FOGÉKONYSÁG ÉS REZISZTENCIA
1990 nyár
A „Miféle út?” című összeállításból [1]
Erre a kérdésre — azaz hogy lehet-e saját út ezen a tájon — vagy nagyon hosszan, vagy nagyon röviden illik válaszolni. Én az utóbbival próbálkoznék. Nos hát: hogyne, persze. Másképpen szólva: fogalmam sincs. Ezt azonban, ha néhány szóval is, indokolnom kell.
a Liget kérdését kettéhasítom
Nem kívánom a kelet-közép-európai térség mibenlétét vagy sajátosságait taglalni, sem pedig azt, mire utal és mit helyettesít az ,,út” metafora: irányt, mozgást, attitűdöt, folyamatot, lehetőséget, elhatározást, elhatárolódást — vagy esetleg többsávos betonszalagot jelent-e. Hogy rövid általánosságban maradjak, a Liget kérdését kettéhasítom egy átfogóbb és egy magunkra irányuló kérdésre; a kettő szorosan összefügg, de nem azonos, még csak nem is egyszerre tárgyalandó. Az egyik: miként birkózik meg a jelenlegi korszak az örökölt és a maga által fölvetett problémákkal? Valamint: milyen e problémák minősége? A másik figyelembe véve az elmúlt százötven és különösen az elmúlt ötven évet, képes lesz-e a magyar kultúra (a legtágabb értelemben vett kultúra) valamilyen öntörvényű, szerves fejlődésre? Valamint: ha igen, ez milyen orientációval fog járni?
Az első kérdés maradjon annyiban; nekem legalábbis nincs hozzáfűznivalóm. A világfolyamatok változatlan gyorsulással haladnak; sejtjük, hová. Azt pedig nem vitatja senki, hogy a k. európai (Petri György kifejezése) térség része a világnak; ha a kezdet nem volt is közös, a vég minden bizonnyal közös lesz.
A második kérdésnek van egy régiót érintő vonatkozása, az, hogy a magyarság (akár a politikai, akár a kulturális értelemben vett magyar nemzetet tekintjük) nem állhat egyedül. A történelem folyamán többek között azért tudott megmaradni és magyarnak maradni, mert nem zárkózott el, a döntő történelmi pillanatokban nyitott volt az idegen hatások előtt, s ez nem jelentette sem alkati sajátosságainak, sem önbecsülésének föladását. A magyar történelem példáiból tudjuk, hogy hosszú távon újra meg újra a nyugati kötődés bizonyult a legerősebbnek és a legsikeresebbnek; amikor pedig a nyugati befolyás kérdésessé vált, akkor igen szomorú korszakok következtek, a török hódoltság vagy az elmúlt néhány évtized.
Magától értetődőnek (egyben túlságosan is magától értetődőnek) tartom, hogy Magyarország számára most is Nyugat-Európa jelenti az egyetlen valóságos vonzerőt. A k. európai régió többi országai (hacsak nem számítjuk ide Ausztriát és az NSZK-t vagy — horribile dictu — Skandináviát) a mieinkhez hasonló gondokkal küszködnek, és ezek akkor is eltaszítanák egymástól a térség országait, ha meghaladhatónak bizonyulnának az enyhén szólva kedvezőtlen történelmi tapasztalatok. (A k. európai orientációnak jelenleg csak a magyar kultúra legfelső rétegében van esélye, valószínűleg ott is aktualitáshoz kötődő és aránylag felszínes marad. Olyan nép- és társadalmi rétegek, amelyek a szóban forgó országokat összébb cementelhetnék — például német és zsidó polgárság — ma már nem élnek ezeken a tájakon.) Egyéb, számításba vehető régió tudomásom szerint nincs a közelben.
Nyugat- Európa nem gazdag nagybácsi
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Nyugat-Európa iránti vonzalomban ne rejlene jó adag csalás és öncsalás. Először is — hogy vulgáris legyek — Nyugat- Európa nem gazdag nagybácsi. Vagy ha mégis, akkor gondosan leplezi. Továbbá: híre-hamva sincs benne semmiféle ,,régi szép világnak”. Inkább „szép új világ” — de csak felőlünk nézve, mint afféle délibáb a messzeségben. Másodszor, ami a magunk szándékait illeti: egy metaforikus „úton” nem biztos, hogy van komoly esélye bármiféle „felzárkózásnak”. Harmadszor — ellentétben a történelem korábbi precedenseivel — a mai nyugati kultúra korántsem az a viruló és előre(?)vivő tünemény, mint ami még akár egy évszázaddal ezelőtt is volt. Lehetetlen észre nem venni rajta a kifáradást, a megmerevedést és a befelé fordulást (bármennyire próbálja is leplezni emezt a „másság tiszteletével”, azt az értékhierarchia szivárványos eltüntetésével, amazt a kreativitás állandó hangoztatásával). Engem elsősorban ez aggaszt, nem az, hogy „a nyugati tőke gyarmatává leszünk”.
Egyáltalán nem a nyitottságtól tartok, hanem attól, hogy abban az esetben, ha megpróbálunk nyitottak lenni, mármint a nyugati kultúrák felé: gazdagságuk morzsáin és az életvitel külsőségein kívül van-e valami szubsztanciális, amit átvehetünk tőlük? És ők tőlünk? Tőlünk, magyaroktól illetve k. európaiaktól ők mit vehetnek át? Egyáltalán, van-e még lényegünk, aminek felmutatása és összefoglalása szóba jöhetne? Magyarázható-e pusztán külső körülményekkel az, hogy a magyar szemhatár a nyolcvan évvel ezelőttihez képest annyival szűkösebbé vált?
Ez pedig a kérdés másik, régiótól független fele. Bír-e kultúra lenni a magyar kultúra? (Hangsúlyozom: kultúrán ezúttal nemcsak a tudományt és a művészetet, hímem az élet egészét, az élet- és lélekformák összességét értem.) Nem fogja-e kultúránkat felfalni a politikai pozícióharc egyfelől, a gazdasági-pénzügyi buldózerpolitika másfelől? Képes lesz-e az ország egy része (különösen a most kialakuló új vezetőréteg) tudatosítani, sőt reflexévé tenni, hogy világra szóló magyar kultúra nélkül maradék jelentőségét is elveszíti a magyar nemzet? Ugyanakkor képes lesz-e a kilúgozott hivatástudatú és riasztóan fölkészületlen magyar értelmiség megállítani a magyar kultúra látványos hanyatlását?
csak saját út lehet
Visszatérve a kiinduló kérdéshez, és nem rágódva a „saját út” metaforáján: ha lesz út, az csak saját út lehet. Valószínűnek tartom, hogy éppen az idegen hatások kihívására mutatkozhatnának meg ismét a markáns nemzeti sajátosságok — aminek persze óhatatlan feltétele, hogy a régi kiszolgáltatottság helyébe (vagy azt megtetézve) ne léphessen újfajta kiszolgáltatottság.
A saját út annyi, mint fogékonyság és rezisztencia — ha van rá mód, hogy egyszerre működjék a kettő. Lehetőség minden bizonnyal volna.