Márton László

VÉNUS FALRA MÁSZIK

1998 február

VÉNUS FALRA MÁSZIK

Gyöngyösi Istvánról és R. Várkonyi Ágnes rejtőzködő Vénusáról

1

Egyszer meg kéne írni a magyar irodalom kudarcainak történetét. A félig sikerült vagy félbehagyott művekét. Az elveszett vagy elveszettnek hitt kéziratokét. Az írókét és költőkét, akik meghaltak, mire az lett volna belőlük, ami visszamenőleg nézve minden bizonnyal lehetett volna. Az irányzatokét, amelyek akkor enyésztek el, amikor éppen kezdtek volna kialakulni, s így nem tudtak kiegyensúlyozni más, életképesnek (ezért utóbb egyoldalúnak) bizonyuló irányzatokat. A csírájukban elfulladt vagy elfojtott írói törekvésekét, amelyek rokonai vagy párhuzamosai más kultúrákban a világirodalom reprezentatív alkotásait hozták létre. A megkésett átvételekét és a meddő utánzásokét. Jelentős művek fordíthatatlanságának és jelentős értékek közvetíthetetlenségének történetét, a magyar kultúrából más kultúrákba és megfordítva (de nem lefordítva).

a kánon előkelő helyén

Ebben a negatív irodalomtörténetben kétféle irodalmi kudarc tarthatna számot különleges jelentőségre. Az egyik a rövid távú kudarc, amely hosszabb távon éppenséggel a siker záloga; kudarcon ezúttal a recepció nehézségeit vagy teljes hiányát, sikeren a későbbi kanonizációs kísérleteket, majd ezek nyomán a kánonba bekerülést értem. Ilyesfajta, klasszikussá váló kudarcokban főleg a magyar dráma története bővelkedik (hosszan lehetne sorolni a példákat Katona Józseftől Füst Milánig), de a prózában sem ritkaság, hogy művek, amelyeknek (például a kézirat lappangása miatt) emberöltőkön át semmi hatásuk nem volt, vagy szerzők, akiket látszólag ellepett a feledés pora, fölfedezésük után váratlanul a kánon előkelő helyén találják magukat. Amióta pedig Weöres Sándor Három veréb hat szemmel címen közzétette a magyar költészet furcsasággyűjteményét, az irodalmi köztudat hozzászokott, hogy a lírában is folyamatosan és nagyrészt visszamenőleg bukkannak fel a nagy meglepetések.

marton2 0529 e1620762117677

A másikfajta kudarc az előbbinek a fordítottja: hosszabb távon következik be, látványos és emlékezetre méltó siker nyomában, többnyire annak következményeként. Sikeren ezúttal az olvasottságot, a népszerűséget értem a kortársak között, esetleg a rájuk következő egy-két nemzedékben is; a kudarc az irodalomtörténet későbbi kedvezőtlen ítéletében, a mű átjárhatatlanságában mutatkozik meg. Ami persze nem a teljes kirekesztést a kánonból, inkább a perifériára szorítását jelenti.

addig észrevétlen értékek

Siker és kudarc a magyar irodalomban, úgy látszik, egymáshoz képest észlelhető csupán. Abban a műben, amely soha nem volt népszerű, és amely utóbb sem került be a kánonba (vagy nem történt erre legalábbis komolyan vehető javaslat), azért vesszük észre a kudarcot, ha észrevesszük, mert a mű a mi szemünkben vált valamilyen okból fontossá. Az a mű, amely azért nem veszítette el népszerűségét, mert azzal soha nem is rendelkezett, és amely azért nem szembesül más, addig esetleg jelentősebbnek számító művekkel, mert e szembesítésnek még nem akadt sem kiötlője, sem végrehajtója: az a mű még a kudarctörténet példatárában sem foglalhatja el a helyét. Annak a műnek egyelőre nincs helye; vagy ha van, legfeljebb a könyvtári katalógusokban és a telefonkönyvszerű bibliográfiákban van. Nehéz volna elképzelni azt a mennyei könyvelőt, aki, végigtekintve a magyar irodalom virtuális seregszemléjén, korszakról korszakra elkiáltja magát: „Utolsókból lesznek az elsők!”, majd, világirodalmi magaslatokra emelkedve, ugyanettől a logikától vezérelve, a magyar irodalom korpuszát a világirodalom egyik kitüntetett pontjára helyezné. Nem az érdekel most engem, hol vannak – ha vannak – a világirodalomban vagy akár a magyar irodalomban a kitüntetett pontok és azok mely nézőpontokból vehetők észre – ha észrevehetők –, hanem hogy az elsők, amennyiben tényleg lesznek valamikből vagy valakikből, például utolsókból, akkor másfelől nem lesznek, hanem vannak és voltak. Ha egy műben addig észrevétlen értékeket fedezünk fel, ezek az értékek az észrevétel aktusa és gesztusa révén mintegy visszamenőleg teremtődnek meg, számunkra fontos értékekként (hiszen az észlelés nem önzetlen, vagy legalábbis nem érdek nélküli). Ugyanakkor velük együtt a múltjuk is létrejön, vagyis nemcsak megteremtődnek, hanem visszamenőleg be is épülnek a meglevőnek, ismertnek számító hagyományba – az derül ki róluk, hogy észlelésünk révén csak másodsorban jöttek létre, mert elsősorban vannak és voltak.

2

Amit az irodalomtörténetírás Toldy Ferenc és Arany János óta elmondott Gyöngyösiről, abból az derül ki, hogy a második típusú főkudarcnak, vagyis a népszerűséget követő leértékelődésnek Gvadányi mellett ő a legjellegzetesebb példája. Nehéz eldönteni, melyikük járt rosszabbul az irodalom hivatalossá szerveződésétől, vagyis a reformkortól kezdve. Gvadányi leértékelődésében nyíltabban játszottak közre a korkívánatok, vagyis az aktuális ideológiai szempontok; ahogyan ő maga is, megérintve a modern kor előszelétől, a maga naiv módján hajlott rá, hogy korkívánatok szócsöve legyen. Nem kis részben ennek köszönhette népszerűségét is a maga idején; emiatt volt még Berzsenyi számára is fontos instancia („Fessen le hív Gvadányi tolla, / Nemzetemet csúfoló bolond korcs!” – írja xenofób nekibuzdulásában a nagy ódaköltő), s ugyanezért kapta meg. a mi évszázadunk harmincas éveiben a „hígmagyar” minősítést Németh Lászlótól, majd ugyanezért minősült a második világháború után az elavult nemesi-feudális szemlélet kritikátlan kiszolgálójának.

Gyöngyösi látszólag jobban járt; már amennyiben jobbnak (mert méltányosabbnak) ítéljük az esztétikai indíttatású kritikát az ideológiainál.

marton3 0529

Szokás ugyan hangsúlyozni szemléletének „alacsonyságát” és „felületességét” (magyarán szólva, hogy hiányzik belőle a vallomásos hazafiasság pátosza), esetleg „labanc” voltát, vagy éppenséggel „nemesi-rendi osztályérdekek által meghatározott” korlátait, ám leértékelésében nem ezek, hanem mű- és életműimmanens szempontok játszottak döntő szerepet. A 18. században a deákos iskola költői még csak a verselése ellen szólalnak fel, még csak azt kifogásolják, miért nem hexameterekben írta egyébként kiváló eposzait (Verseghy Ferenc nem is restellt átkölteni hexameterekbe néhány részletet a Murányi Vénusból; munkája majdnem annyira szöveghű, mint Kazinczy Hamlet-fordítása); a 19. század ítészei már a kompozíció lazaságát, a jellemek kimunkálatlanságát, a barokkos toposzok túlburjánzását és henyeségét kifogásolják.

