HOVÁ VEZET A VERS?
1997 augusztus
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, amikor ezeket a sorokat írom, a Makdír korrektúrája már három hete itt van az asztalomon, bele van hajtogatva a címlaptervbe, és össze van kötözve egy 80-90 centiméter hosszú madzaggal, amelyet három hete mindennap kicsomózok, majd néhány perc vagy néhány óra múlva visszacsomózok, és amelyet még hazulról hoztam magammal. Az asztal ugyanis nem igazán az én asztalom, hanem egy felső-ausztriai asztal, és a Makdír velem jött Felső-Ausztriába. Ebben a kisvárosban, ahol most vagyok, pillanatnyilag a Makdír képviseli a magyar lírát – függetlenül attól, hogy ezt a tényt a városka lakóinak nagy többsége előtt mindeddig sikerült titokban tartanom. Egy ilyen helyen és egy ilyen pillanatban (miközben lent az utcán szóváltás zajlik, jellegzetes felsőosztrák tájszólásban) legszívesebben arról beszélnék, hogy milyen újdonságot, ha úgy tetszik, előrelépést jelent a most megjelenő, új kötet Simon Balázs költészetében, és miért fontos személy szerint nekem. Ehhez azonban nagyobb lélegzetre volna szükség, párhuzamos történeteket kellene összekapcsolni és szétválasztani. Nemcsak az életrajzról, a pályarajzról és a recepciótörténetről van szó, hanem ismeretségünk alakulásáról is.
életre keltő hatás
Legyen elég ezúttal annyit mondanom, hogy a végiggondolt, yégigképzelt, végigérzékelt és végigszenvedett költészetnek az az intenzitása, ami Simon Balázs lírájában betű- és hangtestet ölt, megítélésem szerint nagy ritkaság. Többek között azért ritkaság, mert nem tünemény, a szónak semmilyen értelmében; nem azonos a tágabb értelemben vett tehetséggel, a verselési készséggel, a játékos kedvű szellemességgel, de még a képalkotó nyelvi fantáziával sem. Mindezzel Simon Balázs rendelkezik, nem kevésbé, mint más, ígéretesen és tehetségesen induló költők; de nála mindez háttérbe kényszerül, az említett intenzitás javára. Nála a kimondásnak vagy megszólaltatásnak felidéző, életre keltő hatása (egyben tétje) van, amit különösen figyelemreméltónak tartok a nyelv általános lepusztulása és a költői kifejezőerő sorvadása közepette.
Ez az intenzitás, mint mondtam, nem tünemény; másrészt nem is eredmény. Leginkább még adománynak volna tekinthető, ha éppenséggel nem a veszendők és elveszettek mentésének jegyében állna; ha a költői szubjektum különválasztható volna a sorsát ruhája gyanánt hordozó, majd abból kivetkőző hús-vér embertől, aki előtt ez az intenzitás egyszersmind a megélt élet határvonalait is kijelöli. Simon Balázs költészetének lényege, hogy e kettő azért nem választható külön, mert a költészet felidéző erejének eredményei és tüneményei vísszavetülnek a személyes élet (eredetileg akár véletlenszerűnek is hihető) lényeire. Többet erről nem akarok mondani. A Makdír mint egész, mint megkomponált kötet a sorsból való átmeneti kivetkőzésről, annak nézőpontjairól és állomásairól szól; bővebb felvilágosítással szolgáljanak maguk a versek.
Sokszor elgondolkodtam már azon, mit jelentenének számomra Simon Balázs versei, ha őt magát nem ismerném személyesen, vagy ha nem állna ennyire közel hozzám. Részint azért ismétlem meg ezt a kérdést a nyilvánosság előtt, mert összefügg azzal az igen messzire vezető kérdéssel, hogy a költészet egyetemes értékei tudnak-e érvényesülni amúgy általánosságban; részint meg azért, mert a hallgatóság olyanokból áll, akik ismerik és szeretik Simon Balázst, akik verseinek olvasásakor fel tudják idézni a hangját; olyanok is vannak itt, akik egészen pontosan tudják, mit jelent nála költészet és élet egysége. Azok az egyetemes értékek, amelyek Simon Balázs verseiben, versesköteteiben megformálódnak, többek közt attól egyetemesek, hogy elvileg mindenkit megszólítanak; ugyanakkor a kortárs költészet, mint azt neve is mutatja, mégiscsak társas ügy: költő és versolvasó viszonya valójában mindazok viszonya, akiknek valami közük van egy élő költő életművéhez. Éppen ezért könnyű válaszolnom az iménti kérdésre: ha úgy kezdeném olvasni Simon Balázs verseit, hogy őt magát nem ismerem, akkor a versein keresztül válna személyes ismerősömmé – ahogyan a magyar költészet utóbbi kétszáz évében többé-kevésbé mindenki személyes ismerősünknek számít.
imaginatív erő
Hölgyeim és uraim, az alkalmak ismétlődése mindenekelőtt a bennük foglalt tartalom változásait jelzi. Öt évvel ezelőtt, amikor a Liget megjelentette a Minerva baglyát faggatom mégis című kötetet, egy fiatal költő jelentkezett – nagy ambícióval és nagy szertelenséggel, ugyanakkor meglepően érett és fegyelmezett költészettel. Az első kötet érettsége kevésbé meglepő azok számára, akik tudják, hogy a Minervát több kötetre való meg nem jelentetett vers előzi meg; annál meglepőbb azonban a kötet belső (idő- és történésbeli) perspektíváinak tágassága és az az imaginatív erő, amely ezt a tágasságot benépesíteni, ezáltal egyszersmind összesűríteni volt képes. Azóta… – legyen elég annyit mondanom, hogy a Makdír a negyedik kötet, végleges külalakját én is most látom először; a spektrum összeszűkült, a mélység és az intenzitás növekedett; a Makdírban minden vers önmaga egzisztenciális horizontján túlra vezet.
Engedjék meg, hogy kibontsam a madzagot, és felmutassam a verseket.