LÉNYEGLÁTÁS, KÜLSŐ NÉZŐPONTBÓL

„Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhatja. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben ’realisták’ lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. (…) A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják”.
(Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem)

---

Az elmúlt néhány év során, a rendszerváltás lehetőségének felvillanásától napjainkig jelentős kísérletek történtek a politikában, a közéletben és az irodalomban arra, hogy egy-egy személyiség önmagán vagy művén belül meghaladja realizmus és lényeglátás Bibó által vázolt, nemzedékről nemzedékre öröklődő (sőt, súlyosbodó) dilemmáját. Természetesen abban az esetben, ha egy-egy ilyen kísérlet sikerrel jár. akkor sem az efféle próbálkozásokból következik a hazug konstrukció gyors és paradigmatikus változása; mégis, ha valakinek sikerül életével és tetteivel, gondolataival és gesztusaival a lényeglátást és a realizmust összekapcsolnia, ez mindenesetre a lehetőség bizonyítéka és a követendő példa tanúságtétele. Másfelől nem vitás, hogy az a hatványozottan hazug (mert a hazugságokat is elhazudó) konstrukció, amelyben a magyar társadalom jó harminc éven át békésen és cinkos körbetekintgetésekkel tengődött, és amely a magyar karakter hagyományos torzulásait részben konzerválta, részben új keletű torzulásokkal párosította – ez a vattázott erőszakon alapuló, állítólagos „legvidámabb barakkot” üzemeltető diktatúra egycsapásra (és politikai értelemben maradéktalanul) megszűnt. Nem vitás, hogy megteremtődtek a demokratikus államberendezkedés feltételei, majd működésének intézményi garanciái; nem vitás továbbá, hogy az új magyar köztársaság legitimációja fennáll, s hogy nem terhelik bűnök és hazugságok.

Arra azonban nem szokás gondolni, hogy a legitimáció csupán keret, s hogy tartalmának igaz volta még a keret makulátlansága esetében sem magától értetődő. Az már a társadalom egészének működésén múlik (és ezért persze mindenekelőtt a politikai elit a felelős), hogy az új magyar demokrácia konfliktusai és e konfliktusok megoldása nem fognak-e mindinkább hazugsággal telítődni.

Szerencsés politikai konstelláció kialakulhat egyik hétről a másikra, s kedvező esetben akár évekre meg is szilárdulhat; ám egy társadalom évtizedes vagy évszázados beidegződései nagyon sokáig nem fognak eltűnni. Ezzel a ténnyel nem számolni: doktriner vagy naiv rövidlátás. Erre a tényre hivatkozva bizonygatni, hogy „a magyar nép még[!] nem eléggé érett a demokráciára”: ez jobb esetben bárgyúság, rosszabb esetben alantas indítékú cinizmus.

Kézenfekvő volna (itt a feltételes mód nem annyira óhajt, mint inkább irrealitást jelent), a magyar alkat torzulásait feltérképezni, a nyilvánosság előtt megvitatni, majd – egyfajta nemzetnevelői attitűddel – javaslatokat és kísérletet tenni korrigálásukra. Mindez, ha lehetséges volna, az alkotó értelmiség feladata, sőt kötelessége volna. Csakhogy ez nem lehetséges– nem is volt lehetséges; és valószínűnek tartom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem is lett volna lehetséges. S ha így van, akkor újból szembesülünk azzal a kelleténél is jobban ismert körülménnyel, hogy Magyarországon a virtuális kötelességek és a tényleges feladatok, finoman szólva, nem mindig esnek egybe.