Minthogy pedig a Murányi Vénus számít Gyöngyösi főművének (s kétségtelen, hogy mindig is ez volt a legismertebb munkája), az utóbbi két évszázad során alaposabban és szigorúbban szokás megrostálni, mint a másik nagy elbeszélő költeményt, a Kemény János emlékezetéről szólót. (Trencsényi-Waldapfel Imre Gyöngyösi-tanulmányai óta lehet tudni, hogy a Rózsakoszorú is fontos mű, ám ebben Gyöngyösi alkotói személyiségének merőben más – kissé leegyszerűsítve: extatikus-lírai – vonásai mutatkoznak meg.)

nem tökéletesek jellemek

Arany János emlékezetes véleménye mellett (hogy Gyöngyösinél „legfeljebb némi csoportosítása [sic] van az igaz vagy költött eseményeknek s nem sajátképeni compositio”) szeretnék felidézni egy kevésbé emlékezetes, ám egyoldalúsága, a „hibák” és a „tökéletlenségek” számonkérése miatt nem kevésbé tanulságos ítéletet is, Benedek Albertét 1876-ból: Gyöngyösi „nem tudja beleélni magát különböző alakjaiba, jellemeibe, ritkán tudja feltalálni és alkalmazni magát a különböző helyzetekhez és jelenetekhez; ő mindenütt az elmés, jó ötletekkel bíró, sokféleképp naiv, könnyen érthető, könnyűd s többféle érzelmeket s különböző hangulatokat felköltő képeket, szólamokat összevegyítő Gyöngyösi. Éppen ezért nem tökéletesek jellemei, nem teljesek részletei[1], helyzetei, és nem bevégzett egész darabja. Sehol sem képes lelkünkhöz beszélni, élénk örömöt, mély fájdalmat, szóval: valódi érzelmeket felkölteni; s bár sokfélesége által gyakran jókedvben tart, de olvasása közben nem lehetünk soha tökéletes összhangban, magasabb műélvezetet nem szerezhetünk; nemcsak mindig szebbet, tökélyesbet óhajtanánk, hanem néha meg is botránkozunk a törpeségen. (…) Nincs magasb gondolkozása, mely óriásilag meghaladja a mindennapiságot, nincs viharok által zaklatott mély érzelme, mely határtalanul többet felfog a közönségesnél, s nincs tökéletes életet teremtő phantasiája, mely magas gondolat és mély érzelem világát méltó alakokkal benépesítse.”

A fenti bírálatból persze nem annyira Gyöngyösi költészete ismerhető meg, mint inkább azok az esztétikai normák és (csúf, de ide illő szóval) befogadói elvárások, amelyek tükrében a 19. századi irodalmár jónak látta szemügyre venni Gyöngyösit.

A műalkotás tanúskodjék magas gondolkodásról, váltson ki mély érzelmeket; az író élje bele magát alakjainak jellemébe, a tökéletes életet teremtő fantázia révén népesítse be írói világát, juttassa olvasóját magasrendű műélvezethez (különös tekintettel arra, hogy az olvasó két- vagy háromszáz évvel a mű keletkezése után fog ítéletet hirdetni). Gyöngyösiről csupán az derül ki, hogy mindezt nem teszi, illetve nem úgy teszi, ahogy bírálója szerint kellene, s ezért műve, bár az ötletek és az elmésség jóvoltából tulajdonképpen élvezhető, mégis tökéletlen és hibás.

Az egy évszázaddal későbbi Gyöngyösi-monográfia szerzője, Agárdi Péter szinte szó szerint ugyanezt mondja: „a téma, a ’sztori’ kisszerűsége, a társadalmi-emberi közeg szinte teljes üressége, az alakok vértelensége minden dekoratív részletszépség (lélekrajz, tájfestés stb.) ellenére alkalmatlan e funkcióra” (mármint arra, hogy a „hűség tüköre” formálódjék eposszá belőle). „A jelentéktelen katonai-diplomáciai akciót Gyöngyösinek nem sikerült kiemelnie partikularitásából; históriai kuriozitás, adomaszerű érdekesség marad, bármennyire is megkísérli eposzi nagysággá növelni az eseményt betétek, antik utalások nagy tömege segítségével.”

marton4 0529

Nem is az elmarasztaló ítélet az érdekes, hanem az a magabiztosság, amellyel a magyar irodalmárok a felvilágosodástól napjainkig számon kérnek évszázadokkal később kialakult szabályokat és normákat Gyöngyösin. Szinte senkinek sem jutott eszébe, hogy megpróbálja rekonstruálni Gyöngyösi poétái szándékait, s a művet saját belső (többé vagy kevésbé kikövetkeztethető) feltételrendszeréhez mérten ítélje meg. (Más kérdés, hogy a költői szándék is lehet bírálat tárgya, ám a szándék bírálata nem azonos annak arrogáns ignorálásával.) Alig vannak kivételek.[2] Furcsa módon az a férfiú sem kivétel, Badics Ferencről van szó, aki hosszú, munkás életének csaknem egészét a Gyöngyösivel kapcsolatos filológiai problémák tisztázására szánta. Badicsnak óriási érdemei vannak: neki köszönhető, hogy Gyöngyösi művei megbízható, pontos kiadásban férhetők hozzá, ő fedezett fel számos lappangó kéziratot, szorgos levéltári kutatással ő tisztázta a költő életrajzának igen sok homályos mozzanatát; de a művek értelmezésére vagy elemzésére nem vállalkozott.

vannak regényes vonásai

Aranynál persze nem lehet nem észrevenni a törekvést Gyöngyösi szellemiségének megértésére és bemutatására; de éppen azért, mert Arany sokat tanult Gyöngyösitől (nem is annyira verselést, mint inkább történetmondói észjárást), sőt alkatilag sem áll távol tőle, kicsit úgy néz rá, mint egy kiműveltebb tehetségű Ilosvaira. A megértő közelítés jelét látom Toldy Ferenc javaslatában is, hogy Gyöngyösi költészetét a verses regény előzményének lehetne tekinteni. Ám ez ellen már Arany János is tiltakozott: végtére is egy kifinomultabb Ilosvai vagy Tinódi nem írhat regényt, legfeljebb novellát, a szó eredeti értelmében (vagyis tudósítást, újságot), utóbb pedig Trencsényi-Waldapfel műfajtörténeti érvekkel is cáfolta ezt a feltevést: „a Gyöngyösi irodalmi szándékait bátorító és tisztázó példák nem regények, hanem panegyrikusok, kivált humanista epikus epithalamiumok voltak”. Ugyanakkor mégsem vitatja, hogy Gyöngyösi költészetének vannak regényes vonásai. Ilyennek tartja politika és szerelem együttállását a Szerencse jegyében: a költő „alkalom-kihasználó hősei inkább regényhősök; az egyiknek sikerül, a másiknak nem, minden azon múlik, hogy ki tudta üstökön ragadni a szerencsét”. Egyáltalán, Trencsényi-Waldapfelnek (Gyöngyösi-tanulmányait még a harmincas években írta) sok érzékeny megfigyelése van. Talán neki van a legtöbb. Mégis, amikor summázni kell, ő is ugyanazt mondja, amit Kazinczy óta majdnem mindenki: „Zrínyi a nagy koncepció és szilárd kompozíció művésze, Gyöngyösi a behízelgő nyelvű poéta, kinél a dekorációs részletek – lírai betétek, leírások, hasonlatok — többet érnek, mint az egész.”

Azt kell gondolnom, Gyöngyösi rosszabbul járt még Gvadányinál is. Mindenesetre nagyon rosszul járt.

3

Ha már az utóbb idézett tudós Zrínyit emlegette, legfőbb ideje hangsúlyoznom: Gyöngyösi nem elsősorban azért járt rosszul, mert a későbbi korok leértékelték, hanem mert egy másik költővel, Zrínyivel szemben értékelték le. Megint Arany Jánosra, az ő szinte szállóigévé vált kijelentésére kell emlékeztetnem: „Zrínyi megelőzte korát, de nem hatott rá; Gyöngyösi megtalálta a magáét, és előbbvitte.”

