MÁS ISMERET 

Az ajánló sorok a Kézrátétel hátoldalán nem könnyítik meg az olvasást – az értelmező beszéd célja aligha lehet valamely titkos lírai kód nyilvánosságra hozatala. „Nem versem rejtjeles / de én magam / gubbasztok szakadékos partfalon / miért-jeim oldozgatom” (Egy jó szándékú kritikára). Rába György legfeljebb üdvözletet küldhet s írhat alá. Meghívást a létezésnek abba a tartományába, amelynek felnyitása a tapasztalatok – „véletlenek vagy rendelések gyűjteménye” – pontosabb kimondását és megosztását jelenti, nem a válaszok reduktív véglegességét. „… ki vázamig elcsatangolsz / lazítasz-e a köteléken / kifejtesz-e talányomból” – az enigmának nem megfejtése a definitív megfogalmazás sem. Hiszen hogy „a képzelet (…) a megismerés határainak tágítása”, arról, „lajstromozatlan térbe surranva” (Tilt Eulenspiegel újabb csínye), meggyőz mind ahány vers, de ami ekképp a határokon belülre kerül, paradoxon jegyét viseli magán, vallomásként és gnómaként egyaránt megszólal a kötetben: „Egész vagyok befejezetlen” (Egy falásnyi mindenség); „jelenlétünk odakarcolt / talány a falra” (Kérdések örökélete).

szemantikai kapocs

Mit ismertünk vagy ismerhetünk meg? S ismerhetünk-e bármit anélkül, hogy „egy perzselt lét melegénél” a magunkét újraszítanánk (Bagatell)? Az Üdvözlet azonban szemantikai kapocs is a könyvfödélen: visszahajlik a címlapra, a címre, amely egy másfajta, egyszerre testi és spirituális ismeret és közvetítés szava.

Imaginárius tárgyat tartunk kezünkben. A kapcsos könyv képzetének kialakulásához járul hozzá, verbális ikonként, a befejező vers is. Címe és kerete-kapcsa, Arany-allúziója otthonosabbá teszi, de súlyosabbá az a jelentéssűrűség, amely egyszerre véglegesíti s juttatja nyugvópontra a kötet drámai feszültségeit.

Egy kapcsos

Minden kései vers
kihúzott tüske
énemmé forrott
töredék természet
nyirok vér kiszakított
eleven hús
egy darab tenyészet
minden kései vers

Az időtapasztalat artikulálása, képbe, tér-képbe foglalása – a „kései versek” egyik nagy vállalkozása – A személyes idő című vallomásban még rezignációhoz vezetett: a látvány idő- és létvesztésként, „férfi vállalkozás kallódó leletei”-vel beszórt tájként, egyszersmind – intimitását viszonylagosnak feltüntetve – közítéletre bocsátott múltként tudatosult. A záródarab azonban, akár „egy erezet regénye” a közelről szemlélt falevélen, „törvényét betölti” (Vékony ecsettel). S noha a „két ujjnyi tér” ott a végességről tudósított – „egy sors kibomlik / csak látszat véget ér”: az utolsó sor hiányzó írásjelét gondolatban kettősponttal pótoltuk. Mostanra mintha megszűnnék morzsalék és egész különbsége, amely a ciklusok életelbeszélését meghatározta. A zárt forma szimbolikus válasz az indulatos invokációra: „… szakadj le idegen / öltözet mállj le rólam / hely perc sugallta cafrang / hadd jussak újra / csupasz önmagamhoz / ahogy érkeztem egykor / egyszeri másíthatatlan” (Ahogy érkeztem). Kondulások, óraütések zenebonáját, „részeg kórus csörömpölését” csendesíti belső zenévé. S közben szenvedés és gyógyulás, megtöretés és katarzis, szó és (szöveg)test azonossága születik meg abban a nyelvi történésben, ahol az alapmetafora – „vers / kihúzott tüske” – és a belőle kibomló képsor magába forrasztja az én, a töredék, a tenyészet („ős-szöveg”, Isten), a természet ismerőssé lett vezérmotívumait. A kései vers – „… nyirok vér kiszakított / eleven hús” – a szó, a szólítás asszimilációs gyürkőzésének fizikai folyamatáról: gyötrelmes megtestesülésről, szabadító megfosztódásról ad hírt, visszautalva a Leláncolt fohászkodásban bejárt útra: „… amin addig áthatolt / amint utat vájt / mind magára vette / alakult velük eggyé / érdes mormogások / szálkás dörmögések / bőrtépázó szisszenetek / már csupán gólyalábak / talártalan igék…”.

„Az élet kézrátétellel is elbolondítható képeit” vigyázó orosz költő emlékezetében (Paszternák könyvtára) a „kézrátétel” az erős-erőtlen költészet – toposzok sorát: a szimbolikus birtokbavétel melankóliáját, idővel dacoló varázslatát, a „legyen délibábját” is felidéző – önreflexiója. A nyelv energiájának köztesléte, a „hajléktalan remény” botorkálása – egyben a Rilkét idéző „szabad kinti” méltósága – egy-egy vers idejére válhat a tapintó megbizonyosodás tanúsító beszédévé. És féltéssé: „ma öröme test testbeszédnek / holnapra kontár kézbe téved” (Ünnepek böjtje). A kötet íve azonban a „kézrátétel” szakrális jelentésaurájába foglalódik: a befogadás és megerősítés, a folytonosan kért – Jákob módjára kikényszerített – áldás gesztusát rajzolja ki. „Garmadányi” változatát: hol a személyes sors „buktatóin által” lökdöső, hol „az eszmélés tisztására” vezető, szigorú pedagógiáját (A gazda). A bizonytalanra-felhatalmazást, a felavatást és küldést. Az érzékek feledékenységének kitett, leheletnyi érintést és az énünkké forrott, eltörölhetetlen bélyeget.

kép | vecteezy.com