a nemzeti alkat torzulásai

Ez a két követelmény – a nemzeti alkat torzulásainak feltárása és nemzetnevelői korrigálása – mint követelmény nemcsak lehetetlenség, hanem önmagában véve is a nemzeti alkat torzulásainak egyike. Végrehajtandó feladatként irreális; a magyar közgondolkodás neurózisaként nagyon is reális. Kérdés, hogy lehet-e a magyar értelmiséget kollektívumként emlegetni – akár úgy, mint valaha a céheket vagy a rendeket lehetett? (Ha így van, akkor igen különös céh vagy rend az, amely szociológiai szempontból teljesen partikuláris, ám éthosza az egészre irányul.) Még inkább kérdés, hogy ki dönthetné el, milyen szellemiségben és milyen szempontok szerint folyjék a nemzeti alkat torzulásainak vizsgálata; hol vannak azok a közös értékek és mérvadó szellemi tekintélyek, amelyek és akik garantálnák, hogy az effajta vizsgálódások és korrekciós javaslatok nem csapnak át bűnbakkeresésbe, kollektivista demagógiába vagy napi politikai szempontok szerinti rosszhiszemű propagandába? Végül pedig: feltéve, hogy a magyar értelmiség kollektívumnak tekinthető (ami nem egészen így van); feltéve, hogy tisztában van bizonyos alapvető feladatokkal (például azzal, hogy sürgősen meg kell alapozni és meg kell szilárdítani a szellemi Magyarország demokráciáját) – akkor is: ki hatalmazta fel a magyar értelmiséget, illetve annak egyik vagy másik hősét a nemzetnevelői próbálkozásokra?

Annál is fogasabb ez a kérdés, mert a szellemi Magyarország megalapozásával és megerősítésével kapcsolatban (amelyről még mindig irreális feltételes módban beszélek) legalább két dolgot kell szem előtt tartani. Az egyik: ezt az óriási munkát (mint a magyar hagyományokban annyi mindent) jóformán elölről kellene kezdeni, mégis a magyar progresszió – gyakran rejtőző – hagyományának szellemében; s a porondon levő politikai erőktől függetlenül kellene folytatni, mégis konkrét politikai kérdésekben elvi alapon állást foglalva. A másik: az értelmiség jóformán minden presztízsét elvesztette a társadalom egésze előtt, s elszigeteltségét nagyban súlyosbítja az a gyanakvás és megvetés, amellyel a – nem kis részben értelmiségi eredetű – új politikai elit tekint rá; s mégis a nemzet egészét kellene szem előtt tartania. Az értelmiségnek az Egészre kell tekintenie, ugyanakkor kinek-kinek a leghatározottabban vissza kell utasítania a kollektivizmus kísértéseit; ki kell állnia a kultúra nemrég kivívott autonómiája mellett, ugyanakkor a demokrácia védelmében fel is kell áldoznia; védeni kell az értékpluralizmust, ugyanakkor kísérletet kell tenni egy konzisztens értékrend kialakítására. Mellesleg, védekezni kell – nem annyira pajzzsal és dárdával, mint inkább gázálarccal és légfrissítő spray-vel – a közélet fasizálódása és az egyre gátlástalanabb mucsaiság ellen: ugyanakkor – amúgy gázálarcosan – őrizni kell a minőséget, a magasztosságot, az eszmék makulátlan tisztaságát és más efféléket.

Ez így együtt – legyünk őszinték – téboly. Ez így együtt egy olyan társadalmi és kulturális helyzet, amely egészében is, részleteiben is kifogástalanul megmagyarázható az adott politikai konstellációból és a nemzeti hagyományok alapján. Egyik oldalon áll a feladat sürgető kihívása (amelybe az is beleértetődik, hogy a feladatot sürgősen körvonalazni kellene), elmulasztása esetén az előre látható, nyilvánvaló szerencsétlenségek; a másik oldalon a feladat megvalósításának teljes reménytelensége (amibe az is beleértetődik, hogy még a feladat megfogalmazásának beszédmódja sincs meg).

Ilyen körülmények között a magyar értelmiség legjobb (vagy mondjuk így: legproduktívabb és legkevésbé dezorientált) része csupán reménykedhet, mégpedig egyre kevésbé reménykedhet abban, hogy a tegnapi és tegnapelőtti beidegződések mégsem fogják alapvetően rossz irányba terelni a társadalom fejlődését; ugyanakkor láthatja, mégpedig egyre világosabban láthatja egy paternalista, tekintélyelvű, nyíltan és durván szellem-ellenes uralom megszilárdulását. Azt is láthatja, hogy a magyar társadalom különböző irányú és veszélyességű antidemokratikus tendenciái fesztelenül érvényesülnek a demokrácia intézményes keretei között, s hosszabb távon annak új keletű legitimációját is kérdésessé tehetik. A magyar értelmiség legjobb része láthatja és a bőrén tapasztalhatja a közélet kontraszelekciójának újabb, minden eddiginél erősebb hullámát.