Arany a költők nevét mondja, de a műveikre gondol. Nem Zrínyit és Gyöngyösit, hanem a Szigeti veszedelmet és a Murányi Vénust állítja szembe. Másképp nem volna értelme annak, amit mond; azt ugyanis aligha gondolhatta, hogy Zrínyi, aki korának legkiválóbb (és egyik legbefolyásosabb) magyar politikusa volt, aki európai hatalmi tényezőnek számított, ne hatott volna korára. Zrínyi tehát Arany szerint költőként nem hatott korára. Ám ez az állítás is vitatható. Ma már tudni lehet, hogy Zrínyi költői művét, egyéb írásaival együtt, a korabeli magyar politikai elit tagjai közül sokan ismerték. Bizonyára nem elsősorban költői szépségére voltak kíváncsiak, hanem politikai üzenetként olvasták; de a tizenhetedik században a politikát még művészetnek tekintették, s ez nem feltétlenül állt messze a költői művészettől.

marton5 0529 e1620762145524

Zrínyi műve éppen azért merülhetett feledésbe, mert nagyon is hatott a korára, s a kor viszonyai változtak meg rövid idő múlva, a vasvári békekötés, majd a Wesselényi-összeesküvés után. A Szigeti veszedelem utóélete szempontjából külön balszerencse, hogy Zrínyi halála időben egybeesett a szerencsétlen korfordulóval: az 1664 utáni dilemmákra Zrínyi már nem reagálhatott, s nem dönthette el, hogy addig kifejtett (vagy költőileg megjelenített) eszméi közül mit és hogyan lehet átmenteni a megváltozott viszonyokba, így viszont politikai üzenetének egésze veszítette aktualitását s vele – az egy, két, három emberöltővel későbbi (potenciális) olvasók számára érvényességét is.

Minthogy pedig a Szigeti veszedelem „compositiójába” nyíltan és szervesen be van építve a politikai eszme[3], ez utóbbival együtt a mű egészével sem tudtak mit kezdeni a rákövetkező korszakokban, különösen a 18. században, a Rákóczi-szabadságharc után. Zrínyit és művét fel kellett fedezni a 19. században, ám akik e felfedezést végrehajtották (pl. Kölcsey), nem a nagyformátumú, felkészült és tájékozott államférfit látták benne, hanem a lángoló keblű hazafit; egyfajta prófétát, aki Isten szavát közvetíti a bűnökbe süllyedt, vagy legalábbis régi erényeit vesztett nemzet felé. Ez a prófétai szerep kitűnően beleillett az eposz műfajáról alkotott korabeli (a korkívánatoktól megint csak nem független) elképzelésekbe, és megfelelt a nemzeti eposz iránti megnövekedett igénynek.

a régebbi köztudat

Zrínyiből így az első típusú irodalmi főkudarc eminens példája lett. Nem egyszerűen fontos volt, hanem hirtelen, egyik nemzedékről a másikra vált fontossá; és azért válhatott fontossá, mert a korábbi köztudatban nem volt fontos. Így Zrínyi felfedezői a felfedezéssel együtt leleplezhették az előző korszakok rossz ízlését és hazafias erényekkel szembeni tompaságát is. Zrínyi nagyságát (akármit gondoljunk is annak) ki lehet mutatni saját műveiben; ám a rossz ízlés, a kisszerűség és az eltompultság leleplezéséhez nem elég a figyelmen kívül hagyott Zrínyi, ahhoz kell még valaki, akit a régebbi köztudat, az említett hibák és bűnök miatt, a kelleténél több figyelemre méltatott. Ez pedig csak Gyöngyösi lehetett: Zrínyi kortársa volt, és az elbeszélő költemény műfajának egészen addig, vagyis a 19. század elejéig hatékony mintáját adta.

Ebben az eszmei konstrukcióban Zrínyi felértékelésének egyik szükséges feltétele volt Gyöngyösi leértékelése. Kazinczy szólamában még a klasszicista stíluseszmény számonkérése viszi a prímet: először Ovidiust állítja szembe Vergiliusszal, amely szembeállításban csakis Ovidius („a’ nyavalyás szklávlelkű fityogó”) húzhatja a rövidebbet, majd kiosztja a szerepeket: míg Zrínyi vergiliusi magaslatokra hág fel, addig Gyöngyösi az ovidiusi fecsegés mocsarába süllyed. Később eltűnik az antik mintákra hivatkozás, az ízléskritika moralizáló színezetet ölt, s a műfaji meggondolások ideológiai kívánalmakkal szövődnek össze. Ugyanakkor valamivel indokolttá kell tenni a két költő vetélkedését, valamiben mégiscsak Gyöngyösi kell, hogy jobbnak bizonyuljon, ám ez a valami nem lehet egyenértékű sem a kompozícióval, sem a nagy nemzeti eszmével. Ilyen valami például a külső forma.

Kazinczy óta Zrínyi és Gyöngyösi szembeállítása közhellyé kopott, közhelyként pedig így írható le: Zrínyi a nagyobb költő, világtörténelmi horizontokat tekint át Gyöngyösiénél nagyszerűbb és nagyobbszerű előadásmódban; Gyöngyösinek viszont jobb a verselése és csiszoltabb, gördülékenyebb a nyelvezete.

marton6 0529 e1620762167354

Nem vagyok benne biztos, hogy szét lehet-e választani külső és belső formát ennyire könnyedén, ennyire gond nélkül. Nem hiszem, hogy egy eposz mint műegész lehet nagyszerű és tökéletes, miközben nyelvezete és verselése fogyatékos. Zrínyi metrikai szabálytalanságai (ha egyáltalán szabálytalanságoknak, nem pedig a Zrínyi-vers szabályszerű jellegzetességeinek tekintjük őket) a költemény legfeszültebb helyein akasztják meg a versmondatot, s mintegy állítják el az olvasó lélegzetét. Nyelvi érdességein, például a ma már igen furcsának érződő inverziókon pedig nem ártana elgondolkodni: mennyivel rugalmasabb lenne a magyar szintaxis és vele együtt (mély főhajtás Karácsony Sándornak!) az „örök magyar szellem”, ha ezek meghonosodtak volna a magyar irodalmi nyelvben, vagy esetleg a beszélt nyelvben is! Nem így történt: emlékezzünk rá, Arany János megpróbálta, kifejezetten nyelvi okokból, „lefordítani”, vagyis a „compositiót” és az eszmei mondanivalót megőrizve, nyelvileg és metrikailag szabályossá tenni Zrínyi eposzát. Aztán persze rájött, hogy próbálkozásának semmi értelme, ám a fennmaradt átdolgozás-töredék így is tanulságos: már az első néhány sor után látszik, mennyivel erőtlenebb és érdektelenebb a megigazított szöveg.

Másrészt, ha belegondolunk Zrínyi eposzának sokat emlegetett kompozíciójába: éppenséggel ez sincs híján súlyos belső aránytalanságoknak, csak éppen Zrínyinél, a hazafias eszmei mondanivaló miatt, ezt erénynek szokás tekinteni. Szigetvár ostroma éppúgy nem tekinthető világtörténelmi horderejű eseménynek, mint a murányi kaland. Csak éppen vérben úszik. Csak éppen ott van a hullák között Szolimán szultán teteme is. Csak éppen az eposzi stilizálás a hősiességet és a véráldozatot domborítja ki. Csak éppen a Szigeti veszedelem arról szól, hogyan lehet a megsemmisítő vereséget (megőrizve a hírérték szintjén annak vereség voltát) világraszóló győzelemként elbeszélni, mai napig járható utat törve a heroikus pesszimizmusnak a vereségektől hemzsegő magyar történelem irodalmi feldolgozásában. (Arról nem is beszélve, mennyivel előkelőbb dolog költőként a megénekelt főhős dédunokájának, mint komornyikjának lenni.)

