy „nem értem”.

– Nincs apja.

– Ez az ön védekezése és egyben támadása, asszonyom. A gyász nem belenyugvás, hanem aggresszió… A felnövés természetes buktatóit ráaggatjuk a körülményekre, s abból következtetünk… Mondhatom-e, hogy ha férje élne, akkor a fia éppen úgy apja ellen lázadna, mint az őt most behelyettesítő iskola ellen?… Remélem, nem sértettem meg.

– Pipázott az órán – mondta válasz helyett az asszony.

– Erről van szó. A gyermekek dohányzása tiltott… éppen ezért lázadási alap, a szülői tűrésfok próbálgatása, természetes felnövési fázis.

– De ő az iskolában, kérem!…

– Azért kértem ide, hogy részben megnyugtassam: fia kétségkívül egy eset, ha az elfogadott konvenciókat tekintjük… de alkatilag egészséges, és arra összpontosít, ami érdekli. Deviáns alkat. Többet nem mondhatok. Reméljük, idővel feldolgozza a konfliktusokat.

– … Verseket ír, meg bújja a könyveket. Meg aztán kérem, esténként a vacsora után… – itt kis szünetet tartott, láthatólag küszködött mondandójával – kezében egy bottal járkál az asztal körül… hát ez mi, kérem?! Ahelyett, hogy tanulna…

A doktornő az anya meglepetésére megértően bólogatott.

– Nézze, asszonyom, a kamaszkorban mindennek van magyarázata. A verselés a tanított költészet továbbvitele az agyban… a fiatalok nehezen vonják ki magukat a nagy versek hatása alól… az minden agyat behálóz. A könyvek pedig tágítják a horizontot, az olvasás az igazi elmerülések kezdete.

– De a körök a bottal?…

– Igen, Tamás beszélt erről… Ő ilyenkor képzeletében tovább játssza az olvasmányait, kalandokban vesz részt, képzelt világot teremt maga köré. A kezében lóbált pálca néha kard vagy lőfegyver, vagy éppen egy személy, egy barát, akivel a vadonban sétál… akármi. A fantázia ebben a korban pótolja a tapasztalatokat. Tapogatózás a megnyíló világban. Ne gondolja, hogy a gyermeke egyedül áll ezzel a jelenséggel; minden kamasz képzeletét kitölti a pillanatnyilag lehetetlen, de a lehetőségek továbbgondolása… Fiának felfokozott képzeletvilága, természete, és úgy látszik, vérmérséklete arra ösztönzi őt, hogy fizikumát is felszabadítsa a fegyelem kényszere alól… innen az esti járkálás. Ha barátaival van, erre nincs szüksége. Akkor ezt egymás között lejátsszák…

– Köszönöm – mondta az anya.

 

Már kora délután a színészbejáró előtt téblábolt. Nem autogrammért várakozott, csak az ismert és csodált arcok látványáért. Nemsokára egészen más alakokká válnak a színpadon. Az átváltozás lehetősége ámulatba ejtette. Hogy valami más lehet. Sokat olvasott színházról, tudta, hogy a varázs tulajdonképpen illúzió. Mi lenne – gondolta egyszer –, ha az osztályban átváltozna? Rögtönözne valamit… A színházzal szemközti trafikban vett egy olcsó pipát és egy csomag dohányt. – Aztán nem elszívni, pajtás! – jópofáskodott a hadirokkant trafikos.

– A bácsimnak lesz, szülinapra.

Néhányan már megérkeztek. Az idős, pirospozsgásan ráncos arcú portás mindenki felé meghajolt, alkalmanként egy mosollyal kitárta a belső üvegajtót. Tamás már ismerte látásból az öreget, egyszer, amikor fekete zászlót látott az épületen, vette a bátorságot és beszólt a fülkébe: – Bocsánat, ki halt meg?

– Bajor művésznő – szólt szájszegletből a portás, miközben kulcsokat akasztgatott a falba vert szögekre.

Nem váltott jegyet. Az előadás kezdete előtt pár perccel, amikor a közönség már elfészkelődött az ülésekben és a várakozás moraja lassan elhalkult, a megüresedett előcsarnokból oda somfordált az egyik ajtóban álló nézőtéri ellenőrhöz, és kezében az anyjától kapott pénzt zörgetve megszólította: – Tetszene adni egy pótszéket?…

A szigorú arcú matróna zseblámpáját a bordó szőnyegre kattintva körülnézett, majd a sötétedő térben alig láthatóan intett a fiúnak. Lábujjhegyen vezette egy fal melletti rekeszhez, óvatosan előhúzott egy kinyitható széket, és a sor szélére helyezte. Tamás a tenyerébe csúsztatta a pénzt, az asszony pedig, mint egy szellem, visszasuhant az ajtóhoz.

Felment a függöny, a színpadon elkezdődött a kaland, az útlevél nélküli utazás, a háromórás máshol levés. Menekülés. Mindegy. A színészek átlényegültek valaki mássá. Igaz, elromlott életek, ital és nyomor koloncait húzták-vonszolták.

Késő éjjel érkezett haza. A konyhában még égett a villany, anyja a hokkedlin ült, hátát a falnak támasztva, ébren.

– Miért nem alszol, anyu?

– Nem tudok.

felső kép | Fortepan / KONOK TAMÁS ID