lényeglátás és realizmus

Ha pedig így áll a dolog, akkor lényeglátás és realizmus dilemmájának meghaladásában vagy akár enyhülésében is reménykedni: illúzió. Hiába minden egyéni jó szándék és alkati rátermettség: tisztánlátás és hatékony társadalmi cselekvés konjunkciójának már megint egyre kisebb az. esélye. Vannak persze jelentős kivételek (ilyennek tartom Göncz Árpádot), ők azonban egy korábbi, felszabadultabb történelmi pillanat zárványaiként vannak jelen, egyre inkább defenzívában vannak, és nagyon kevesen vannak. Olyan személyiségek, akik egyszerre lényeglátók és realisták, sajnos a politikai elit ellenzéki részében is nagyon kevesen vannak, a kormánypártok oldalán pedig – megítélésem szerint – egyáltalán nincsenek. Az imént rövidlátó naivitásról beszéltem; vannak azonban olyan körülmények, amelyek közepette a rövidlátásnál jóval súlyosabb naivság lehet a tisztánlátás. Olyankor alakul ez így, amikor a viták és a döntések a hamis realizmus jegyében zajlanak.

Ez a jóval súlyosabb – mert jóval nagyobb súlyú – naivság mutatkozik meg Sándor Iván három könyvében^[1]; a fentiekben ennek próbáltam adni egyszerre méltatását és bírálatát.

Sándor Iván a mai magyar irodalomnak azon kevés hősei közé tartozik, akiket képességeik, teljesítményeik, felkészültségük, szellemi tekintélyük és alkati tulajdonságaik alkalmassá tennének (azaz tettek volna) arra, hogy a magyar társadalomban közvetítsenek a politikai és a szellemi élet között.

Egy elnyomáson alapuló, illegitim uralmi rendszerben ilyesfajta közvetítéssel próbálkozni éppoly meddő, amilyen hazug dolog, a legpuhább zsarnokságban sincs politikai élet, csak mágikus tulajdonságokkal felruházott, kegyosztó nagyfőnökök vannak. Ám a rendszerváltás utáni Magyarországon szellem és politika párbeszéde nemcsak lehetséges, de szükséges is lenne (illetve lett volna). Nemcsak azért, mert általában véve jó egy társadalomnak, ha szellem és társadalmi cselekvés, Egészre tekintő gondolkodás és partikularitásból építkező politikai akaratképzés támogatják egymást – hanem azért is, mert jó, ha a szellem és a politika szférái átjárhatók; és jó, ha a politikai élet elismeri egyenrangú társának a szellemit. Egy diktatúra összeomlása után ilyen és csak ilyen párbeszéd képes hazugság nélkül megfogalmazni, hogy miről szól az új demokrácia.

Ez pedig – ellentétben az elemzett délibábokkal – igenis reális lehetőség volt, és az elmúlt négy év során a szemünk láttára hiúsult meg.

menteni a menthetőt

Sándor Iván meditáló és mediáló alkat. Trilógiája, amelyet egy helyütt – joggal – korszakregénynek nevez, olyan, mint ő maga. Okos és bölcs, tisztán látó és jóhiszemű. Nyitott, nagyvonalú, türelmes. Eleinte reménykedő, majd egyre inkább rezignált. Körbetekint a magyar közéletben, és azon kapja magát, hogy csak a Badacsony néz vissza rá. Megpróbál pártatlan és emelkedett lenni, megpróbálja Németh László és Bibó szellemi hagyatékából menteni a menthetőt – és én, a távoli olvasó kénytelen vagyok arra gondolni, hogy a kettő együtt nem megy. És mert együtt nem megy, ezért aztán külön-külön sem fog menni. (Ezen a ponton egy ismerősöm döbbenten megkérdezte: szerintem „mi és mennyi Bibóból a menthetetlen”? Az ő kedvéért mondom; természetesen nem Bibó életművének érvényességét vonom kétségbe – egyébként Németh Lászlóét sem –, inkább attól tartok, hogy legtermékenyebb gondolataik recepciója hagy maga után kívánnivalót. A gondolatok érvényessége nem azonos a gondolatok elevenségével.)

A három könyvből rekonstruálható egy magyar író és gondolkodó életének egyik igen jelentős szakasza. Rekonstruálható mindannyiunk életének egy igen jelentős szakasza – nem az elmúlt esztendők eseménytörténete, hanem, ami jóval fontosabb és nehezebben megragadható: az elmúlt esztendők szellemi klímaváltozásai. Rekonstruálható egy mentalitás alakulása; jó ügy és jó szándék mézesheteket nem ígérő pásztorórája.