Gyöngyösinek lényegében egyetlen hibája van: az, hogy nem Zrínyi. Ezt viszont azért és csak azért lehet felróni neki, mert Zrínyi önmaga. Zrínyi viszont attól válik hangsúlyosan azonossá önmagával, mert van valaki, aki nem azonos vele, Gyöngyösi.

szembeállítás

A két költő szembeállítása ellen először (és lényegében utoljára) Batsányi János tiltakozott, nyilván nem utolsósorban azért, mert a szembeállítást nagy ellenfele, Kazinczy találta ki és vitte a nyilvánosság elé. A tiltakozásnak azonban nemcsak azért nem volt foganatja, mert Batsányi életfogytiglani száműzetését töltötte Linzben, hanem azért sem, mert kettejük közül Kazinczy igazodott inkább a korkívánatokhoz; Batsányi maga is a magyar irodalom nagy vesztesei közé tartozik.

4

Az egyetlen komoly (s hozzáteszem: igen radikális) ajánlatot Gyöngyösi költeményének újraértelmezésére nem irodalmár tette, hanem történész. R. Várkonyi Ágnes A rejtőzködő Murányi Vénus című könyvében amellett hoz fel érveket, hogy Gyöngyösi az eposzt egészében is, részleteiben is politikai üzenetnek szánhatta; a sűrűn és látszólag ötletszerűen sorjázó anekdoták, mitologikus dekorációk, hajuknál fogva előrángatott toposzok sorra-rendre beilleszthetők a költemény korának, a vasvári békekötéssel záruló időszaknak történelmi-politikai kontextusába. Kimutatja, hogy amire Gyöngyösi buzdít, az egyrészt a török elleni harc (akkor is, ha a törökökről látszólag alig esik szó a költeményben), másrészt, ezzel együtt a magyar államiság megőrzése a bécsi udvar központosító törekvéseivel szemben. Gyöngyösi üzenete ezek szerint kényesebb volt Zrínyiénél, ő maga (illetve megbízója, a nádor) bonyolultabb helyzetben volt, költeményét óvatosabban és áttételesebben rejtjelezte, ahogy a veszélyesnek számító leveleket is többszörös rejtjelezéssel írták az idő tájt. Utóbb a rejtett tartalom feledésbe merült a rejtjelkulccsal együtt, s a politikai koncepcióról levált a románc, az anekdotikus szerelmi kaland kis vignettákkal, sormintákkal, beragasztásokkal, üresjáratban mozgó eposzi gépezettel – erről így akár még méltányosan, sőt jóindulattal is lehet mondani (noha kijelentését Kazinczy nem a legnagyobb jóindulattal tette): „Olyan, mint egy rossz rajzolatú, de szépen festéklett kép”.

marton7 0529

Másrészt, hogy az eszmei mondanivalójából kivetkőzött (és mellesleg, romlott szövegváltozatban közkézen forgó) Murányi Vénus egy évszázadon át ennyire népszerű lehetett, valami fontos dologról tanúskodik; nem rossz ízlésről vagy eltompultságról, hanem a kollektív amnézia poétikai termékenységéről. (Ez ironikus megjegyzés volt.)

Igen tanulságos a megénekelt esemény, az 1644-es murányi várátjátszás[4] történelmi hátterének feltárása, és ami vele jár, a hősnő és a hős fiatalkori pályarajza is. Acsády Ignác, Széchy Mária múlt század végi biográfusa a hősnő szorongatott helyzetét emeli ki. Miután igen szemléletesen leírja a murányi várban uralkodó társbérleti állapotokat (a három Széchy leány – közülük kettő férje oldalán, a harmadik, Mária, botrányos körülmények közt nemrég szökött el férjétől – közösen bírja és lakja Murány várát), arról győz meg, hogy Széchy Máriának az adott helyzetben nem volt más választása, mint megkísérelni a várátjátszást. Kettős veszély fenyegette: sógorai ki akarták forgatni örökrészéből (és előélete során tapasztalhatta már, mennyire kiszolgáltatott egy egyedülálló asszony a rokonok birtokszerző mohóságának), ugyanakkor, mivel Murány vára a két sógor, Illésházy és Listius akaratából átpártolt I. Rákóczi Györgyhöz, várható volt, hogy III. Ferdinánd Széchy Máriát is bűnrészesnek tartja és vagyonelkobzással sújtja majd. Wesselényi színrelépése – mondja Acsády – nemcsak a vészes helyzetből kínált kiutat; hanem házassággal, méghozzá mindkét fél számára előnyösnek ígérkező házassággal is kecsegtetett. Acsády, aki nyilván tanult egyet-mást a 19. század nagy regényíróitól (például, hogy fontos a helyzetek hitelessége és az indítékok többrétű megalapozottsága), nem feledkezik meg az erkölcsi motivációról sem: könyvének egy korábbi részében már elmondta, hogy Széchy Mária édesanyja, Homonnai Mária az apa halála után részletekbe menő, szigorú hűségesküt tett a királynak, s ezt végrendeletében is megerősítette. Később Acsády (a kényszerhelyzet mellett) erre hivatkozva menti fel Széchy Máriát az erkölcstelenség sűrűn hangoztatott vádja alól: azáltal, hogy becsapta sógorait (akik őt, helyzetükkel visszaélve, ki akarták fosztani) éppenséggel ő volt az, aki hűséges maradt édesanyja végakaratához.

A kaland révén a murányi vár (bár ezt nem volt könnyű elintézni) csakugyan a Wesselényi–Széchy házaspár birtokait gyarapította, ám a történethez tartozik az is, hogy Mária utóbb mindkét húgát kárpótolta, s így egyezségre jutott velük.

radikális újraolvasás

Acsády Széchy Máriát illető, múlt századi kutatásai sok szempontból előkészítik Gyöngyösi költeményének közelmúltbeli radikális újraolvasását, annak ellenére, hogy ő maga a költemény értelmezésére vagy értékelésére nem tesz kísérletet. Vagy talán éppen azért. Ő egyszerűen történeti kútfőként olvassa a Murányi Vénust. Pontosabban: Gyöngyösi költeményét egy másik munkával, Jean de Laboureur francia diplomatának a murányi várátjátszást előadó, 1648-ban megjelent művével együtt használja fel. Amit Laboureur és Gyöngyösi egybehangzóan állít, azt elfogadja hiteles tényközlésnek (feltéve, hogy nem mond ellent egyéb kútfőknek); ahol ellentmondást talál, ott kritikai szempontok alapján mérlegeli, kinek és miért adhat nagyobb hitelt.

Acsády Ignác azon 19. századi történészek egyike, akik viszonylag elfogulatlanul közelítettek a 17. századhoz. Az elfogulatlanság itt azt jelenti, hogy kutatásai során szemlátomást megpróbálta nézni a kutatás tárgyát magát, nem pedig beilleszteni valamilyen eleve adott ideológiai képletbe. Hőseit és hősnőit (mert persze főleg személyekről írt, s az általános történelmi folyamatokat is, a kor szokása szerint, személyes döntésekhez kötötte) inkább megérteni próbálta, mint megítélni; ha pedig értékelte őket, akkor is tetteik indítékaira és hátterére igyekezett fényt deríteni, s nem saját korának készen álló sémáiba illesztette be az (ilyenkor előre kiszámítható) ítéletet.

