LYKURGOS TÖRVÉNYSZERŰSÉGEI

A Lykurgos spártai királyról szóló történetek a felejtés határvonalán őrződtek meg az emlékezetben, ott, ahol a benső összefüggéseiket elvesztő mesék találkoznak a történelminek mondott tények adatszerű törmelékeivel. A Lykurgosról szóló történeteket, a hagyomány szerint, feljegyezték és a Mulandóság templomában őrizték. Lykurgosszal kapcsolatban tizenkét történetet szokás emlegetni.

Az első történet azt mondta, hogy egy jóslat szerint Spárta hatalmas lesz mindaddig, amíg Lykurgos törvényei fennállnak; Lykurgos e jóslat elhangzása után hozta törvényeit. Azt azonban, hogy honnan hozta és hová rejtette őket, sem akkor nem tudták Spárta lakói, amikor államuk, Lykurgost évszázadokkal túlélve, csakugyan hatalmas volt, sem akkor, amikor letűnt ragyogásának már a visszfénye sem látszott.

a legridegebb végrehajtók

A második történet arról szólt, hogy sokan szembeszálltak Lykurgosszal és törvényeivel. Egy ifjú, akinek nevét nem jegyezték fel, Apollón temploma előtt rátámadt az uralkodóra, és kiszúrta egyik szemét. Lykurgos nem engedte, hogy megbüntessék az ifjút, hanem házába fogadta, és a legbizalmasabb szolgálatokat ruházta rá; emez pedig, meggyőződvén a nemrég még olyannyira gyűlölt király és törvényhozó szelídségéről, utóbb a törvények legelszántabb végrehajtója lett. Ezzel kapcsolatban valaki megjegyzi, hogy a legszelídebb törvényhozóknak vannak a legridegebb végrehajtóik. Mások, ehhez az észrevételhez kapcsolódva, tudni vélik, hogy az egész esemény a törvényhozás és a végrehajtás allegóriája: a törvények, megfelelő végrehajtók híján, képtelenek érvényt szerezni önmaguknak; a végrehajtók azonban, már puszta fellépésükkel, félig eleve vakká teszik a törvényeket. Megint mások úgy vélekednek, hogy Lykurgos lábbal tiporta saját törvényeit, mert szerelmes lett az ifjúba; ahhoz viszont, hogy szerelem ébredjen a szívében, előbb nyomorékká kellett válnia. Akadnak olyanok is, akik szerint egészen egyszerűen arról van szó, hogy a törvények végrehajtásakor Lykurgos néha lehunyta fél szemét, vagy esetleg mind a kettőt.

A harmadik történet szerint a Lykurgos nevű törvényhozó nem azonos a Lykurgos nevű uralkodóval, noha kortársak voltak; a törvényhozó valamivel idősebb volt az uralkodónál. Spárta lakói valahányszor a törvényhozót hívták, mindig az uralkodó jelent meg, és uralkodni kezdett rajtuk; ha viszont az uralkodót szólították, mindig a törvényhozó lépett közéjük, és újabb törvényeket hozott. Egy idő múlva Spárta lakói hozzászoktak, hogy az uralkodóra gondoljanak, ha a törvényhozóról beszélnek és megfordítva. Még később ahhoz is hozzászoktak, hogy úgy tegyenek, mintha az uralkodóra gondolnának, ha a törvényhozóról beszélnek, pedig valójában a törvényhozóra gondoltak, és úgy tegyenek, mintha a törvényhozóra gondolnának, ha az uralkodóról beszélnek, pedig valójában nem gondoltak senkire, semmire.

A negyedik történet azt beszélte el, hogy Lykurgos, a józanság törhetetlen híveként, belekergette a tengerbe Dionysost, a mámor istenét, és kivágatta a szőlőtöveket. Az istenek fejszét adtak a kezébe és őrületet leheltek a szívébe, amelynek tébolyult káprázatai közepette szőlőtöveknek nézte saját gyermekeit is. Ez a Lykurgos nem Spárta királya volt, hanem egy thrákiabeli farkasember.

Az ötödik történet szerint Lykurgos nem az egyik szemét veszítette el, hanem a combján kapott sebet, és ez nem Apollón szentélyénél történt, hanem a Mulandóság temploma előtt. Ez a történet azt fejezi ki, hogy Lykurgos hazudott, a törvények pedig sánták és mulandók.

A hatodik történet arról adott hírt, hogy Lykurgos, miután meghozta törvényeit, elment Delphoiba, megkérdezni Apollóntól, vajon a törvénybe foglaltak előmozdítják-e az állam jólétét és boldogulását. Mielőtt pedig útnak indult, megeskette Spárta lakóit, hogy a törvényeket mindaddig változatlanul hagyják, amíg ő vissza nem tér.