Korszakregény – értékelhető volna szépirodalmi alkotásként is. A műelemzés azonban ezúttal elmarad. (Zárójelben: megírás és hangvétel szempontjából a három könyv különböző színeket mutat. A közvetlen reflexiókból építkező, naplószerű 89-es könyvet a zártabb formájú esszéket felvonultató 90-es könyv követi, amelynek csaknem felét az önálló műként is olvasható amerikai útinapló teszi ki; a sort pedig a töprengőbb, már-már a gondolati lírához közelítő 91-es könyv zárja.) Rokonszenvemnek és nagyrabecsülésemnek műelemzés helyett inkább úgy adnék hangot, hogy magam is megpróbálok kapcsolódni a szerző töprengéseihez.

Most, amikor ezeket a sorokat írom (1993. február végén), úgy látom, hogy a magyar szellemi élet elszakadása a társadalmi és politikai cselekvésektől befejezett ténynek tekinthető. Ennek egyik jele, hogy Sándor Iván három könyve olvasható korszakregényként is, személyes hitvallásként is, diagnosztizáló esszéfüzérként is – ám az, ami konstruktív szándékkal, társadalmi-politikai javaslatként íródott benne, tudomásom szerint visszhangtalan maradt; legalábbis azok, akiknek helyzetüknél és hivatásuknál fogva el kellene gondolkodniuk rajta, nem óhajtják hasznosítani.

És itt persze nemcsak Sándor Iván könyveiről van szó, hanem mindazokról a nagy szellemi energiát felvonultató közírói próbálkozásokról, amelyek a rendszerváltáshoz kapcsolódva kísérelték meg a lényeglátást a realizmussal párosítani. Ezek a próbálkozások (persze csak a legátgondoltabbakról és a legszínvonalasabbakról beszélek, amelyek közé Sándor Iván műve is tartozik) az adott pillanatból nézve sikerültek (illetve sikerülhettek volna), alkotóikat a politikai elit egésze mégis afféle fogadatlan prókátoroknak tekinti.

Akármelyik kérdésre helyezzük is a hangsúlyt: akár arra, hogy a jelenlegi körülmények között mi a magyar értelmiség hivatása; akár arra, hogy jelenleg mi az, ami a magyar értelmiség ténykedését igazolja (valamint, hogy ez mennyiben szorul igazolásra): akár arra, hogy (Bibó kifejezésével élve) az értelmiség „nyugodt és termékeny működésének” mik lennének a feltételei – egy biztos: hogy az értelmiség újkeletű, ezúttal nem diktatórikus és nem egyneműen ideologikus izolációjából adódó konzekvenciákat le kell vonni.

Végig kell gondolni, hogy egy indifferencia felé tartó kulturális értékpluralizmusban („itt” bent) és egy ijesztően züllött – úgy bizony! –, egyszerre bornírtan okszerű és primitíven irracionális társadalmi közegben („ott” kint) milyen valóságos alapja lehet még szellemi értékek vélt felsőbbrendűségének. Talán nem kell bizonygatnom, hogy nem vagyok híve semmilyen akadémizmusnak vagy konzervatív utópiának. Csupán azt nem szeretném, ha egy szép napon arra ébrednénk, hogy a középiskolák jelentős részéből eltűnt az irodalomtanítás, a rádióból és a televízióból eltűntek az irodalmi műsorok, a nagyobb napilapok hetente egyszer foglalkoznak az úgynevezett kultúrával, amibe nem biztos, hogy alkotók és alkotások beleértetődnek. Nem szeretnék arra ébredni, hogy a kultúra és főleg az irodalom néhány tucat különc magánügyévé vált.

a történelmi pillanat

Felvethető – bármennyire ijesztően hangzik – az értelmiség erkölcsi felelősségének kérdése, mind a történelem, mind pedig a jelenlegi történelmi pillanat tekintetében. Ennek a kérdésnek természetesen belülről kell megszólalnia, máskülönben csakis védekezéssel és önigazolással lehet válaszolni rá, aminek során éppen a lényeg nem válna világosabbá.