Két okból is fontos ezt hangsúlyozni.

marton8 0529

Egyrészt mert mai szemmel nézve feltűnő, hogy Acsády, más korabeli magyar történészekkel együtt, nem a történelmet (illetve annak ilyen-olyan szegmentumait) mutatja be, hanem történeteket mond el. Akkor is így tesz, amikor egy korszak átfogó ábrázolását tűzi ki célul (lásd a Magyarország története című millenniumi kiadvány általa írt köteteit); úgy látszik, ha valaki komolyan veszi, hogy elmond vagy elbeszél valamit, ezt csak epikus módon teheti. Még gazdaságtörténeti munkáiban is érződik egyfajta elbeszélői, történetmondói lendület. S ezzel egy pillanatig sem akarom kétségbe vonni munkáinak szigorú értelemben vett tudományos jellegét; amennyire meg tudom ítélni, a céhen belül korának egyik legalaposabb és legfelkészültebb tudósa volt. Csupán azt állítom, hogy kutató és rendszerező képessége mellett írói képessége is volt, hogy nemcsak történettudósoktól, hanem íróktól is tanult, hogy írói képességeit – noha olyan korban élt, amelyben a történettudománynak már vajmi kevés köze volt az antik vagy humanista értelemben vett történetíráshoz – tudományos munkája szolgálatába állította; s hajlamos vagyok úgy képzelni, hogy kutató és rendszerező képessége nem is különült el az íróitól.

a tudományosság álöltözetében

Annak a kornak, amelyben Acsády élt és dolgozott, egyik uralkodó szemlélete a pozitivizmus, a másik (legalábbis Magyarországon) a hazafias önlegitimáció. A pozitivizmus a tényeket emelte abszolútummá, s azt ígérte, hogy a tények teljes körű összegyűjtéséből a valóság maradéktalanul és korlátlanul megismerhetővé válik. A valóság megismeréséből ezek szerint mindazt, ami nem tartozik a tényekhez, illetve ami nem azonos velük: mindazt, ami a képzelet vagy az akarat szüleménye, ki kell iktatni. A nemzeti felbuzdulás viszont (az önhittségnek és a rejtett szorongásnak a korszakra jellemző furcsa keverékével) előbbre valónak ítélte a hazafias eszmét a tényeknél, bármik legyenek is azok. Azt a kívánalmat sugallta, majd hirdette, hogy a tényeket, főként azok összefüggéseit az eszméhez kell igazítani, s mindazt, ami ennek ellentmond, lehetőleg ki kell iktatni belőlük; e kívánalom szerint tort ülnek az akarat és a képzelet szülöttei, persze a tudományosság álöltözetében.

Nem áll szándékomban értékelni a két irányzatot, sem a hozzájuk csatlakozó tudósokat; ez ügyben épp az a történész, R. Várkonyi Ágnes szólal meg több munkájában is, akinek a Murányi Vénusról írt könyve jelen töprengéseim kiindulópontja volt. Úgy képzelem, hogy Acsády (más szenzibilis történészekkel együtt), miközben nem akarta a tények tiszteletét a hazafias nekibuzdulás oltárán feláldozni, szembekerült a problémával, hogy a tények önmagukban véve nem mondanak semmit. Sőt, önmagukban véve nincsenek is. Vannak dokumentumok; ezekben vannak híradások, közlések, cáfolatok, rágalmak, hamisítások, elhallgatások, ellentmondások és más effélék. Hogy ebből mi micsoda, s hogy mi miért és miképpen minősül ténynek, azt már a történész dönti el. A tények rekonstrukció eredményei, a tények összefüggései pedig hatványozott rekonstrukcióból jönnek létre. Ez az igen bonyolult, sokszoros rekonstrukciós munka kísértetiesen hasonlít az írói munkára, csak éppen az író mást tekint elemi ténynek, és máshonnét veszi őket, mint a történész. Az, hogy a történész elbeszél-e vagy sem, rekonstrukciójának van-e epikai sodra vagy nincs, részint külső formai, részint módszertani kérdés; bármit művel is, műve nagyrészt a képzelet szülötte.

A lényeges különbség nehezebben érhető tetten: az tudniillik, hogy a történészi képzelet működése során csakugyan rekonstrukció vagy inkább konstrukció zajlik-e. Lehet erre azt mondani, hogy ez nagyrészt a jóhiszeműségtől függ, csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű: ismerünk teljesen önkényes, alapjában véve mégis jóhiszemű konstrukciókat. Annyi biztos, hogy a történész munkáját a probléma puszta fennállása miatt az akarat szülöttének is kell tekinteni.

Ez az egyik oka annak, hogy hangsúlyoztam Acsády viszonylagos elfogulatlanságát.

Másrészt azért fontos ezt hangsúlyozni, mert Acsády nem foglalkozott olyasféle kérdésekkel, hogy Gyöngyösi kisebb vagy nagyobb költő, mint Zrínyi, hogy a Murányi Vénus mint kompozíció megállja-e a helyét, hogy túlemelkedik-e a mindennapiságon, és a többi. Nem foglalkozik eszmei és esztétikai kérdésekkel Gyöngyösi kapcsán, s nem firtatja Gyöngyösi helyét a magyar irodalmi kánonban. Őt az érdekli, hogy a költő jól értesült-e és igazat beszél-e. Miután pedig Gyöngyösit nem lehet hazugságon rajtakapni (inkább az ellenkezőjét róják fel neki, azt, hogy nem eszményíti, finomítja, válogatja stb. az eposzába foglalt eseményeket), azt pedig nem lehet feltételezni róla, hogy ne ismerte volna a legapróbb részletekig a murányi kalandot, Acsády az eposzt versbe szedett igaz történetnek, beszámolónak tekinti, s vezérfonal gyanánt használja hősnője életének ide vonatkozó szakaszához.

marton9 0529

Ezáltal a Széchy Mária-életrajznak a murányi kalandról szóló fejezete olyan benyomást kelt, mintha Gyöngyösi eposzát olvasnánk. Illetve mégsem egészen. Mintha valaki átdolgozta volna az eposzt. Mintha idegen nyelvre fordították, majd abból magyarra visszafordították volna, gondos lektori munkával kiküszöbölve a nyelvi félreértéseket. Acsády újra elbeszéli az eposzt, illetve az eposz nyomán, annak kanyarulatait követve magát a történetet, csak éppen lehántja róla az indifferensnek ítélt allegorikus-retorikus cicomát.

Ezáltal a történet szembeötlően összezsugorodik. Egy kis novella lesz belőle. Ügyesen előadott, érdekfeszítő fejezet egy olvasmányos, fordulatos életrajzi regényben. Mint amikor az okos, számító Nagylápy Elza kezét nyújtja a felkapaszkodó Fridényinek. (Ez is ironikus megjegyzés volt: utalás Acsádynak a Fridényi bankja című regényére. A magyar irodalom kudarcainak történetében alighanem Acsádynak is jutna egy bekezdés.) Csak éppen a regény hősnője, Nagylápy Elza kicsit „valóságosabbnak”, vagyis kevesebb áttétellel kitaláltnak érződik, mint a három évvel később megjelent életrajz hősnője, Széchy Mária. A „valóságos” tények felkutatása és csoportosítása kelti leginkább a fikció érzetét.

aktuális toposz

Amit Acsády az 1644-es várátjátszás hátteréről ír, azt R. Várkonyi Ágnes nagyjából elfogadja. Ám az ő rekonstrukciójában a háttér hirtelen kitágul, s amit a múlt századi életrajz feltár, az a száz évvel későbbi könyvben az összefüggéseknek csupán egy csoportja. Az ő nézőpontjából egyszerre látszik a Széchy család birtokügyeinek ziláltsága és I. Rákóczi György akkori szorongatott helyzete, kiútkeresése, valamint a labirintusból kivezető fonál mint antik eredetű, de nagyon is aktuális toposz. Ő hívja fel a figyelmet a fönt említett két veszély mellett a harmadik, legsúlyosabb veszélyre, arra, hogy Murány várát és környékét, ha I. Rákóczi György kezén vagy hűségén marad, a török hódoltatás fenyegeti. Ő hozza összefüggésbe mindezt Rákóczi törekvéseivel (mind a töröktől való fokozatos elszakadásra, mind a nemzetközi elszigeteltségből való kitörésre), valamint az országegyesítő politika korabeli szárnypróbálgatásaival. Az esemény idején a linzi békekötés előtt vagyunk, de a francia–svéd–erdélyi szövetség megkötése után. Közben gondosan felrajzolja hősnőjének és hősének, Széchy Máriának és Wesselényi Ferencnek sokirányú kapcsolatait.

I. Rákóczi Györgyöt nem is érintette annyira rosszul Murány elvesztése, mint azt az esemény láttán hinni lehet és volt szokás.