A hetedik történet úgy tudta, hogy Lykurgos nem tért vissza soha többé.

A nyolcadik történet úgy tudta, hogy röviddel később visszatért. Ha nem tért volna vissza – így a nyolcadik történet –, akkor Spárta lakóinak egy része azért örvendezett volna, mert a törvények változatlanok maradnak, más része azért örvendezett volna, mert legalább a törvényhozótól sikerült megszabadulniuk. De a nyolcadik történetnek semmiféle örvendezésről nem volt tudomása.

A kilencedik történetet nem őrizte meg semmiféle hagyomány, nem tudjuk, miről szólt.

A tizedik történetnek az volt a lényege, hogy Lykurgos teliholdas éjszakákon nemzette törvényeit az Eurótas folyó torkolatánál. Ilyenkor, megfelelő szertartások elvégzése után, a tenger vizébe bocsátotta magját; megvárta, hogy partra kecmeregjenek a még nedves, nyálkás törvények; végül meghozta őket.

lapátot és csákányt

A tizenegyedik történet arról tanúskodik, hogy Lykurgos törvényei azonosak a Taygetosra kitett, életképtelen újszülöttekkel. A történet ezt a bízvást meghökkentőnek ítélhető mozzanatot úgy adja elő, mintha véletlenül derült volna rá fény. Egy hajnalban állítólag hírül adták, hogy a Taygetos egyik hegyoldala éjszaka belecsúszott a tengerbe; most mirtusz, menta és nadragulya zöldell a habokon, és lassacskán elsüllyed a kékbe a zöld. ,,Miután meghallottuk a hírt – így szól a történet írásban is fennmaradt szakasza –, lapátot és csákányt ragadtunk, és odasiettünk, hogy szemügyre vegyük a csodát. Hamarosan eljutottunk arra a helyre, ahol Poseidón karjaiból Hélios pályája felé nyújtózkodik a part, körülbelül tíz plethron, vagyis ezer lábnyi magasra, majdnem teljesen függőlegesen. A törés felületén kristályosan tiszta, kissé ferdén egymásra fekvő jégrétegek csillogtak. A tengerbe csúszott hegyrész még mindig a víz felszínén lebegett, vagy legalábbis egy része kilátszott a habokból, ami nyilván azzal magyarázható, hogy a jég fajsúlya valamivel kisebb a vízénél. Magát a vízbe csúszott jeget azonban nem lehetett látni, mert a leszakadt hegydarabot (akárcsak a partról felmagasodó és feltárulkozó nagyobbik felét) rőfnyi vastag, fekete földréteg borította, amelybe mirtusz, menta és nadragulya bocsátotta gyökereit, és amelynek tetején dúsan zöldellt a fű. Minden valószínűség szerint ilyenek a szomszédos hegyek is: vékony földréteggel borított hatalmas jégtömbök, vagy inkább egymásra torlódott jégtáblák sokasága. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a hegység lábánál fakadó lakónikai források rekkenő nyári hőségben is jéghidegek; és várható, hogy a Taygetos-hegység, az éghajlat felmelegedése miatt, egy-két emberöltőn belül teljesen el fog olvadni; önmagába süpped, mintegy feléli önmagát. – Szerszámainkkal lépcsőfokokat vágtunk a jégfalba, és ekkor különös felfedezést tettünk. Ahogy közeledtünk az olvadékvizet csurgató, hűvös televényhez, erőteljes csapásaink nyomán kis hullák tünedeztek fel, megfagyott, vézna csecsemők. Régi híresztelés, hogy évszázadokkal ezelőtt, amikor még szokás volt a teljes jogú spártai polgárok körében kitenni a Taygetosra az életképtelennek minősített újszülötteket, Lykurgos, a törvényhozó, ravasz cselhez folyamadva, az életképtelen újszülöttekkel együtt kitette a Taygetosra saját, újonnan meghozott törvényeit is, nehogy valakinek eszébe jusson fölnevelni, vagyis megváltoztatni őket.” – A történet hátralévő része arról beszél, hogy némelyek szerint a sok-sok kis holttest megannyi életképtelen vagy halva született törvény, amelyek aztán belesüllyedtek az özönvíz előtti jégrétegekbe, és ott konzerválódtak.

A tizenkettedik történet azt vitatta, hogy az utazók és a történetírók által tüzetesen kifürkészett mostani Spárta helyén volt egy másik, feledésbe merült, régebbi Spárta, és Lykurgos ennek törvényeit ásta elő a jégrétegekből. Ez az utolsó, keserű történet azt foglalta szavakba, hogy a spártai törvények akkor érvényesek, ha jégrétegbe fagyva, feledésbe merülve szólnak az örökkévalóságnak, vagy még inkább, ha meg sem születnek.

kép | adobe.com