Számot kell vetni azzal is, hogy az értelmiség – a lehetséges (vagy létező) éthoszból eredő feladatokat tekintve ­ mennyire felkészült. Sándor Iván erről sok fontos dolgot mond a kilencvenegyes könyvben. Például azt, hogy ,,a tömegember mellett kialakult a tömegértelmiségi is”. Ebből azonban nemcsak az következik, amit ő mond, hogy ,,az írástudó is lehet (…) tömegalkotó”, hanem főleg az, hogy a magyar értelmiség a csúcsteljesítmények alapján ma is alkotó elitnek tekintendő, ám egészében véve mint társadalmi réteg sem nem alkotó, sem nem elit.

Végiggondolandó a magyar társadalomnak és a magyar értelmiségnek az időhöz való viszonya. Erről is beszél Sándor Iván a kílencvenegyes könyvben. A magyar kultúrát ,,sajátos feszültséggel gazdagította az, hogy miközben nyitott volt az európai hatások előtt, archaikus vonásaival önfenntartását demonstrálta” (és demonstrálja most is, teszem hozzá). Kérdés azonban, hogy a Sándor Iván által említett „másféle időélmény” csak egy irányban, a múltból a jelen és a jövő felé érvényesül-e; nem lehet-e kimutatni az inverzét is, ideologikus jövőképek múltba vetítését. Megfontolandó, hogyan függ össze ez a jelenség a magyar történelem traumáival (Mohácstól Trianonig, sőt, esetleg a Corvin közig). Nemcsak a nemzeti hagyományok mibenlétét és funkcióját lehet ebből megérteni; nemcsak annak eldöntéséhez adhat ez támpontot, mi az, ami valóban hagyományőrző és mi az, ami csak látszólag hagyományőrző, ám valójában agresszívan hagyományromboló, hanem segíthet állást foglalni a modernizáció kérdésében is. Hogyan lehet kísérletet tenni annak elkerülésére, hogy modernizáció címén régi rossz minták éledjenek újra, valamint annak elkerülésére, hogy máshol esetleg működő új minták átvétele tovább züllessze és szegényítse a magyar társadalom életlehetőségeit? Mérlegelnivaló.

Itt azonban – mint afféle „ceterum requiro”-t – ismét magunk előtt látjuk a kérdést, hogy ki fogja mindezt mérlegelni, mi jogon, s az efféle mérlegeléseknek mi a gyakorlati haszna. Tudomásul kell venni, hogy az értelmiség mint alkotó elit (minden személyes jóbarátság ellenére) végletesen szembekerült a politikai (és gazdasági) elittel mint a jelentős döntések letéteményesével. Ebben a helyzetben az értelmiség fennmaradásának egyetlen esélye, ha meg tudja győzni a rajta kívül álló társadalomnak legalább egy részét az igazság létezéséről, erejéről és érvényéről, s ha minél tartósabb érvénnyel válik alkalmassá a jelentős igazságok megfogalmazására.

demokratikus politikai akaratképzés

Végül pedig arról sem hallgathatok, hogy a jelenlegi helyzetben ismét csak nem létezik pártatlanság. Ennek hangsúlyozása ebben a cikkben azért elkerülhetetlen, mert megítélésem szerint Sándor Iván trilógiájának, ennek a nagy erkölcsi komolysággal megírt, értékes és tiszteletre méltó munkának könyvről könyvre, fejezetről fejezetre nehezedő ballasztja a pártatlanság fikciójához való ragaszkodás. Hozzá kell azonban tennem, hogy ezért nem elsősorban a szerző hibáztatható. Ezért mindenekelőtt azok az újabb szellemi klímaváltozások a felelősek, amelyeket a trilógia dokumentál, s amelyek a pártatlanságot az írástudók előtt védhető eszményből és vállalható követelményből igen rövid idő alatt fikcióvá silányították. Két-bárom évvel ezelőtt (amikor Sándor Iván az évkönyvein dolgozott) jelen sorok írója is hajlamos volt különválasztani az alkotást az állampolgári attitűdtől, és fontosnak tartotta, hogy az írástudók szellemi tekintélyükkel magasan a napi politikai küzdelmek fölött álljanak, és – a demokratikus politikai akaratképzés általános igenlésén túlmenően – tartsanak valamennyi distanciát minden politikai párttól. Az elmúlt három év során (hogy ismét Sándor Iván egy fontos gondolatmenetéhez kapcsolódjam) nem azokat az írástudókat tekintettem árulóknak, akik egyik vagy másik politikai párthoz csatlakoztak, ez legfeljebb aggodalommal töltött el (és őszintén bevallom, hogy aggodalmam mértéke pártonként erősen változott); árulóknak azokat tekintettem, akik e lépésük során vagy után megtagadták a szellemet és a humanitást, és ezáltal mellesleg megtagadták a demokratikus átalakulás értelmét is. Imerjük azokat az egykori tollforgatókat, akik nagy hangon panaszkodnak a „pártoskodás” és „a nemzet széthúzása” miatt, miközben ők egy (történetesen hatalmon levő) politikai pártban töltenek be jelentős funkciót.