A későbbi történész általában többet tud a korábbinál, pontosabban: tudásának eltérő minősége általában többletként jelenik meg. Nem mintha Bábel tornyaként képzelném a tudományt, amelynek falait az egymásra következő nemzedékek mind magasabbra és magasabbra emelik; még csak arra sem gondolok, hogy a korábbi történetírás tanulságait felhasználva, új ismeretek és új tapasztalatok birtokában, újabb forrásokat feltárva, más minőségű eredményekhez lehet jutni. Másra gondolok. A régebbi történeti művek, amelyek a maguk idejében megteremtették tárgyaikhoz a szükséges távlatot (ami egyszerre jelent perspektívát és distanciát), időközben maguk is történeti távlatba kerültek, s részeivé váltak egy tágabb összefüggésrendszernek, amely csak a későbbi nézőpontból vehető észre. Minél későbbi korszakból tekintünk egy bizonyos folyamatra vagy eseményre, annál nagyobb a nézőpontok közti választás szabadságfoka, s ezt a többletet egy bizonyos pontig nem ellensúlyozhatja sem a források állománypusztulása, sem a régebbi korok viszonyainak egyre gyorsabb antikvárius jellegűvé válása, sem a történelmi érzék általános elsorvadása.

Mondom: egy bizonyos pontig. Ehhez a ponthoz még nem jutottunk el. Még nem tartunk ott.

Az ezredvégi történész nem egyszerűen többet tud valamely eseményről, nevezetesen a murányi vár átjátszásáról, mint száz évvel korábbi elődje, hanem a kérdést is másképpen teszi fel, s maga az esemény is más vonatkozásban minősül ténynek, mint egy évszázaddal korábban. R. Várkonyi Ágnes nem próbálkozik a Gyöngyösi-eposz újramesélésével, s nem akarja lehántani róla a közvetlen hírértékkel nem rendelkező szövegrészeket. Valami mással próbálkozik, s valami mást akar lehántani.

marton10 0529

Ahogy elkezdjük olvasni A rejtőzködő Murányi Vénus című könyvét, az a benyomásunk támad, mintha ő is történetet mondana el. Csakhogy minél előbbre haladunk a könyvben, minél világosabbá válik, hogy miről szól, annál bizonytalanabbak leszünk, hogy ki a főszereplő. Van-e például hősnője a könyvnek?, s ha nincs, akkor legalább hőse van-e? Hogy nem Széchy Máriáról szól a könyv, az eléggé hamar világossá válik: mihelyt megvilágítják életútját és szerepét a róla szóló fejezetek. De nem is elsősorban Wesselényiről szól, legalábbis nem annak 1644-es kalandjáról. Az, hogy esetleg Gyöngyösi lehetne a főszereplő, föl sem merül; ő sohasem volt önálló szereppel rendelkező történelmi személyiség. Ő különböző, fontos vagy kevésbé fontos költemények szerzője, amúgy pedig egy komornyik, mai szóval: titkár. Epizódszereplő. Ő az írnok a III. Richárdból. Képzeljünk el egy olyan szomorújátékot, amely, korabeli színház híján, nem jött létre, illetve az jött létre belőle és helyette, amit elbeszélő költemény formájában papírra vetett az írnok.

Leginkább még maga a költemény, a Márssal társolkodó Murányi Vénus lehetne a főszereplő; csakhogy R. Várkonyi Ágnes nem műelemzést végez, hanem történelmi és kultúrtörténeti rekonstrukciót; és nem e mű keletkezéstörténetét beszéli el, hanem egy másik, ennél bonyolultabb történetet, amelynek a (sejthető és rekonstruálható) keletkezéstörténet csak egy része: azt a történetet mondja el, amely egyszersmind a költemény tárgyát és anyagát is elrendezi. Könyvéből, mint más könyveiből is, az derül ki, hogy az emberi törekvések szövevényébe sohasem egy vagy két ember, hanem emberek sokasága van belebonyolódva csoportként is, egyénekként is; és e szövevényből nem szerencsés egy vagy két szálat kihúzni.

felháborodott és kétségbeesett

Ha röviden és leegyszerűsítve kellene fogalmaznom, azt mondanám, hogy A rejtőzködő Murányi Vénus egy időszakról és annak politikai törekvéseiről szól. Ez az időszak nem a murányi kaland, hanem a két évtizeddel későbbi események, az újabb török hódítás és a törökellenes politikai összefogás 1664-ben záruló ideje. Ennek az időszaknak legfőbb tétje – mutatja meg a könyv –, hogy sikerül-e a magyar politikai elitnek elkerülnie egyrészt az alkotmányosság megsemmisítését, amire a bécsi udvar minden előkészületet megtett, másrészt a felháborodott és kétségbeesett felső-magyarországi vármegyék behódolását a törököknek. R. Várkonyi Ágnes azért tárja fel az 1644-es várátjátszás körülményeit és hátterét, azért beszéli el Széchy Mária fiatalkori életútját, hogy mindezzel a húsz évvel későbbi eseményeket világítsa meg. Közben óhatatlanul szembekerül Gyöngyösi költeményével, amelyet azonban, ellentétben a száz évvel korábbi történésszel, nem elsősorban kútfőnek tekint. Legalábbis nem közvetlen beszámolóként, nem verses krónikaként olvassa.

Gyöngyösi műve azt sugallja, hogy az 1644-es históriáról szól, amelyet, mellesleg, valamilyen oknál fogva 1646-ra tesz. R. Várkonyi Ágnes, miközben elbeszéli történetét a politika művészetének labirintusáról és az emberi törekvések szövevényéről, egyszersmind azt is kimutatja (vagyis elbeszéli), hogy a Gyöngyösi-mű is legalább annyira szól a keletkezésével egyidejű politikai labirintusról, mint a húsz évvel korábbi várátjátszásról. Eszerint az, amit Gyöngyösi művel, némileg párhuzamba állítható R. Várkonyi Ágnes munkájával: ő is azért beszéli el a régebbi eseményt, hogy rávilágítson a későbbi, ám ezzel valamiképp összefüggésben álló fejleményekre. A lényeges különbség az, hogy az ezredvégi történész feltárja, a három évszázaddal korábbi poéta rejtjelezi tárgyát. R. Várkonyi Ágnes a mellékjelentésektől megtisztítani igyekszik a tényeket azáltal, hogy a mellékjelentéseket is a tények rangjával ruházza fel, és mérlegeli jelentőségüket: erre való a történettudomány. Gyöngyösi beburkolja tényeit a mellékjelentések cicomájába, s ez utóbbinak nagy feneket kerít, hogy azt lehessen hinni, lényeges mondanivalója a burkolatban rejlik (pedig dehogynem): erre való a költészet. Vagy ha nem, hát mire való?

Amióta R. Várkonyi Ágnes megírta és megjelentette A rejtőzködő Murányi Vénust, illetve az előzményül szolgáló résztanulmányokat, Gyöngyösi úgy viselkedik, mint Pascal Istene: nem fedheti fel mondanivalója lényegét, ám azok számára, akik előbb vagy utóbb méltónak bizonyulnak megértésére, műve szövegében rejtve ugyan, de mégiscsak hiánytalanul elhelyezi. Lehet töprengeni rajta, ismerhette-e a Murányi Vénus megírásakor Gyöngyösi akár közvetlenül, akár közvetve Pascal gondolatait. Ha nem ismerte (amit valószínűnek tartok), úgy nem világít-e rá a párhuzam a korszak észjárásának egyik általános jellegzetességére?

marton11 0529 e1620761972755

6

Majd eljutunk R. Várkonyi Ágnes könyvében addig a pontig, ahol világossá válik, hogy minden mozzanat, ami csak előfordul Gyöngyösi költeményében, egyrészt önmaga, mivelhogy önmagát jelenti, másrészt mégsem, mert valami mást jelent. Ebből a szempontból jóformán mindegy, mennyire játszik hangsúlyos szerepet egy-egy mozzanat a költeményben: az allegorikus mellékjelentések holdudvara ott fénylik mindegyik körül, s történeti érvekkel valószínűsíteni lehet a mellékjelentések konkrét tartalmát is.

Például Murány vára természetesen Murány várát jelenti, ez pedig egy nehezen megközelíthető, ugyanakkor csekély hadászati jelentőségű erődítmény Gömör vármegyében; jelképesen azonban magát Magyarországot jelenti, amelyet bölcs összefogással és fortéllyal kell visszaszerezni a magyar korona számára; a magyar korona pedig mint közjogi tényező nemcsak a török hódítással, hanem a Habsburg-abszolutizmussal is szembeállítható. Páris históriája az almával értelmezhető Buda visszavívásának sürgetéseként; Daedalus regéjének felidézése nemcsak dekoráció, nemcsak a labirintus toposzának összekötése a barokk szorongattatás életérzésével, hanem utalás Kréta török ostromára is. A bárban pusztító vérhas nemcsak a katonáskodás jól ismert velejárója, hanem mint Morbus Hungaricus a nemzet általános, politikai-társadalmi-katonai nyavalyáját is jelenti. A vérhast színlelő Széchy Máriának kínált orvosság, amelyet Mária kiönt (mivel nyilván rossz orvosságnak vagy fölöslegesnek tartja), egyszersmind a Zrínyi szóhasználatával elhíresült török áfiumot is jelenti. Wesselényi, amikor arról beszél, hogy úgy szeretne cselekedni, mint a fecske, nemcsak udvarol a szépen kibontott költői képpel, nemcsak gáláns bókot mond, hanem a fészeképítés vágyával országegyesítő programjának is hangot ad. Még a meztelenül futkosó öregasszony mulatságos jelenetének is megvan az allegorikus mellékjelentése: az öregasszony a lecsupaszított, kirabolt országot jelképezi, rémült kapkodása nevetség tárgyává teszi; a testét csipdeső bolhák pedig részint az országot pusztító zsoldosokkal, részint az ország érdekeit semmibe vevő császári tisztviselőkkel azonosíthatók.

az antik csillaghit

A társalkodás, vagy ahogy Gyöngyösi írja, „társolkodás” korabeli jelentése viszont egyértelmű: nem társalgásról vagy csevegésről, hanem szövetkezésről van szó. Hosszan lehetne sorolni a korabeli példamondatokat, csak egyet írok ide: „Magyarországi és ahoz társalkodott országok követi panaszolkodának Vác dolgáért”[5], vagyis a cím sugallata szerint Vénus, mégpedig a murányi Vénus szövetséget köt Márssal. A murányi Vénuson általában Széchy Máriát, Márson pedig Wesselényit szokás érteni; R. Várkonyi Ágnes azonban, miután kimutatja, hogy a költemény címében jelen van az antik csillaghit nyoma (ennyiben utalásnak tekinthető a Mars és a Venus planéták kedvező előjelű konjunkciójára), valamint a hadakozás és a szerető országépítés társulásának képzete is, azt is bebizonyítja, hogy Márs és Vénus nem azokkal a személyekkel azonosítandók, akikre gondolni szokás.

Fölösleges volna okfejtését részletekbe menően nyomon követni; elég annyi, hogy Márs nem egyszerűen hadisten Gyöngyösi költeményében, nem a hadakozás általánosságban vett princípiuma, hanem a törökök elleni – Zrínyi és köre által szorgalmazott – támadó fellépést jelképezi; Vénus pedig nem a szűkebb értelemben vett szerelem princípiuma, hanem a tágabb értelemben vett szeretetet jelenti, így a hazaszeretetet is, és ezen túlmenően a közösségi erények allegóriája. A „társolkodás” eszméjéből tehát, az emlékezetes ovidiusi mintát követve, azt lehet kiolvasni, hogy Márs és Vénus katonája ugyanazt az utat járja, ugyanabból a célból, közös győzelem reményében. A fentiekből (és a kortársak bőségesen dokumentálható felfogásából) következik, hogy Gyöngyösi költeményében Márs nem Wesselényit, hanem Zrínyit jelenti – ő az, akit magyar Mársként volt szokás emlegetni, ő a hadi erények megtestesítője a korabeli Magyarországon. Ha viszont így áll a dolog, akkor Vénus sem Széchy Mária (már csak azért sem, mert ő a költeményben nem a szerelemistennő, hanem a vadászó Diána erényeivel és attribútumaival van felékesítve), hanem csakis Wesselényi lehet. Az istennő nevét akár rövidítésként is lehet olvasni: Ve(sselényi Palati)nus. Vénus az éjszaka csöndjében felmászik a várfalon, majd, miután birtokon belül került, Márssal szövetkezik. Vagy inkább fordítva? Azért juthat birtokon belülre, mert Márssal szövetkezett?

marton12 0529 e1620761995861

Egyrészt tehát marad a szerelmi románc, másrészt ugyanezek a szavak, ugyanezek a verssorok és versmondatok egy részletesen kidolgozott politikai üzenetet is közvetítenek. Igaz marad, amit Trencsényi-Waldapfel oly szépen összefoglal: „A magyar romantika számára torzónak maradt lovagkorunkat a 16. és 17. század történelme s ezen belül is elsősorban egyetlen 17. századi kaland pótolta. E kaland szereplői: erőszakos és céltudatos barokk államférfi, élnivágyó, vérbő barokk asszony udvari emberükkel íratják meg életüknek ezt az emlékezetes eseményét, melyben politikára és szerelemre beállított életigényük – üstökön ragadva a szerencsét – döntő diadalát aratta.” Ugyanakkor az is igaz, hogy a költemény a nemzeti összefogás programját adja, s e program szerint az ország két legfőbb hatalmassága (illetve a mögöttük álló körök és csoportok) szövetkezésére van szükség az ország újraegyesítése végett, szembefordulva a császári udvar alkotmányellenes törekvéseivel, mégis megmaradva a törvényesség keretei között; nemzetközi kapcsolatokat keresve, mégis megőrizve a korona és a legitim uralkodó iránti hűséget.

Nemcsak arról van szó tehát, hogy a költemény hosszú időn át két különböző síkon, a „magas” költészetben és a ponyvában hatott, hanem arról is, hogy egyszerre lehetséges két, egymástól legalábbis független (ha éppen egymással nem ellentétes) értelmezése.

7

Ez a kettősség viszont kitágítja a Márssal társolkodó Murányi Vénus sokak által szűkösnek érzett költői világát. Ha minden mozzanat jelentésének megvan a nyílt és a rejtett oldala; ha a nyílt jelentésrétegben keverednek a cselekményt előrevivő elemek a dialektikus-retorikus-dekoratív mozzanatokkal; ha a rejtett értelmek maguk is többértelműek vagy többféleképp értelmezhetők: akkor az olvasó a Badics Ferenc által gondozott szövegkiadások valamelyikének[6] fellapozásakor maga is labirintusban, korbeli szóhasználattal, kerengős kertben találja magát, ahol bármelyik jel (persze összekapcsolódva más jelekkel) bármikor széthullhat a tetszőlegesen szaporítható jelentések halmazává; már amennyiben a jelentésbővülést megfelelő történeti, kultúrtörténeti vagy retorikai-poétikai érvek támasztják alá. Ezáltal éppen a jelentéktelennek látszó részletek körvonalai élesednek ki. Az ezredvégi olvasó szemszögéből minden okunk megvan rá, hogy kétségbe vonjuk Kazinczy föntebb idézett megállapítását rajzolatról és festéklettségről: ha képhez hasonlítjuk Gyöngyösi költeményét, éppenséggel a rajzolat látszik finoman kidolgozottnak, s a festéken vesszük észre, hogy az évszázadok folyamán sok helyütt elhalványult vagy lepergett.