Ma már az értelmiség (és mindenekelőtt az írástudók) pártatlanságát némileg másképpen ítélem meg. Ma is úgy látom, hogy az írástudóknak mindenekelőtt az Egészre kell tekinteniük, és meg kell őrizniük szellemi függetlenségüket. Ám a magyar politikai élet antidemokratikus tendenciáinak rohamos erősödése láttán azt gondolom, hogy a pártatlansághoz való feltétlen ragaszkodás itt és most vagy őszintétlen, vagy terméketlen, vagy ellenkezőleg, oly nagyfokú koncentrálásról és alkotói elmélyedésről tanúskodik, ami csak ritka kivételként szokott előfordulni, és akaratlanul is azt a politikai beállítódást igazolja, amely az ilyen ritka kivételt értékesnek tekinti.

Szigorú kijelentésem Sándor Iván háromkötetes korszakregényére nem vonatkozik. Az említett három évben még lehetséges volt egyszerre a demokrácia hívének és (a legitim politikai erőkre tekintve) pártatlannak lenni; tisztánlátás és optimizmus, aktivitás és minőségérzék még nem zárta ki egymást. Sándor Iván írói és emberi kvalitásairól tanúskodik, hogy nem adta fel az annalista kalandozást, ami nem egyszerűen a mű továbbítását jelenti, hanem lényeglátás és realizmus dilemmájának elutasítását is. Könyvében sűrűsödnek a melankólia és a befelé fordulás jelei, főleg a kilencvenegyes évben – de megalkuvást, mellébeszélést, „az önelvesztések nyomán támadt űrt a rájátszással továbbmélyítő magatartás” nyomát és más effélét egyetlen sorában sem találunk. Affirmatívan követte a korszak alakulásait, attól fogva, hogy tisztességgel lehetett, egészen addig, amíg értelme volt.

Most azonban a tudomásulvételeknek van értelme.

Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt esztendő vízválasztó volt. Tudomásul kell venni, hogy az írástudóknak itt és most erkölcsi kötelességük, hogy ne csak állampolgárként, de szellemi tekintélyként is nyíltan szembeszegüljenek a demokráciát veszélyeztető erőkkel. Minden olyan erővel, amely a jogállamiságot, a társadalom egészének vagy részeinek biztonságát, a sajtószabadságot, a szellem értékeit és az emberi jogokat fenyegeti vagy vitássá akarja tenni. És mint tényt tudomásul kell venni azt is, hogy a magyar szellemi élet java része a jelenleg hatalmon levő politikai erőket nem támogatja.

Ha levonjuk a fentiekből adódó következtetéseket, úgy a magyar szellemi élet a legrosszabb esetben is elkerülheti belső jelentőségének teljes elvesztését és annak a merőben hazug szituációnak megismétlődését, amelybe néhány évvel az 1956-os forradalom bukása után került. Jobb esetben pedig arra is lesz esély, hogy lényeglátás és realizmus ismét közelebb kerüljenek egymáshoz; hogy a realizmus valamivel kevésbé legyen hamis, és a lényeglátók ne csak a különcségből és az ádáz prófétaságból fogalmazhassák meg a lényeget. Ez esetben a későbbi olvasók – visszatekintve korszakunkra – Sándor Iván három könyvét sem a ,,mégis-morál” hősiesen hiábavaló dokumentumának fogják tekinteni.

Egyébként pedig nagy érdeklődéssel várom a szerző Bánk bánról szóló monográfiáját.

1. Vízkereszttől karácsonyig – A nyolcvankilences esztendő; Félelem? Remény? – A kilencvenes esztendő; A karnevál harmadik napja – A kilencvenegyes esztendő ↑

kép | Wols művei, wikiart.org