8

Hátravan két kérdésnek (amelyek Gyöngyösivel és költeményével csak lazán, ám a kultúrtörténeti rekonstrukció munkájával annál szorosabban függnek össze) nem annyira megválaszolása, inkább csak felvetése.

megkérdőjelezi vagy felfüggeszti

Az első kérdés a mellékjelentések minőségére irányul, s körülbelül így lehetne megfogalmazni: mikor és mennyiben segíti egy irodalmi mű mélyebb megértését a szöveghez kapcsolódó politikai mellékjelentések feltárása? A feltárás ugyanis visszamenőleges hozzákapcsolást, ha úgy tetszik, ráruházást is jelent; s az elmúlt évek során több ízben is láthattuk, hogy egy-egy irodalmi mű belső összefüggéseinek eredeti gazdagsága és plaszticitása éppenséggel abban az értelmezésben válik láthatóvá, amelyik megkérdőjelezi vagy felfüggeszti a köztudatban élő politikai mellékjelentéseket. A példákat lehetne sorolni A nagyidai cigányoktól Tamási Áron korai színműveiig: mindannyiszor ugrásszerűen megnő a művek egészének is, részleteinek is a szellemi szabadságfoka, amikor kiderül, hogy a mű arról szól, amiről kinyilvánítottan szólni szándékozik, nem pedig valami másról.

marton13 0529 e1620762016507

Nem egyszerűen arról van szó, hogy mai szemmel nézve Arany cigányeposza mint politikai allegória kissé bágyasztó olvasmány, mint a népi nevetéskultúra szürreálisba hajló, kései alkotása viszont annál színesebb és üdítőbb; vagy hogy az Énekes madár, amennyiben az erdélyi magyarság szorongatott helyzetéről és élnivágyásáról szól, kevésbé találhatja meg szerves színpadi formáját, mint amikor a csoda az, ami, vagyis csoda (a képzelet és a vágy színpadi győzelme a józan ész fölött) és a szerelem az, ami, vagyis szerelem (a férfi és a női főszereplő egymásra találása): ez is igaz, de még fontosabb, hogy a leszűkítő mellékjelentések nélkül több és többféle tudható meg a költő észjárásáról; és a mellékjelentés felfüggesztésének folyamata során feltárul a mű befogadástörténete, sőt nemritkán a korszak eszmetörténete is.

befejezett séma

A mellékjelentés felfüggesztése eszerint szintén egyfajta történetmondás. Nem utolsósorban azért válhat azzá, mert az értelmezés történeteket foglal magában, s azok elmondásra várnak; ez esetben pedig a mellékjelentés (vagy a mellékjelentések rendszere) olyan kész konstrukció, amely nem mesélhető tovább; mint befejezett séma kinyilvánítható, ismételhető, de nem beszélhető el.

Ezzel pedig, ha nem válaszoltam is a kérdésre, de megpróbáltam érzékeltetni, milyen irányban keresendő a válasz. A Márssal társolkodó Murányi Vénus esetében a korabeli, dokumentálható vagy érvekkel alátámasztható politikai mellékjelentések feltárása adja a klisék felnyitását, a mű belső feltételrendszerének mélyebb megismerését. Ez a megismerés új fényt vethet politika és poétika összefüggéseire is. Korszakunkban, amikor a (modern, sőt posztmodern értelemben vett) politika éppen csak kiengedte, ha kiengedte karmai közül a költészetet, nehéz elképzelni, hogy évszázadokkal ezelőtt a művészetként felfogott politika és a mesterségként felfogott költészet között másfajta (korántsem egyenrangú, de legalább szerves) kapcsolat is fennállhatott; s bármit gondoljunk is e kapcsolatról, nem árt tudomásul vennünk, hogy évszázadok távlatából a politika művészetének, az emberi törekvések szövevényének ismerete vihet közelebb a korabeli költői szabályokhoz és e szabályok megvalósulásának ismeretéhez.

(Zárójelben teszem hozzá: talán az egész régi magyar költészetet újra kellene olvasni ebből a szempontból, legalábbis azokat a költeményeket, amelyekben van némi valószínűsége a szöveg rejtjelezésének. Lehetséges, hogy amit a fennmaradt követutasítások, emlékiratok és levelek nem mondanak el, azt elbeszélnék a költemények.)

marton14 0529 e1620762037177

Gyöngyösi költeménye a hagyományos irodalomtörténeti értelmezésben arra a meztelenül futkározó öregasszonyra emlékeztet, aki a költemény harmadik részében bukkan fel: nem elég, hogy öreg és csupasz, de a bolhák (ebben az összefüggésben: az ötletszerűnek minősített toposzok) sokasága is csak viszketegségére válik, díszére nem. Hiába próbálja palástját (az eposzi apparátust) magára kanyarítani, azt visszájával rántja „nyaka közzé”, s így kilátszik mindene, amit el kéne takarnia. R. Várkonyi Ágnes viszont megmutatta, hogy az elpalástolás nem annyira fogyatékos, mint azt hinni szokás, és hogy a palástra legalább annyira oda kell figyelni, mint arra, ami alatta van.

magyar kulturális kudarctörténet

Ebből következik másik kérdésem. Mennyiben mozdíthatja elő a történész az irodalom ismeretét; miben segíthet a megértésre törekvő olvasónak és az íróknak – azoknak a történetmondóknak, akiknek nem a történész szaktudására van szükségük történeteik megalkotásához? Röviden lehet erre felelni: a történész, írói és olvasói szemmel nézve, analógiás példákat mutat és kontextust tár fel. De talán nem is ez a legfontosabb. A legfontosabb talán az, hogy a történész adhat indíttatást a magyar kulturális kudarctörténet helyi értékeinek módosításához. A kudarcnak ugyanis nem a siker az alternatívája, akár népszerűséget, akár kanonizációs előrelépést értünk sikeren, hanem a megértés. Az észjárást követő, a törekvést rekonstruáló, a kontextust feltáró megértés szükséges feltétele mindannak, ami utóbb a siker fényében tűnik fel.

Azt viszont nem kérdezem, hogy az elmondottak után Gyöngyösi megszűnik-e a magyar irodalom (egyelőre még csak megírásra váró) kudarctörténetének egyik főszereplője lenni. Ha a kudarc alternatívája a megértés, akkor a kudarctörténetben a legnagyobb, leginkább szeretve tisztelt klasszikusoknak is megvan a maguk helye. Igaz, ez a hely gyakran jóval szerényebb és érdektelenebb a kánonban elfoglalt helynél; de hát a kudarcok hierarchiája nyilván nem független a kánonbeli hierarchiától – egyrészt. Másrészt: jóval gyakoribb ennek fordítottja: az, hogy egy mű vagy életmű kudarcként érdekes. Gyöngyösi ennek vált egyik legfőbb példájává; és nyilván az is marad. Ez a szerep, akárhogy nézzük is, mégiscsak főszerep. Főszereptől megfosztani egy költőt: ez lenne az elképzelhető legsúlyosabb irodalmi kudarc.

  1. Nem tudom, hogyan lehetnének a részletek teljesek. A szerző nyilván a kidolgozatlanságot vagy a plaszticitást hiányolja.
  2. A legjelentősebb kivétel alighanem Kibédi Varga Áron, aki Gyöngyösi-tanulmányában (Irodalomtörténet, 1983) az életmű motívumait nemcsak a barokk poétikával, hanem a barokk retorikával is szembesíti.
  3. Kérdés persze, hogy ez valóban így van-e. Vajon a politikai mondandó minden mozzanatának egyforma nyíltsággal adott-e hangot Zrínyi? Nem lehetséges-e, hogy a szerelmi szálnak vagy a szigetvári hős levelét vivő galambnak és a rá lecsapó héjának allegorikus mellékjelentése is van?
  4. Gyöngyösi 1646-ra teszi a történetet, méghozzá úgy, hogy az nem lehet sem sajtóhiba, sem véletlen elírás. Már Acsádynak feltűnt, hogy a poéta helyesen és pontosan adja meg az eset napját, míg az évszámra rosszul emlékszik; R. Várkonyi Ágnes ebben is az aktualizálás szándékát mutatja ki.
  5. I. Rákóczi György tanácsosa, Toldalagi Mihály írja emlékezéseiben.
  6. Elvileg az 1664-es első kiadást is fel lehetne lapozni, ebből azonban ma már csak egy példány ismeretes.
kép | Viorel Marginean művei, wikiart.org